Sphinx

Sjigx, Fix (a sjiggw = fojtogatok szótól, tehát a. m. «fojtogató, fullasztó»). – 1. Mesés szörnyeteg, mely az irodalmi és művészi köztudatba a thebaei mondakörrel és különösen az Oedipus mondával kapcsolatban jutott el. Teste szárnyas oroszlántest, feje és keble azonban szűz leányé. Az ókori hagyomány szerint egy sziklán húzódott meg Thebae mellett és ezt a várost nagy rettegésben tartotta. Találós mesét adott fel, mely következőleg hangzott: «Mi az, a minek hangja van, reggel négy lábú, délben két lábú, este három lábú?» (az ember). A ki erre a kérdésre helyesen meg nem felelt, azt a S. megölte. Az áldozatok közül a hagyomány megemlíti Haemont, Creon fiát (Apollod. 3, 54) és Hippiust, Eurynomus fiát. Schol. Eur. Phoen. 1760. A thebaeiek nem tudván tőle szabadulni, kihirdették, hogy a ki a városukat a S.-től megmenti, király lesz Thebaeben, egyúttal pedig megkapja az özvegy királynénak Iocasténak a kezét. Oedipus megfejtette a találós mesét, mire a S. levetette magát a szikláról (l. Oedipus). Ezt a mondát legelőször Hesiodus említi (theog. 326), a ki azt mondja a S.-ről, hogy Chimaerának és Orthrusnak leánya. Mások szerint szülei Typhon és Echidna, ő maga pedig a legtávolabbi Aethiopiából jött, még pedig Hera parancsára, hogy a thebaeieken megtorlást gyakoroljon. Ismét mások szerint Ares küldötte, hogy bosszut álljon kedves sárkányáért, a kit Cadmus megölt. Eddig a mythus, melyet igazi jelentőségre a művészet fejlesztett. Ugyancsak a művészet mutatja meg az utat, melyen a S. Görögországba jutott, és a művészet adja kezünkbe a kulcsot a mythus magyarázatához. Miként már az Aethiopiára vonatkozó hagyomány is sejteti, a S. keleti eredetű, Aegyptusból származik, a hol a neve Neb (Ur), tehát himnemű és többnyire óriás méretű kőszobor (l. e. czikknek második részét). E kőszobornak arcza és melle férfié, ritkábban asszonyé, a többi test szárnyatlan, fekvő oroszlánt mutat, míg a fejet a jellemzetes aegyptusi fejkendő (calantica) takarja vagy isteni fejdísz ékesíti (pld. a nagy gizehi Sphinxen, l. alább). Az aegyptusi S. mythologiai jelentősége kettős. Első sorban jelenti és symbolizálja Horus istent, a kelő nap urát, ki a homályt eloszlatja, a halottaknak föltámadást igér, meggyőzi a szárazságot és meggátolja a homokot a termő földek eltemetésében. Mivel pedig minden pharaót a napisten földi megjelenésének tartottak, azért választották a királyok olyan szivesen a S. alakot, melylyel lényük isteni eredetét mintegy allegorikus alakban tüntették fel. Az oroszlántest az anyagi erőt, az emberfej az ész erejét jelképezte. A S. tehát az aegyptusiaknál második sorban a mindentudás és mindenhatóság jelképe volt. Ezt az aegyptusi S.-t, mely elvétve női fejjel sőt kosfejjel is előfordul, kölcsön kérték az assyriaiak és kisázsiaiak, de véglegesen nővé alakították által, szárnyas oroszlántesttel, női fejjel és kebellel. Ez a S., mely Troasban sűrűn előfordul (gergisi érmek, assusi metopák), egyúttal a hellenek S.-e is, mely a mycenaei és spartai sírokban mint apró dekorativ alak is előfordul, ámbár a felfogás, melylyel ábrázolják, még korántsem megállapodott, a mennyiben az e fajta emlékeken hol az emberi hol az állati elem lép inkább előtérbe, néha háromnegyedrészben ember, egyenest jár és elülső lábai oroszlánkarmok helyett emberi kezekben végződnek. Máskor Centaurusok módjára van összerakva oroszlán- és emberi testből, máskor végül az állati test uralkodik, a mikor áldozatát megragadja és szétmarczangolja (wmositoV, Aesch. sept. 541). A görögök felfogását illetőleg a thebaei mondakör S.-e egészen sajátságos és nemcsak az emlékek nagy számával, de a felfogás különlegességével is kitünik. A találós mesék S.-e csakis itt fordul elő, a mi lehet ugyan szintén keleti eredetű (Gergisben a Sibylla mellett a S.-et is jósnak tekintették), de láthatólag a tragoedia behatása alatt fejlődik. Aegyptusban ugyanis szintén találkoznak emlékek, a melyek azt mutatják, hogy a S. megölt embereket tart karmai között, és így több mint valószínű, hogy az Oedipus mondát ennek a művészi alkotásnak megokolására, magyarázatára csinálták, mert a S.-nek legrégibb képeit síremlékeken találjuk, még pedig nemcsak reliefeken (Melus) hanem önálló szoborképeken is. Eredetileg tehát a S. jelképe a sorsnak, a mely az életet sokszor legszebb virágjában megsemmisíti, tehát lényegében az Oedipus monda sem változtatta meg a S. jellemét, daczára annak, hogy e monda által a S. lassankint minden görögre nézve a halálnak sajátos istenasszonyává lett. Érdekes azonban az ábrázolás fejlődése, a mely az Oedipus monda és a vele kapcsolatos műemlékek révén egészen más jelleget tulajdonít a S.-nek. A görög művészet virágkora óta a S. nem rettenetes szörnyeteg többé, hanem külseje mondhatni kecses, sohasem ijesztő, legfeljebb hideg, és azok a férfiak vagy ifjak, a kik eljöttek, hogy megpróbálkozzanak az élet és halál nagy rejtélyével, minden rémület nélkül nyugodtan állanak vagy ülnek vele szemben, nagyon figyelve, vagy mélyen elgondolkozva, legtöbbször azzal a typikus mozdulattal, a melylyel az ember fejtörés közben ujját homlokára vagy ajkára teszi. Ennek a felfogásnak alapgondolata nem lehet más, mint hogy a S. (az élet, a sors) az embert nem testi ereje vagy hősies bátorsága, hanem bölcsessége és józan esze szerint bünteti és jutalmazza. Azt a fejlődést, melyet az Oedipus monda a S. felfogásában létrehozott, még jobban megértjük, ha magukat az emlékeket megfigyeljük; e tekintetben különösen érdekes egy terracotta relief és egy váza. A terracotta reliefet Baumeister közli mint szakszótárának 1771-dik számú ábráját. A Sph.-t ugyanazon helyzetben mutatja be, a hogy az Aeschylus szerint (sept. 541 skk.) Parthenopaeus pajzsán volt és a hogy azt Phidias az olympiai Zeus trónusán (Paus. 5, 11, 2) ábrázolta. A S., melynek haja tetszetős kontyba van kötve, kiterjesztett szárnyakkal viszi egy megölt ifjúnak testét, a melyet hátulsó lábaival a térd táján fogott meg, míg az elülső lábaival, melyek emberkezekben végződnek, az ifjú felső testét tartja átfogva. Szép arcza komolyan mélázva, majdnem szomorúan tekint az ifjúra, a ki már túl van az élet titkán, és a halál rejtélyét megoldotta. Ugyanezt az alapgondolatot de más felfogásban mutatja egy vázakép, melyet ugyancsak Baumeister közöl mint 1267. ábrát. Itt a S. nagy szárnyakkal, meglepően szép fejjel és megnyerő arczczal egy sziklán guggol; előtte Oedipus fölfegyverkezve, de nyugodtan lándzsájára támaszkodva. Mindkettőjüknek arczkifejezése nyugodt, komoly, mintha ők is a halál nagy titkát tárgyalnák: a legnagyobb titkot és rejtélyt, melyet az embernek meg kell fejtenie. Ezentúl a S. művészeti ábrázolása mindinkább elveszíti borzalmas jellegét, sőt genreszerű lesz. Ilyenek azok a vázaképek, a hol több ember gyülekezik össze, hogy a S. meséjét fejtegessék. Az egész társaság hétköznapi ruhában van; látszik, hogy mesélnek, és nagyon kedélyesen végzik ezt a feladatot (példa rá Hermonax vázája, Mon. Inst. 8, 45), de a genregépek koronája egy másik vázakép (Annal. 1867, 1. tábla), a hol egy fiatal asszony áll a S. előtt és erélyes kézmozdulattal beszél hozzája. Nyilván fordított egyet a koczkán, és ő ád föl találós mesét a szörnyetegnek, a melyet az lehajtott fejjel hallgat, mintha a megoldás nagy gondjába kerülne. És úgy lassankint mindinkább háttérbe szorul a S. borzasztó jellege, és abból a számtalan módból, a hogy alakját dekorativ czélokra felhasználták, egyszerre csak kibontakozik egy csodálatosan vonzó lény, melynek sajátsága immár nem a borzasztóság, hanem ellenkezőleg a csábító szépség. Ezzel összefügg, hogy a comoediában a nők igen gyakran a S. néven szerepelnek, a mivel a költők nyilván jelezni akarták a nőnek rejtélyes és egyúttal szeszélyes, nehezen vagy sehogy sem megfejthető természetét. Ennek a szép S. typusnak kiváló példája egy pompejibeli bronzszobor (746. á.), a melyen különösen az arcznak portraitszerű jellege, a hajnak gyönyörü hullámai, a kebel és vállak pompás anatomiája figyelemre méltók. Rendkívül sok és sokszorosan szereplő S.-et találunk a dekorativ művészetek terén, még pedig kivált a hellenistikus és görög-római korban, a mikor még a régi aegyptusi szabású (fejkendős) S.-szel is találkozunk, pld. a Nilus hires szobrán (lásd a Nilus czikk ábráját). Előfordulnak a S.-ek a classikus római korban pecsétnyomókon (pld. az Augustus császárén, Plin. 37, 4), bútorokon, pld. mint asztallábak a hires párisi onyxedényen (Baumeister, 478-dik ábra), mint tripus-lábak a Museo Borbonico egyik remekén (Baumeister 509-dik ábra), sőt az ókeresztény művészetbe is belejutottak, a minek példája San Antonio Abbate temploma Romában. Ennek a népszerüségnek oka az, hogy a S. minden népnél és minden időben, a hol előfordult és ismeretessé lett, megtartotta symbolikus és mystikus jellegét. A titokzatos (occult) tanok művelői a homályos kérdéseket és azok megfejtését mindig S.-szel hozták kapcsolatba, sőt a legmodernebb költők egyike egyenesen a szerelem megtestesülését látta benne. Heine ugyanis így ír: Die Nachtigall sang: o schöne Sphinx, o Liebe, was soll es bedeuten, dass du vereinst mit Höllenqual die höchsten Seligkeiten? – 2. Az aegyptusi művészet egyik typikus alakja, a mely rendszerint többs számban (csoportosan) fordul elő. Ezek a S.-ek óriási kőemlékek, melyeket rendesen porphyrból vagy gránitból készitettek; arczuk és mellök emberé, különben testök fekvő oroszlán; ritkábban kosfejjel vagy karvalyfejjel is előfordulnak. Átlagos hosszúságuk 1,25–3,60 méter. A szobrok arcza eredetileg férfiarcz, a királyokat jellemző pártával, de már Syriában, Kisázsiában és Assyriában a S.-ek női fejjel és szárnyakkal birnak. Mindenütt, a hol előfordultak, de különösen Aegyptusban, a S.-eket, Horus istennek, Typhon legyőzőjének symbolumait, a templomok bejáratánál állították fel, az aegyptusiak szavajárása szerint, mint hogy ha őrt állanának, így pld. Luxorban Thebae mellett, melynek kapujától a templomig 1200–1400 S. képezett 3500 m. hosszú és 22,5 m. széles téren kettős sorfalat. A legnagyobb részét eltemette a századok homokja, kosfejöket leverték a barbár kezek, de azért még most is látszik, hogy kitünő távlat szerint voltak építve: kezdetben nagyon sűrűn, azután mindég nagyobb távolságokban, kezdetben 5,5 m. szélességben, a távolibbak mindig kisebb méretekben. De az összes S.