Expositio infantis

gyermek kitevés, a rómaiaknál ősrégi szokás volt. A patria potestasból folyó joga volt a családapának újszülött gyermekét magáénak elfogadni (tollere, suscipere) vagy el nem fogadni; gyermekét tehát, ha csodaszülött vagy nyomorék volt, kitétethette, ha előbb 5 férfirokonának megmutatta. Dion. 2, 15 (v. ö. Nevelés, 3). Hasonlóan rendelkezett a 12 táblás törvény is. Cic. legg. 3, 8. Állítólag már Romulus indítva érezte magát elrendelni, hogy minden fiút s az elsőszülött leányt föl kell nevelni. Dion. i. h. Daczára azonban mindezen korlátozásoknak s daczára annak, hogy a közvélemény mint erkölcstelen s természet ellen való tettet mindenkor elitélte a gyermekkitételt (Sueton. Cal. 5), mégis megtették azt kivált a szegények vagy egyenetlenkedő házasfelek ép gyermekeikkel is. Ter. Hec. 3, 3, 40. Dio 41, 1. Plin. ep. 10, 71 sk. Suet. gr. 21. A Germanicus halála napján született gyermekeket kitették, mert azt a napot szerencsétlennek tartották. Suet. Cal. 5. Törvényeket csak a Kr. u. 2. században kezdenek hozni ellene, a melyeket a keresztény császárok még szigorúbbakká tesznek (Dig. 25, 3, 4); de azért azután is fordulnak elő esetek. Lact. 5, 9, 15. 6, 20, 20–26., Tert. Apol. 9.