Erinys

Eumenides, ’ErinoV, ’ErinnuV, EumenideV, Furiae, az átoknak és a büntető sorscsapásnak megszemélyesítései. Eredetök és jelentőségök visszanyúlik a görög vallásnak őskorába, de természetöknek ethikus mivolta jókor túlemelkedik lényöknek tisztán természeti (tüneményes) jelentőségén. Természeti jelentőségük ki van fejezve a következő homerosi melléknévvel: herojoitiV azaz ködben, sűrű fellegben lépdelő. E szerint az E. nem egyéb mint a gyorsan szaladó, sűrű fergeteges felhőnek megszemélyesítése. A felhőnek gyors mozdulatából képződött aztán az a képzet, mely nagyokat lépő asszonyokat (tanupodeV, Soph. Ais 837) mutatott be, a kik az aetheren által a bünösök nyomára akadnak, szárazon és vizen üldözik és gyorsabbak a hajónál és szélnél. Asch. Eum. 250. Így nyilatkozik meg aztán az E. erkölcsi jellege. Különösen mikor a vérnek szent kötelességei vannak megsértve, mikor a szülők gyermekeiktől, az idősebb testvérek az ifjabbaktól méltatlanságot szenvedtek, vagy épenséggel kiontott vérük az, mely bosszúért az égre kiált; akkor veszi az E. üldözőbe a bünöst és nem pihen, míg csak a megsértett világrend kiengesztelve nincsen. A gonosz tett első következménye az átok (ara, amiért aztán Aeschylusnál maguknak az E.-eknek neve is ’Arai), mely az Erebusban lakozó istenasszonyokat bosszúra hívja és tettre szólítja. Ők üldözik a bűnöst a földön, sőt még a Hadesben sem hagyják nyugton. Hom. Od. 11, 279. Il. 9, 571. 21, 412. Jelentőségük már Homerusnál egyre nő, szerepük pedig tágul. Koldusok, segélyt esdők, gonosz bánásmódban részesülő vendégek védői. Od. 17, 475. Megtorolják a gyilkosságot és hamis esküt (Il. 19, 259. Hes. op et d. 803), sőt maguk verik meg a bűnöst vaksággal, úgy hogy önként rohan vesztébe. Od. 15, 233. Il. 19, 87. Ugyanezt a szerepet játszák az E.-ek a tragikusoknál, a hol mégis túlnyomólag a megsértett családi kötelességeknek bosszúlói. Ezért üldözik Orestest, Alcmaeont és Oedipust (l. külön-külön). Nyomon követik, mint a kutyafalka a vadat, s borzalmas dalt énekelnek, mely a bünös erejét megbénítja és elméjét elhomályosítja. Ám a megtért és vezeklő bünösnek megkegyelmeznek, sőt végre is jóakaratú istenasszonyokká lesznek (EumenideV). Ilyenkor aztán úgy egyesektől mint egész országoktól távol tartják a bajt, nem engedik, hogy a termés megsemmisüljön, sőt megáldják a nyájak állatait és az anyák méhét (innen aztán az asszonyok félénk tisztelete irántuk). – Nemcsak mythikus szerepök mutat bizonyos alakulást, megtaláljuk ezt számukban és elnevezésökben is. Homerusnál hol egy E. szerepel hol több, de sem nevükről sem származásukról meg nem emlékezik. Hesiodusnál (theog. 