Sophisták

sojistai, sophistae, a görög felvilágosodás előharczosai, azok a philosophusok, kik a Kr. e. ötödik században léptek föl először és eltérőleg az eddigi bölcselkedőktől, pénzért tanítottak, mesterségnek tekintették a philosophiát és a tanítást s már ezért is kortársaik kicsinylését vonták magukra. Még vissaztetszőbbé vált tanításuk, mely az eddigi nagyralátó cosmogoniai kutatások helyébe a gyakorlati, elérhető czélokat tette, kimondotta, hogy az ember mértéke az ember, s legfőbb czél a társadalomban s az állami életben megállanunk helyünket. E czél eszközéül tekintették a szónoklás művészetét, a politikai ügyességet, a gondolkodás gyors és alkalmazkodó mivoltát; erős erkölcsi alapjuk a szerint nem volt, a régi vallással szemben is a kételynek, birálatnak, sőt gúnynak hangján szólaltak meg s így nem csoda, hogy a régies erkölcsök ősei, mint Aristophanes is kíméletlenül megtámadták őket. Maga Plato sem beszélt sok rokonszenvvel róluk, magának Protagorasnak, a legkiválóbb sophistának alakját sem mutatja be legelőnyösebb oldaláról hires dialogusában, a Protagorasban. Később a név maga már egyet jelentett a szándékos megtévesztéssel, hazug következtetésekkel, álokoskodásokkal. Az első sophista az említett abderai Protagoras, mellett kitünik különösen rhetorikai jelentőségével a leontinibeli Gorgias, továbbá Hippias és Prodicus. A görög államelmélet aláhanyatlásával megszünt a s. jelentősége is. De a római császárság korában újra kivirágzott ez iskola. Mesterei pompás díszruhákban járták be a roppant római birodalom városait, ünnepi előadásokat tartottak, megannyiszor szónoki rögtönzéseikkel ejtették bámulatba a közönségüket, a szini előadások komoly szertartásaival léptek föl és nagy belépő dijakat szedtek. Ezeknek nem volt oly végzetes befolyásuk az erkölcsök megrontására, a vallásos érzés meglazítására, mert a császárság korának megmételyezéséhez ők már semmivel sem járulhattak, de mindenesetre jellemző alakjai a sülyedés e korának. A róluk szóló irodalomból legnevezetesebb E. Rohde, Der gr. Roman és újabban Hans v. Arnim, Dio von Prusa (Berlin, 1900).