Sophocles

SojoklhV. – 1. A tragikus, az Athenaehez közel, elragadó vidéken fekvő Colonus Hippis kerületnek egyik polgári családjában a Marmor Parium szerint 497/6-ban, a régi Vita szerint pedig 495/4-ben született (l. Kolisch, de Soph. anno et natali et fatali, Halle, 1878. Az előbbi adat a valóbbszínű). Atyja Sophillus (kiirását illetőleg l. Dindorf, Steph. thes. 7, p. 525 és Nauck kiadása 1, p. 2; v. ö. Anth. Pal. 7, 21, 1) gazdag fegyvergyáros (macairopoioV, Istrus szer. V. 1, v. ö. Plin. n. h. 37, 40; tektwn h calkeuV Aristot. szerint V. 1) kitünő nevelésben részesítette fiát. Igy S. már fiatal korában a híres Lamprus zenei oktatását élvezte (Istr. Vita 3. Athen. 1, 20 sk.) s oly gyakorlati készséget szerzett a lant kezelésében, hogy később Thamyris szerepét személyesen adván ily cz. drámájában, a népet hangos tetszésnyilvánításra indította; e kedves hangszerével rajzolta őt a művész is a Etoa poikilh-ben. Athen. 1, 20 sk. Vita 5. Hasonlóan kiváló kiképzést nyert a többi művészetben is, melyeknek ismeretét egy gazdag athenaei ifjutól elvárták: jártas volt az orchestikában s az összes gymnikus gyakorlatokban (Vita 5 és Ath. 1, 20 sk.), úgy hogy a különben is szép (Ath. 1, 20e) ifjut a salamisi ütközet győzelmi paeanját éneklő ifjak karának vezetésével tisztelték meg. V. 3. Ath. 1, 20 sk. Sophocles 468-ban versenyzett először a tragikusok dijáért Triptolemusával (Chron. Par. Plin. n. h. 28, 65) és pedig Aeschylus ellenében, ki őt állítólag (V. 4) a drámai költés titkaiba avatta. A versenyt nem (mint szokásban volt) a nézők közül választott biróság, hanem a Cimon vezetése alatt diadalmas hadmenetből visszatért 10 strategus döntötte el és Sophocles nyerte a győzelmet. Plut. Cim. 8. A következő időben változó sikerrel versenyzett Aeschylusszal, ki iránt mindenkor kegyeletet tanusított (v. ö. Arist. Békák 788 skk. 1566 skk. utóbb Euripidesszel majd Choerilusszal, Aristiasszal, Euphoronnal Aeschylus fiával, Philoclesszel, sőt saját fiával Iophonnal is (Vita), nem restelvén az ifjabbak vivmányait is értékesíteni a maga művészetében. Pollux. 4, 111. S. élénk részt vett a nyilvános életben s a tekintélyről, melyben polgártársai előtt állt, fényes tanuságot tesznek a részére jutott megtisztelések. 443/2-ben mint hellenotamis ügyelt fel a szövetségi kincstárra. CIA I 237. Két évvel később az Antigonéjával aratott siker a 10 strategus közé juttatta (argum. Antig. Vita, Suidas s. v. MelissoV, Aristid. 3, p. 485D. és Wilamowitz. De Rhesi scholiis, 1877), s mivel a gazdag Samus szigete majd az ő hivataloskodása alatt felmondta a szövetséget, hadvezérkép kellett a szigere vonulnia. Mint ilyen nem valami fényesen állta meg a helyét, a saját szavai szerint Pericles azt mondta neki: «verset irni tudsz, de hadvezér ugyan nem vagy» (Ath. 13, 603D. v. ö. Ion Ath.-nál 13, 504D) s jobbadán csak diplomatikus küldetésre használta. Igy aztán méltán kételkedhetünk Plutarchus (Nic. 15, v. ö. egyébként Arist. Béke 696, schol.) azon állítása felett, hogy polgártársai újból is megválasztották strategusnak; bizalmukat azonban mindenkor megtudta tartani, a siciliai vereség után pl. őt is megválasztották a probulusok közé, kiket 411-ben a democratia túlkapásainak mérséklésére rendeltek. Arist. rhet. 3, 18. S. a mérsékelt democratia híve volt, a melyet Periclesben látunk megtestesítve s az ifjabb nemzedék politikai fegyelmezetlenségét ép úgy gyűlölte mint vallási kétkedését, mely mindinkább elharapódzott köztük. Oed. Col. 1534. Ő maga buzgó tisztelője volt az ősi vallásos nézeteknek s különösen a honi cultusokért rajongott (El 831. schol.); papi hivatalt is viselt a gyógyító Amynus (v. ö. Körte, Atth. Mitteil. 1686, 287 sk. ll. Meineke szerint Alcon) heros cultusában, ‘HraklhV mhnuthV-nek kápolnát emelt (l. az eseményt Hieronym. V. 12. Cic. div. 1, 54. Tertull. de anima 46), Aesculapius tiszteletére egy, még a Kr. u. 5. században is általánosan ismert paeant költött, melyből a vár déli lejtőjén fekvő egyik Asclepius szentélyben töredékeket is találtak (Bücheler, Rh. Mus. 32, 318). Arról énekelt e paeanban, hogy Asclepius maga elment hozzá, mint egykor Dioynsus Icariushoz. Ezért halála után Dexion név alatt heroskép tisztelték s a nép határozatából évenkint áldozatot mutattak be neki (Istr. Vita 17. ET. M. 256, 7 skk. Philostr. jun. imag. 13), bár erkölcsi felfogása korán sem oly tiszteletre méltó, mint Aeschylusé. el. 47. Magánéletét illetőleg a kortársak a leghizelgőbb jelzőkkel emelik ki társalgásának megnyerő kedvességét, beszédének elragadó varázsát, vidám élczeit és humorát, mikkel annyira kedvét lelte mindenkinek, hogy még a vigjátékírók is csinyján bántak vele. Arist. Békák 82. Ion Ath.-nál 13, 602 sk. Dio Chrys. or. 52, 17. Ai. 1199 schol. és Oed. Col. 17 schol. