Oedipus

OidipouV (régibb etymologia szerint annyi mint «duzzadt lábú», újabb etymologiában = « hirtelen haragú, felgerjedő»), a thebaei mondakörnek egyik legkiválóbb alakja, Laius thebaei királynak és Epicasténak fia, a kit valósággal nem a mythus, hanem a mythust alakító drámairodalom fejlesztett nagygyá és jelentőssé. Tragikuma és sorsának közmondásossá vált szörnyűsége abban állott, hogy tudtán és akaratán kívül megölte saját édes atyját és feleségül vette saját édes anyját. Midőn ez a szörnyüség kiderült, Epicaste bánatában és szégyenében felakasztotta magát, Oedipus azonban megmaradt apja örökében a thebaei trónuson és tovább uralkodott, egyre üldözve az Erinysektől, kiket édes anyjának párolgó vére idézett fel rája. Hom. Od. 11, 171. Ebbe a mondába, melyet már Homerus is korábbi epos költőktől vett által, nagyon jókor belevegyült egy őstörténeti hagyomány, mely egy ugyancsak Oe. nevű törzsökös hősre vonatkozott, kinek állítólagos sírjánál a thebaeiek halotti ünnepségeket rendeztek. Hom. Il. 23, 679. Homerusnál Oe.-ra vonatkozólag a myhtusnak csak ezen morzsáit találjuk, melyeket azonban igazi fejedelmi bőkezűséggel a drámaírók és első sorban a tragoedia mesterei fejlesztettek hatalmas és iszonyatos voltában is szép lelki képpé. Sophoclesnél az Oe. Tyrannusban következőképen találjuk meg Oe. myhtusát: Laius, Labdacus fia, Polydorus unokája és Cadmus dédunokája, király volt Thebaeben és mint ilyen rémült meg egy jóslattól, mely neki azt mondotta, hogy annak a fiúnak kezétől fog meghalni, a kit felesége Iocaste (Homerusnál Epicaste), Menoeceus leánya és Creon leánytestvére fog a világra hozni. Mikor aztán a jóslat első része beteljesedett és a fiúgyermek megszületett, Laius megparancsolta, hogy kössék gúzsba lábait, szúrják őket keresztül és vessék a Cithaeron zordon sziklái közé, hogy ott elpusztuljon. Ezt a kegyetlen parancsot egy szolgának kellett volna végrehajtania, de ez megszánta a királyi kisdedet és egy Euphorbus (mások szerint Phorbas) nevű corinthusi pásztorra bízta, a ki viszont átadta saját uralkodóinak, kik állandóan de hasztalan kívánkoztak családi áldás után, Polybus királynak és feleségének Meropénak (másoknál Medusa, Periboea). A királyi pár a gyermeket örökbe fogadja, úgy neveli fel, mint sajátját és az átszúrás folytán megduzzadt lábairól Oe.-nak nevezi el. Oe. derék vitéz, de szenvedéyles emberré nő fel és akkor esik meg, hogy mulatozás közben egy corinthusi ember szemére lobbantja, hogy nem igazi fia szüleinek, hanem csak talált gyermek. Oe.-t ez nagyon bántja és eltökéli magában, hogy bármibe kerüljön is, de kideríti saját születésének és eredetének titkát. Azon kezdi, hogy szüleinek tudtán kívűl Delphibe megy és kérdést intéz a jóslóhelyen, származását tudakolván. A jóslat homályos, és rettenetes egyúttal; úgy szól, hogy Oe. saját anyját fogja feleségül venni, ősapja lesz egy az emberiségre nézve borzasztó nemzedéknek, egyuttal azonban saját apjának gyilkosa leend. Oe. megretten ettől a borzasztó jövendőtől, és hogy a jóslatnak teljesedését valamiképen elkerülhesse, nem akar többé szüleihez visszatérni, hanem Corinthus helyett Thebae felé veszi útját. Útközben, még pedig azon a helyen, a hol a Delphiből Daulisba vezető út Thebae felé elágazik, tehát az úgynevezett Scisth-ben (l. Scisth odoV) találkozik vele igazi apja Laius, a kit azonban Oe. nem ismer és a ki épen Delphibe készül. Laius kocsin ül, melynek fogatát egy udvari embere hajtja. A szoros útban, a melyen találkoztak, Oe. nem tud elég gyorsan kitérni s ezzel magára vonta Laiusnak és kocsivezetőjének haragját. A Laius embere ellöki Oe.