Nevelés

– 1. A görög. A különböző törzsek közt általánosan megegyező vonás, hogy hit és törvény volt a nevelés alapja. A gyermekek kis koruktól fogva hallottak isteneikről és nagynevű herosaikról, s korán szoktak tiszteletükhöz. – a. A homerusi korban a nevelésnek lovagias jelleme volt. Míg a keleti népeknél a papi tudományon alapul az istentisztelet és a törvényes rend, addig a görög nép fejlődésében csak csiráit látjuk ilynemű szellemi mozgalomnak, mely Olen, Orpheus, Musaeus, Linus, Eumolpus stb. nevéhez fűződik. Az achajai törzsek uralmával a papi műveltség helyébe a lovagi lép, melynek a két homerusi epos a legszebb tükre. Lovaginak mondható az a nevelés, melyet Phoenix adott Achillesnek, a kit arra tanított, hogy tudjon «uralkodni a szón és véghezvinni tetteket». Il. 9, 443. Homerus és Hesiodus kiszorították a papi költők emlékét, a kiknek költészete és theologiája visszavonult az ősi cultushelyekre, s főleg a mysteriumokban maradt fönn nyoma. Ezért mondhatta Herodotus (2, 53), hogy a két költő állapította meg az istenek külső képét és családfáját, ők adtak nekik nevet, alakot és cultust. Homeruson izmosodott a nemzeti önérzet, s Dionysius Halic. szavai szerint (ad Pomp. 13) «tőle jött az egész műveltség (paideia) s utoljára a tudomány (jilosojia).» Achilles és Odysseus lettek az ifjak példkaépei, Achilles nevelése kelt életre a görög ifjúságban, mely gymnastikai és zenei gyakorlatokon fejlődött, hogy uralkodjék a szón és véghez vigyen tetteket. – b. A dórok nevelésének jellege Spartában és Cretában katonai volt. Görögország más államai magánügynek tekintették a nevelést; Sparta és Creta községi felügyelet alá helyezték. Náluk az ember élete teljesen az államéba olvadt, a gyermek korán elidegenedett a családtól, hogy tehetségét és erejét teljesen a köznek szentelje. Ha spartai embernek gyermeke született, a családi törzs idősbjeinek egy megbizottja megvizsgálta s ő döntött ama kérdésben, vajjon fölneveljék-e vagy kitegyék. Ha a csecsemő gyenge vagy hibás testalkatú volt, kitették a Taygetus hegyén. A fiú gyermek hét éves koráig a szülők gondjaira volt bízva; azután a nevelés ügyének gondozója, a paidonomoV, a hasonlókorúak csapatába (boua) sorozata. Több ily boua alkotott egy nagyobb csoportot (ila), s mindegyiknek olyan fiatal ember volt a vezére, a ki alkalmasnak bizonyult fiúkat nevelni; kötelességük abban állott, hogy a gyermekek gyakorlatait vezették. E gyakorlatok a gyermekek kora szerint módosultak; tanultak futni, ugrani, birkózni, lándzsát és korongot vetni, tánczolni, különösen a purrich nevű tánczot (l. e.). E nevelés főleg a test edzésére és a tagok fejlesztésére irányult. A fiúk mezítláb és könnyű ruhában fedetlen fővel jártak; hajukat rövidre nyírták. Tizenkét éves koruktól fogva évenként csak egy felső ruhát kaptak. Közös helyen, nyilt tető alatt, szénán vagy szalmán háltak, 15-ik évüktől kezdve csak gyékényen vagy rőzsenyalábon. Táplálékuk nagyon egyszerű volt s nem csillapította teljes éhüket; a ki többet akart enni, az lopni volt kénytelen. Ha ügyes tolvaj volt, megdicsérték, de ha rajtakapták, megbüntették. A fiúkat évenként egyszer megvesszőzték Artemis Orthia oltáránál, hogy a testi fájdalom elviseléséhez szokjanak. Legtöbbször vérig korbácsolták őket, s a fiúk gyalázatnak tartották, ha sírva fakadtak. Olvasásra