-ek között a méretek óriás voltára nézve első helyen áll az a memphisbeli (Gizeh melletti) S. (747. á.), a mely 300 lépéssel Keletre fekszik Kephren pharao pyramisától. Fekvésének szinvonalától feje bubjáig 20 m. magas, tehát a világ legóriásibb szoborműve. Megalkotására a talajból kiemelkedő természetes sziklát használtak fel; a hol az idomokat (pld. a mancsokat) ebből nem lehetett kidomborítani, falazattal pótolták. Az arcz eredeti kifejezéséről a mai rongált állapotban fogalmunk sem lehet, de 800 év előtti szemtanúk (pld. Abdul Latif, 12-dik századbeli arab író) még úgy látták, hogy «szépség és kellem ömlik el rajta, sőt elragadó mosoly sugárzik róla a néző felé». Abdul Latif szerint mindazok között, a miket látott, a legcsodásabb az arányok pontossága a S. fején. De az emberek gonoszúl bántak a kiváló emlékkel. A 18-dik században a mameluk tüzérség czélpontnak használta s e miatt oly sérüléseket szenvedett, hogy különösen orrának hiánya miatt ellapított négerarczot mutat. Alkotásának ideje bizonytalan; vannak a kik a 4-dik dynastia idejére teszik (Ebers), és véleményük mellett szól a művészi tökély, mely ezt a kort jellemzi. Mások a 12-dik dynastia idejéből származtatják; Maspero Aegyptus legrégibb emlékművének tartja, olyannak, mely korban még a pyramisokat is megelőzi. A pusztai homok ismételten elborította, de mindannyiszor kiásták. Legrégibb kiásása Kephren Pharao idejében és annak rendeletére történt, a második Kr. e. 1500 körül 4-dik Thutmosis király idejében, a kit erre még trónörökös korában egy legendás álom szólított föl, miként erről a S. lábai között még ma is olvasható vörös gránit emléktábla tanuskodik. A görög-római időben szintén megismétlődtek a kiásások, a jelenkorban legutoljára Maspero ásatta ki Francziaországban gyüjtött pénzen a mult század 80-as éveinek végén; most teljes nagyságában látható a mancsai között lévő szép kis vörös gránit kápolnával együtt, melyet IV. Thutmosis emeltetett, s a melybe 32 lépcső vezetett. Itt találtak egy régebbi (azóta ismét behányt) ásatásnál egy ajtót, a mely állítólag kiinduló pontja egy földalatti útnak, mely a nagy gizehi pyramisba vezet. Némelyek szerint ez lett volna az az út, a melyen keresztül a papok a S. belsejébe jutottak. – Irodalom: Winckelmann, Werke 3, 330 skk. ll. Jeep, Die Griechische Sphinx, Göttingen, 1854. Baumeister saját szakszótárának 3-dik kötetében 1688 skk. ll. Schrötter, De S. Graecorum fabula, Rogasen, 1880. Laistner, Rätshel d. Sph. Berlin, 1889. O. Jahn, Arch. Beiträge, 112–121. Pernice, Athen. Mittheil. 1895. Hartwig P., Oedipus vor der S. eine Phlyakenscene, Philologus 56, 1, p. 1–4. Ilberg, Die s. in der Griechischen Kunst u. Sage, progr.-ért. Leipzig, kir. gymn. 1896. Maspero, Bibliothèque égyptologique 1, 260–261. Prisse d’Avennes, Hist. de l’art Ég. Atl. 2, 35 (Types de S.). Ebers, Cicerone 1, 137–8. Pannoniai (sziszeki, pólai) S.-ekről Récsey, Pann. mythol. eml. vázl. 59; a magyar nemzeti múzeum egyik emlékéről (Oedipus a S. előtt, l. 748. á.) irt Ziehen Gyula dr., Arch. Ért. 1890. Fogarasi Albert, Nagy Képes Világtörténet 1, 46 és szives levélbeli közlése a helyszínéről.