-t, mire emez megüti, de viszont Laiustól is ütleget kap. Ebből tusakodás fejlődik, melynek az a vége, hogy Oe. nemcsak Laiust öli meg, hanem kiséretét is kipusztítja, egyetlen egy embernek kivételével, a ki elmenekül. Oe. ezután folytatja útját Thebae felé, melynek közelébe jutva, megszabadítja az országot a rémes Sphinxtől (l. ezt), melynek rejtélyes szellemű találós meséjét szerencsésen megoldja és ez által a szörnyeteget arra kényszeríti, hogy a meredek szirtek tetejéről leugorva keresse a halált. Thebaeben ekkor az özvegy királyasszony mellett Creon uralkodik, a ki a nép hálájának azzal ad kifejezést, hogy a győztes Oe.-nak felajánlja Thebae trónját, egyúttal pedig az özvegységre jutott királyasszonynak, tehát Oe. saját édes anyjának a kezét. Ebből a házasságból származnak az Oe.-monda drámai versiója szerint Eteocles, Polynices, Antigone és Ismene (az epikus versio szerint ez a házasság gyermektelen maradt s a fentebb elsorolt gyermekek anyja Eurygania, Hyperphas leánya, a kit Oe. Epicaste után vett feleségül. Paus. 9, 5, 11). Hosszú és fellegtelen boldogság után, melyet Oe. Thebaeben élvezett, egyszerre csak megnyilatkozik az istenek haragja. Éhség és döghalál sujtja Thebaet és Apollo jóshelye azt mondja, hogy a várost csak úgy lehet a balsorstól megmenteni, ha Laiusnak gyilkosát, a kit a nép nem ismer, de a ki még mindig az országban él, felkutatják és vagy számüzik vagy megölik. Oe. mint népének hűséges pásztora lázas erélylyel kutatja, ki a gyilkos, de az eredmény őt sujtja legjobban, mert kiderül, hogy ő gyilkolta meg Laiust, saját apját, és ugyancsak ő vette feleségül saját édes anyját. Midőn ezt Iocaste is megtudja, kétségbeesésében felakasztja magát, Oe. pedig kiszúrja saját szemeit, hogy ezentúl mint földönfutó koldús bolyongjon szerteszéjjel. Ime az Oe.-monda, a mint azt Sophocles kialakította, s a mely formájában az utókorra nézve úgy az írók mint a művészek szempontjából irányadó maradt. Másként áll a dolog Oe. későbbi sorsát és halálát illetőleg. Az epikus hagyomány azt tartotta, hogy Oe. Thebaeben halt meg; oly felfogás, melyet az antik tragoedia sem tagadott meg teljesen, a mennyiben Sophoclesnél is megesik, hogy többi saját műveitől eltérőleg azt mondja, mikép Oe. már akkor meghalt, mikor szemeit kiszurták (Antig. 50 skk.). Sirjáról az a hagyomány volt elterjedve, hogy barátai Thebaeben akarták eltemetni, de a thebaeiek annyira féltek az istenek haragjától, hogy azt meg nem engedték. Azért először egy kis boeotiai falucskába (KeoV) került a holttest, majd mikor ezt a helyet is sorscsapások érték és a föld népe a balsorsért Oe. sirját okozta, Eteonusba vitték a sorsüldözte király hamvait és ott nagy titokban éjnek idején Demeter istenasszonynak szent berkében helyezték el. Eteonus lakói is féltek tőle, de az istenek megnyugtató kijelentésére a hamvak ott maradtak. Schol. Soph. Oe. Col. 91. A tragikus költészet azonban nem érte be Oe.