és írásra magántanító tanította őket, de a zene és karének a közös neveléshez tartozott. Értelmüket is a közös élet fejlesztette; a fiúkat odabocsátották a férfiak közös étkezéséhez, hogy hallgassák társalgásukat. Minden spartai fiú úgy tekintett az öregekre, mintha tanítói és fölebbvalói volnának; ezért nagy tiszteletet tanúsítottak irántuk, és szegényebbek voltak mint akármely más görög városban. Az idősebb emberek is nagy figyelemmel voltak a fiúk iránt; mindegyiknek volt egy kedveltje, a kinek példaképe igyekezett lenni, sőt felelősséget is vállalt érte és megbűnhődött, ha az vétséget követett el. A gyermekek e nyilvános nevelése és rendszeres testgyakorlása egészen a Kr. e. 3-ik századig tartott. Tizennyolcz éves korukban az ifjak csapatába léptek; húsz éves koruktól kezdve katonai gyakorlatokat végeztek, s 30 éves korukig eirhn volt a nevük. Csak ezután tekintették őket érett férfiaknak, a kik a népgyűlésen is részt vehettek. A leányok ép úgy részesültek zenei és gymnastikai oktatásban mint a fiúk; nyilvános játékokon a két nem egymásnak mutatványait nézte. A leányok nagyon egyszerűen jártak, ujjatlan és oldalt nyitott inget viseltek, mely alig ért térdig; de azért e ruházatuk nem ártott erkölcseiknek. Cretában a nevelés nagyon hasonlított a spartaihoz, de a nyilvános nevelés csak a gyermekek 17-ik évében kezdődött, midőn csapatokban (agela) egyesültek szabadon, s mindegyik élén egy nemes ifjú állott (agelathV). Az ifjak ily szervezetben valószínűleg 27 éves korukig maradtak, midőn a törvény értelmében meg kellett házasodniok. – c. Az athenaei nevelésben szintén az állami szempont volt ugyan a döntő, mert az athenaei polgár is az állami érdeket tartotta a legfőbbnek, de azért az összes tehetségeket igyekeztek kiművelni. Az egyéni nevelés tehát nemcsak lehetséges volt, de szinte megkövetelték. Műveletlen polgár pedig nem igen jött számba. Itt tehát a katonai nevelés helyébe a világfias és aesthetikai nevelés lépett. Athenaeben valamint Görögországban egyáltalán az apja döntött az újszülött fölött, vajjon fölneveljék-e vagy sem. A kitétel valószínűleg nem volt ritka, különösen akkor, ha az újszülött leány volt. De ha a nevelés munkája egyszer megkezdődött, a szülőknek többé nem volt joguk gyermekük élete fölött. Fiú születésekor a ház kapuját olajággal, leány születésekor gyapjúval díszítették. Az ötödik vagy hetedik napon a csecsemőt az amjidromia (l. e.) nevű szertartásban részesítették, tisztító eszközökkel érintették és többször megkerülték vele az égő tűzhelyet. A tizedik napon volt a névadás ünnepe, áldozattal és lakomával. Hatodik évükig a fiúk és leányok közös női felügyelet alatt állottak (567. á., játszó gyermek vázakép után), azután külön nevelték őket. A leány élete ezután majdnem teljesen a ház belsejére szorítkozott, asszonyok felügyelete alatt nevelkedett föl, s alig részesült másnemű hasznos oktatásban. Műveltséget Athenaeben a nő csak úgy szerezhetett, ha hetaera lett. Az athenaei családi élet ápolta ugyan az erkölcsöket, de sötét oldala, hogy a női műveltséget kizárta kebeléből. A fiút hat éves korában átvette a paedagogus rabszolga (paidagwgoV), a ki viselkedésére felügyelt. Folyton kisérte, ha kiment, így főleg az iskolába (didascaleion) és a palaestrába. A törvény némileg gondoskodott a fiúk szakszerű neveléséről; kötelezte a polgárokat, hogy fiaikat zenére, testük edzésére és a «betük» (grammata) elemeire, azaz írni, olvasni és számolni tanítsák, szintúgy kötelezte a szülőket, hogy fiaikat valamely foglalkozásra szorítsák, ha nem volt akkora vagyonuk, hogy független életet biztosíthassanak nekik. Ha ezt elmulasztották, elvesztették a jogot, hogy fiaiktól életföntartást követeljenek öreg napjaikra. Az iskolákkal és szervezetükkel maga az állam nem foglalkozott; magánemberek rendeztek be ilyeneket, melyek rendőri felügyelet alatt állottak. Elemi oktatást a grammatisthV adott. Olvasókönyvül rendszerint olyan költői művet választott, mely a gyermek lelkére mélyebb hatást tehetett. Leginkább a homerusi eposokat olvasták, azonkívül Hesiodust, Theognist stb. Alkalmas szemelvényeket a fiúk lemásoltak, könyv nélkül tanultak és hangosan ismételték. A grammaticoV már magasabb fokú tanítást adott, s ez is irodalmi volt. Mathematikai tanításban ugyanis csak az 5-ik században kezdték részesíteni az ifjakat. Zenei oktatást a fiú 13 éves korától fogva kapott, s mivel a görögök erkölcsi hatást tulajdonítottak neki, a nevelésnek lényeges eleme lett. A hangszerek közül főleg a lantot kedvelték, mert jól lehetett vele kisérni az éneket. A fuvolát már kevesebbre becsülték (568. á., a didascaleion belseje Duris csészéjének képe után a berlini kir. muzeumban: Jobbfelül fönt álló fiú hallgatja tanítójának fuvola leczkéjét; a következő jelenet az előbbihez hasonlóan szintén himatiumba öltözött fiút mutat, a ki várja, míg tanítója a triptychumra irott föladatát kijavította: lent a hajlott botjáról fölismerhető paedagogus. Balfelűl fönt ismét paedagogus, aztán tanuló, kit kihallgat tanítója, lent lant-leczke látható). Minthogy az athenaei nevelés czélja a test és lélek összhangzatos fejlesztése volt, a testgyakorlást ép oly fontosnak tartották, mint a zenét s tanítása szintén a 13-ik életévben kezdődött a gymnasiumban (l. e.) a gumnasthV vezetése alatt. Az ephebusok, vagyis a 16–19 éves ifjak így erős testalkatúakká váltak, de a műveltség fejlődésével az athletika becslése mindinkább hanyatlott. Pericles kortársai már nem hitték, hogy az athletika a férfias jellem legjobb biztosítéka, s a keményen edzett spartai embert az athenaei úgy tekintette, mint a kit nevelése elvadított. Húsz éves korában az ifjakat katonai határszolgálatra küldték; ekkor már katonáknak toborozták és megadták neki a jogot, hogy a népgyülésen megjelenjenek. Az 5-ik század utolsó harmadában fölléptek a sophisták (l. e.) mint a practikus nevelés apostolai. Ezek és a rhetorok alkalmat adtak az ifjúságnak, hogy tovább képezzék magukat a rhetorikai és philosophiai tanulmányokban. De a drága tandíj miatt a mestereket csak a gazdagabb osztály tudta megfizetni. – d. A hellenistikus korszak, melyet Nagy Sándor és Aristoteles vezetnek be, keleti hatás alatt szaporítja a nevelésben a műveltség tudományos elemeit és mind hátrább szorítja a testgyakorlatot. Föllép a philologiai tudomány, mely főleg a régi írókat magyarázza. Grammatika, rhetorika és poëtika iskolai tantárgyakká válnak, s az elemi logikával (a neve dialectika) meg a mathematikai tudománynyal együtt alkotják az encyclikus tanulmányok körét (egcuclioV paideia). Így fejlődik ki a hét szabad művészet rendszere, melyet később Romában és a középkorban a trivium és quadrivium nevével jelöltek: grammatika, rhetorika, dialectika, arithmetika, geometria, astronomia és zene. A régi athenaei műveltség világfias és aesthetikai jelleme mindinkább tudományossá válik, megnyeri maga számára a világhódító rómaiakat, s így tartalma az egész ókori világ közkincsévé vált. – II. A római nevelés gyakorlati czélt tűzött ki; alkalmassá akarta tenni a polgárt, hogy minden kötelességét okosan és igazsággal teljesítse. Fő sajátossága volt a családban a föltétlen apai hatalom, de egyszersmind a tisztes családanyának is a nagy tisztelete. Ha az újszülöttet a római apa elé tették, joga volt neki a csecsemőt kitétetni vagy fölemelni, a mit a fölnevelés igéretének vettek. Szintúgy joga volt gyermekét eladni vagy halálra itélni. Csak a Kr. u. 3-ik században tekintették a törvények a gyermek kitételét gyilkosságnak, s még ekkor sem irtották ki teljesen e rút szokást. Ha a gyermeket fölnevelték, a fiúnak kilencz napos, leánynak nyolcz napos korában nevet adtak. Ez volt a dies lustricus, a tisztulási nap, s ilyenkor egy lakomával kapcsolatos házi áldozattal ajánlták isteni oltalomba a gyermeket. Kis szekrénykébe tett talizmánt akasztottak a nyakába varázslat ellen védelmül (lásd Bulla). Régibb korban a fiú nevét csak a toga virilis felvételekor iratták hivatalosan a polgári lajstromba, s a gyermek testi és szellemi nevelése otthon a szülők, főleg az anya felügyelete alatt folyt. Nem kényeztették, sőt kemény munkával edzették a gyermeket, hogy erős és egészséges, másrészt vallásos, törvénytisztelő, szavaiban és viselkedésében szerény és fegyelmezett legyen. A római ifjú fölebbvalóival szemben föltétlenül engedelmes, illedelmes, továbbá erényes, értelmes és önérzetes volt. A leányt az anyja tanította fonni és szőni, a fiúkat az apa szántani, vetni, aratni, lovagolni, úszni, birkózni és vívni. Gyakoroltatta őket a szükséges házi dolgok elvégzésében, megismertette velük az írás, olvasás és számolás elemeit, szintúgy a hazai törvényeket. A rómaiak nem fektettek oly nagy súlyt a gymnastikai gyakorlatokra, mint a görögök; a testi erő fejleszésében csak a katonai szempont volt a döntő. A versenyek és gyakorlatok a Campus Martiuson folytak le, mely tér a császárság koráig az ifjúság kedvelt találkozóhelye volt. Maga az állam kevesett törődött a gyermekek testi és szellemi nevelésével. Ha az apa nem nevelhette maga a fiát, iskolamesterhez küldte. Mert Romában korán akadtak elemi tanítók (litteratores), a kik gyakran rabszolgák voltak s uruk jóvoltából tanítottak a házban. De néha szabad emberek is léptek e pályára, s vagy egyes családoknál tanítottak, vagy otthon szerveztek ily iskolát (schola v. ludus). Havonként kapták fizetésüket, de csak nyolcz hónapon át; júliustól októberig a tanítás szünetelt. Az elemi iskolákban a fiúk és leányok együtt tanultak, s tantárgyak voltak: az olvasás, írás, számolás (ez az ujjak segítségével történt, mint a görögöknél is). Később a serdültebb fiúk a számtant külön calculatornál tanulták, a kit jobban fizettek, mint a litteratort. Minthogya rómaiaknál a súlyok, mértékek és pénzek a tizenkettes rendszeren alapultak, azért a számolást nehéz tudománynak tartották. Az olvasmányi órákon könyv nélkül tanulták meg a XII. táblás törvényt. A fölserdült ifjak 16, később 15 éves korukban a