185) anyjuk Gaea, Aeschylusnál Nyx (az éj), Sophoclesnél atyjuk Scotus (a sötétség). Hármas számukra Euripides műveiben akadunk, nevökre épenséggel csak Apollodorusnál (1, 1, 4., v. ö. Orph. hymn. 68, 2). Ott szerepelnek: Alecto (’Alhctwn, a soha sem pihenő), Tisiphone (Tisijonh, a gyilkosságot megtorló) és Megaera (Megaira, az ellenséges). Helyenkint, sőt vidékenkint voltak aztán közös neveik is. Így Atticában, hol az Areopaguson és Colonusban külön szentélyeik voltak, nevök Semnai Jeai (tiszteletreméltó istenasszonyok), Sicyonban EumenideV (jelentését l. fentebb), Arcadiában ’Maniai (őrjöngést hozók). – Tiszteletök mindenütt bizonyos félénk jellegű, haragjuknak kiengesztelésére és megbékítésére irányul. E tekintetben nagy hatással volt Demeter E. (a haragvó D.) tisztelete, kinek Boeotiában és Arcadiában emberemlékezet óta áldoztak. Az E-ek híresebb szentélyei Sicyonban, Argos, Megalopolis és Athenae földjén állottak. Mindenütt terhes fekete juhokat, virágokat és mézes italt áldoztak nekik. Néhol (Athenaeben) ünnepi körmenet is volt tiszteletökre. Az E.-ek képzőművészeti ábrázolására hatással volt az istenasszonyok kettős áldó és sujtoló jelleme. Ebből két typus keletkezett: egy régibb és egy újabb. Amaz az E-eket tiszteletreméltó, hosszúruhás asszonyok alakjában ábrázolja. Egész megjelenésök szelid és kegyes, ruházatuk a rendes női öltöny és semmi nyomát sem mutatja a borzalmas jellegnek. Ennek a felfogásnak példáit mutatják Calamis és Scopas szobrain kívül az argosi E-reliefnek domborművei, melyeken az E-ek jobbjukban kígyót, baljukban virágot tartva barátságos arcczal fogadják tisztelőik hódolatát. A borzalmas jelleg az ábrázolásokban párhuzamosan halad más ábrázolt daemonokkal, jelesül a Gorgókkal és Harpyiákkal. A tragoediaírók nagyban hozzájárultak ennek a szárnyas typusnak kialakulásához, mely midőn az E-eket vadászó nők alakjában tüntette föl, egy ősrégi felfogást fejlesztett tovább, melynek már az archaistikus művészetben is nyomaira akadunk. A 4. századtól kezdve a vázaképeken, különösen az alsó-italiai vázákon, továbbá római sarcophagusokon az E-ek vadászöltözetben jelennek meg, rövid és felövezett kabátban, mely a térdet szabadon hagyja, vadászcsizmában, kardosan és lándzsásan. A tragikus költők hatása alatt a hanyatló művészet egyre szaporította attributumaikat (kígyók, melyek immár fürteik közé is fonódnak; fáklyák és korbácsok), sőt utoljára azon volt, hogy minél rútabbaknak mutatta őket. A 299. á. vázakép után mutatja az Erinyseket, kik Orestest üldözik. A balfelől álló E. mindkét karján kigyó látható, a jobbiknak egyik kezében kigyó, másikában tükör Clytaemnestra eidwlon-jával. A vidék hegyes, járhatatlan, ezt mutatják a földön levő szokatlan módon egymás mellé helyezett nagy kövek. – A római költőknél előforduló Furiák (Furiae, Dirae deae) nem egyebek az E-eknek római viszonyokra való alkalmazásánál. Közönségesen a gonosztevőket kínozzák az alvilágban, sőt a bünösöknek valóságos porkolábjai, de néha fel is jönnek, csak azért, hogy az embert gyilkos gondolatokra hozzák és őrületbe ejtsék. Verg. A. 6, 570. 605. 7, 324 skk. Ov. met. 5, 451. 481. – Irodalom: Kampe, Erinyes (Berlin, 1831). Prusinowski, De Erinyum religione (u. o. 1844). Schömann, Opuscula, 2, 141 skk. Aschenbach, Die E. bei Homer (Hildesheim, 1859). Gladstone, Juventus Mundi, London, 1870, 348 skk. Rosenberg, Die Erinnyen (Berlin, 1874). Petiscus-Geréb, Az Olympos, Budapest, 1893, 205 skk.