-nak egyszerű halálával, sorsát tovább fonta és teleszőtte a legmegindítóbb részletekkel. Egy változat szerint Oe. fiai és a trónba ült Creon elüzik Oe.-t, a kit csakis Antigone támogat igaz gyermeki szeretettel. Más változat szerint fiai csukva tartják, csak azért, hogy a ház szégyene valamikép ki ne tudódjék. Ezért (vagy azért, a miért számüzetését meg nem akadályozták) Oe. megátkozza saját fiait, a kik aztán a hatalmon ádáz gyűlölettel versengnek és egymást kölcsönösen meggyilkolják (l. Adrastus, 1). A cyclikus költészetnek körébe tartozó Thebais a fenmaradt töredékekből következtetve két okra vezeti vissza Oe.-nak rettenetes apai átkát. Az egyik az, hogy Polynices egy alkalommal úgy terittetett atyjának, hogy a kincses házból kihozatta Cadmus király ezüst asztalát és aranypoharát, a mit Oe. szigorúan megtiltott volt. Athen. 11, 465. Eustath. ad Hom. Od. 1684, 7 skk. Egy másik ok a Thebais szerint a fiúk tiszteletlensége, igazabban mondva, egy olyan tény, melyet a sokat szenvedett és azért kettősen érzékeny Oe. tiszteletlenségnek tartott. Szokássá vált ugyanis a családban, hogy a fiuk családi áldozatok alkalmával mindenkor az áldozati állat husának javát küldötték atyjuknak. Megesett azonban, hogy egy ízben silányabb részét juttatták neki, a mit Oe. csúfságnak vett és Zeustól önnön gyermekeinek megrontását kérte. Schol. Soph. Oe. Col. 1375. V. ö. Aesch. sept. 768 skk. Szépen és meghatóan oldja meg Oe. vezeklését és megtisztulását Sophoclesnek másik remekműve, az Oe. Colonusban, a mely tragoediában Oe., a kit bűnének napfényre jutása folytán Thebaeből száműztek, leányának Antigonénak kiséretében Colonusba megy Attica mellett, a hol az immár megbékült Eumenisek szentélyében halál nélkül találja fel a megváltást és ezzel együtt az oly sokáig hasztalan keresett nyugodalmat. A nehéz megpróbáltatások emléke bizonyos nimbuszt és glóriát von a szenvedő Oe. herouma körül, mely azontúl áldást hoz Attica földjére. Ez a csodálatos és szinte példátlan dolog, hogy valaki halál nélkül szabadul fel a földi élet kötelékeiből (Soph. Oe. Col. 1661. 1681. 1649), nemcsak az Oe. megkínzott lelkének szolgáltat elégtételt, hanem üdvöt hoz Attica földjének is, mely az emberi könyörület hazája s melyet ezen körülmény a jótett emlékének gyümölcsöző áldásával ruház fel. Miként az istenségnek egykor úgy tetszett, hogy Oe.-t saját hibáján kívűl a bűnöknek fertőjébe sülyeszsze, úgy most abban találja örömét, hogy őt, a ki annyit szenvedett, újabb különös érdem nélkül földöntúli boldogsággal vegye körül. Ő rajta isteni csoda esik meg, melynek belső okát kutatni hasztalan próbálja a véges emberi elme. Ez a kettős természet, mely Oe. sorsában nyilatkozik már korán Oe. felé fordította a szellemek érdeklődését és helyet biztosított neki a közmondásokban, irodalomban és művészetben. Oe. a közmondásokban a. m. okos, ügyes ember, a ki előtt titok nincs. Ilyenek: gnwJi nun tan Oidipoda sojian (Pind. Pyth. 4, 263), nemkülönben: can Sjigx genh, Oi. egw (Eusth. de Hysm. amor. 2, 50), a mi annyit jelent: «ha te találós mesét mondasz, én majd megfejtem azt.» A minek aztán egyenes ellentétét jelenti a latin: Davus sum, non Oe. Ter. Andr. 194. Ugyanígy támadt az Oedipodes = a ki saját szülőjén szégyent ejt (Ov. trist. 