martius 17-én tartott liberalia ünnepén a családi Laresek előtt levetették a bullát a nyakukról, szintúgy a biborszegélyű toga praetextát, s fölvették a dísztelen toga virilist. Az otthoni áldozat után atyjuk vagy gyámjuk, továbbá rokonaik és barátaik kiséretében a forumra mentek és beiratkoztak a polgári lajstromba. A törvény ezután jogot adott nekik a nősülésre, de egyszersmind katonai szolgálatra is kötelezte őket. Az ifjak ekkor egy kiváló katona vagy államférfi kiséretéhez csatlakoztak, s ez a tirocinium (l. e.) volt a nevelés utolsó foka. – A 2-ik pún háború után kezdetben egyes családok, később a tehetős családok valamennyien görög rabszolgát (paedagogus) tartottak gyermekeik mellett a görög nyelv elsajátítására. Ugyanekkor latin irodalmi olvasmányokat is vittek be az iskolába; kezdetben Livius Andronicus latin Odysseáját és Terentiust, később Vergiliust, Horatiust és másokat. Ezen írók tárgyalása közben sokféle ismeretek közlésére volt alkalom. A római nevelés legmagasabb foka a rhetori iskola volt. Kezdetben csak görög rhetorok tanítottak, de a köztársasági kor vége felé latin iskolák alakultak, melyekben eleinte szintén csak görög nyelven tanítottak. Mert a mióta a görög irodalom volt a legmagasabb műveltség alapja, azóta fiúkat, gyakran leányokat is, kora gyermekségüktől fogva tanítottak görögül beszélni. A ki ezen rhetori iskola után tovább akarta folytatni tanulmányait, az rendszerint Athenaebe vagy más nagy műveltségű görög városba ment philosophiai és rhetorikai tanulmányok végett. A császárság korában a nagy birodalom érdekeinek megfelelően a nevelés teljesen cosmopolita lett. Vespasianustól kezdve a felsőbb nyilvános oktatás a kormány gondozása alá került. Maga Vespasianus évenként 22.000 korona összeget fizetett latin és görög rhetoroknak Romában. Hadrianus alapította az Athenaeumot (l. e.), a felsőbb oktatás ez első intézetét, a hol a fiatal tudósok kaptak alkalmazást. Ez időtől fogva philosophusok, rhetorok és grammatikusok a birodalom minden nagyobb városában jutottak nyilvános tanszékekhez, s javadalmazásukról részben az illető községek, részben a császárok gondoskodtak, a tanárok pedig bizonyos kiváltságokban részesültek. – Irodalom. A rengeteg nagy irodalomból idézzük a következőket: K. F. Hermann, Lehrbuch der griech. Antiquitäten (4. k. 286–351). Lorenz Grasberger, Erziehung u. Unterricht im klass. Alterthum (1–3. kötet). J. P. Mahaffy, Old greek education (London, 1881). Oscar Browning, A nevelés elméletének története 1–33. l. (Budapest, 1885). Schmid, Geschichte der Erziehung (1. kötet), O. Willmann, Didaktik (1. k. 9–14. §). G. Bernhardy, Grundriss der griech. Litteratur (1. k. 16–21. §). U. az, Grundriss der röm. Litteratur (3. fej.). Stadelmann, Erziehung u. Unterricht bei den Griechen u. Römern (1891). M. Kappes, Lehrbuch der Geschichte der Paedagogik (1. köt., 1898). Iwan Müller, Die griechischen Privataltertümer (Beck, München). Voigt und Schiller, Die römischen Privataltertümer und römische Kulturgeschichte (Beck, München). Jullien, Les professeurs de litterature dans l’ancienne Rome (Leroux, Paris). Takács Menyhért, A római nevelés (Kassai főgymnasium értesítője 1892). O. Willmann, Griechische Erziehung és Römische Erziehung (a Rein-féle Encyclopaedisches Handbuch der Paedagogik 2. és 5. kötetében).