Eisaggelia

Különös vádforma Athenaeben, mely rendkívűli, közveszélyes bűntények esetén volt használatos. A vádirat formáján és a beadásának módján kívül (melyre nézve nincsenek részletes értesítéseink) kivált abban különbözött a többi nyilvános vádaktól (grajh, l. o.), hogy a vele kapcsolatos bűnpör a vádlóra nézve semmi koczkáztatással sem járt; sem parastasiV-t sem prutaneia-t nem fizetett; sőt egészen 330 tájáig még a szavazatok egyötödrészének meg nem nyerése esetében sem kellett a szokásos 1000 drachma birságot fizetnie (Hyperides Lycophron elleni beszéde idején még nem, 1. 10. col. 5.). Sommásabb lefolyású is volt, mint a többi vádformák. Három fajtája fordul elő, de ezek közt az utolsó a legfontosabb. 1) A diaeteták elleni ei (l. DiaiththV). 2) Az ei. cacwsewV (l. kacwsiV), mely az archon illetékességéhez tartozott, olyanok ellen, kik szülőiket, feleségüket vagy örökös lányokat (epiclhroi) és árvákat bántalmaztak vagy rövidítettek meg. 3) A tanácsnál vagy a népnél beadható ei. Ez eredetileg csak olyan súlyos, nyilvánvaló és halasztást nem tűrő bűntények ellen volt szokásban, melyek megtorlásáról külön törvények nem gondoskodtak. Euclides archon ideje táján (403 körül) aztán egy nomoV eiVaggelticoc-t alkottak, melyben bizonyos esetekre szabták az ei. alkalmazását; ez a törvény Hyperides Euxenippus ellen való beszédének fölfedezése óta (1847) nagyjából ismeretes előttünk, s azok ellen rendel ei.-t, kik 1) a democratia megbuktatására összeesküdtek, 2) elárulták hazájukat vagy valamely szövetséges várost, vagy 3) mint megvesztegetett szónokok és államférfiak a nép érdeke ellen való indítványt tettek. Hyper. pro Eux. 22. col. skk. Azonban a valóságban sokkal több esetben látjuk használatban az ei.-t, s talán ez volt az oka, hogy később meg is szorították a vádló biztosságát (l. f.). Az ei.-t vagy a tanácshoz (vagy ritkábban) a népgyűléshez lehetett beadni. A népgyűlések közül minden prytania első (curia) gyűlése volt az ei. benyujtására szánva. A nép meghallgatta a vádlót és a védekezőt, s először a fölött döntött, elfogadja-e az ei-t, vagy sem. Ha nem fogadta el, akkor a tanácshoz tette át az ügyet azzal a megbizással, hogy tegyen benne indítványt (probouleuma) egy következő népgyűlésnek. Innen kezdve az eljárás épen olyan volt mint a tanácsnál beadott ei. esetében; azért most ez utóbbi esetről szólunk. Ha a tanácshoz érkezett ei. (s ez lehetett a rendes eset), akkor a tanács először a vád elfogadására nézve határozott, s ha elfogadta, rögtön fogságra vetette a vádlottat (vagy három kezest kivánt tőle; de hazaárulás és alkotmány elleni összeesküvés esetén kezes nem volt állítható). Aztán két nap alatt végigtárgyalta az ügyet. Az első napon a büntetés kérdésében. Ha elégnek tartotta azt az (500 drachmáig terjedő) birságot, melynek kivetésére maga is jogosítva volt (l. ’Etibolh alatt), akkor ezzel sujtotta a vádlottat. Ha nem, akkor kettőt tehetett: a) Átadhatta a népgyűlésnek az ügyet, mely (a thesmotheták kezdeményezésére? Arist. Pol. ’AJ. 59. 2; homályos hely, v. ö. Pollux 8, 87) először a felett határozott, elfogadja-e a vádat, vagy sem, s ha elfogadta, indítványtétellel bízta meg a tanácsot, mint a közvetetlenül a népgyűlés előtt beadott ei. esetében (l. f. A probuleuma kérdése sem látszik még végleg megoldottnak. A tanács megbizását az ei. mind a két esetében Suidas [Demosth.] 25, 767 és kivált CIA II 65 alapján tartják szükségesnek a tudósok). Innen kezdve az eljárás egyforma volt, akár a tanácshoz akár a néphez érkezett volt az ei. A tanács probouleuma-ja ugyanis ismét kétféle lehetett. Vagy azt indítványozta, hogy maga egy következő népgyűlés döntsön az ügyben vagy azt, hogy tegye át a nép a heliaea elé az ügyet. Ha a népgyűlés magának tartotta fenn a döntést, akkor ehhez a nomoV ep’ andri (magánosokra vonatkozó szavazó-törvény) értelmében 6000 szavazó polgár jelenléte volt szükséges, kik a vád és védelem meghallgatása után titkosan szavaztak. Ha pedig a népgyűlés a heliaeára bízta az ügyet, az 5. században még többnyire kijelölte a törvényt, a mely szerint a vádlottnak bünhődnie kellett, úgy, hogy a heliaea nem a büntetés, hanem csak a bünösség kérdésében döntött; a 4. században aztán a büntetésre nézve a nomoV eiVaggelticoV intézkedései voltak irányadók. b) De maga a tanács is egyenesen a heliaea elé terjeszthette az 500 drachma pénzbirságnál nagyobb büntetést érdemlő ügyeket, s ez volt a rendes eset. Pörvezető tisztviselők a thesmotheták voltak, s a pör egészen úgy folyt le, mint bármely más nyilvános bűnpör. A törvényszék, akár a tanács akár a népgyűlés tette át hozzá az ügyet, 1000 biróból állott (Demetrius Phalereus óta 1500-ból). A büntetés a nouV eiVaggelticoV-ban elősorolt bűntények esetén mindig halál és a honi földben való eltemetés megtiltása volt, de különben is többnyire halálra szólott. – Tudnivaló még, hogy általánosabb értelemben az eiVaggelia és eiVaggein szavakat mindenféle feljelentésre alkalmazták, kivált az ú. n. mhnusiV-re, melyet azonban még sem szabad az ei.-val összetévesztei. A umnuViV egyszerű feladás (denunciatio), s főkép abban különbözik az ei.-tól, hogy a feladó nem szerepelt benne mint vádló, sőt mivel mhnusiV-t rabszolga is tehetett, gyakran joga sem volt a szereplésre. Példák az ei.-ra: Lysias 22 és 30. Lycurgus in Leocratem, Hyperides pro Lycophr. és pro Euxenipp. czímű beszédek. – Irodalom: Hager, quaestionum Hyperidearum cap. duo (Lipsiae, 1870). Bohm. De ei. ad comitia Atheniensium delatis (Halae, 1874). Fränkel, Att. Geschworenengerichte 71 skk. Gilbert, Staatsalterthümer, 2. kiad. 1, 339 skk. Busolt, Staats u. Rechtsalterth. 2. kiad. 287 skk. Nálunk: Krcsméry Károly, értekezés az ei.-ról, Budapest, 1894. Dr. Gyomlay Gyula, az atticai köztisztviselők ellenőrzéséről stb. Budapest, 1883. 39–44. l. (több kérdés még vitás).