1, 1, 114) és más jelentéssel a m. vak, világtalan. Mart. 9, 26, 10. Oe. sorsát tánczokban és némajátékokban is bemutatták (Luc. de salt. 41. Macr. Sat. 2, 7, 15), de legtöbbet mégis a dráma foglalkozott vele. Sophocles említett két művén kívül a görögöknél a színpadra vitték: Aeschylus, Euripides, Achaeus, Theodectes, Xenocles, Carcinus, Diogenes, Nicomachus, Philocles és Lycophron. Római munkák közül, melyek Oe.-ra vonatkoznak, fenmaradt a Senecáé, Suetonius említéséből ismerjük a Julius Caesarét (Suet. Caes. 56). Ezzel szemben a művészet nem foglalkozott Oe.-szal annyira, a mint azt irodalmi népszerűsége után méltán föltehetnők. Tulajdonképen csak a vázafestészetről és a kisebb művészet termékeiről beszélhetünk és ezek is az Oe.-mondának csak bizonyos részleteivel foglalkoznak, pl. a gyermek-Oe. kitételével és azzal, mikor Oe. a sphinxnek rejtélyét megoldja. Amannak legérdekesebb példája az a piros alakos amphora, a melyet Baumeister közöl (Denkmäler 1049. l. 1266. á.). Euphorbus karján viszi a kis Oe.-t és így közeledik Polybus felé. A gyermek bizalommal simul a pásztorhoz, kinek vállára fejét hajtja, Polybusnak arczán viszont meglátszik az örömteljes meglepetés, melylyel a kisdedet fogadja. Csinos és vonzó genrekép az a berlini gemma, mely felfogásával az imént leirt vázaképhez közeljár, s a melyen a pásztor egy fa alatt találja a kisded Oe.-t, a ki karocskáit mintegy segélyt kérőleg nyujtja ki feléje (Furtwängler, Beschr. d. geschnitt. Steine 8, 419). A sphinx rejtélyének megoldását vázaképek és metszett kövek mutatják, néha reliefek is (pl. egy római a budapesti nemzeti múzeumban). Valamennyien Oe. gondolkozó, tépelődő vonásokkal jelenik meg. Olyan csoportos ábrázolások, melyek Oe. életének fejlődését együttesen, a jelenetek csoportozatában mutatják be (pl. egy lateranói sarcophagus) egyfelül ritkábbak, másfelül nem nagy műértékkel birnak. Míg így a művészetre az Oe.-monda inkább csak mennyiség dolgában hatott termékenyítőleg, nagy és jelentős hatással volt a népköltészetre és a középkor mondáira. Az újgörög mesekincsen kívűl, melynek legjellemzőbb terméke a «mesemondó thebaei királyasszony», megtaláljuk az Oe.-mondát a bolgároknál (Caesareai Pál), a szerbeknél (Simon a talált gyermek), olaszoknál, oroszoknál és finneknél. Valamennyinek hőse egy sokat szenvedett ember, a ki szenvedéseiben megtisztul és isten kegyelmes bűnbocsánatához felküzdi magát. Ezek a mondák, melyek kivált a kiengesztelődés nemes motivumában különösen Sophocles colonusi Oe.-ára emlékeztetnek, nagyon szépek és Hartmann von Aue által (Gregorius auf dem Stein) a középkori műköltésbe is bejutottak, de egyikök sem mutat annyi belső rokonságot az Oe.-mondával, mint a keresztény világnézetből fakadt Judás-legenda (tartalma Choleviusnál Gesch. d. deutschen Poesie nach ihren antiken Elementen 168 skk. ll.). L. Höfer kimerítő czikkét Roschernek mythologiai szakszótárában, a hol az előzetes irodalom is fel van sorolva.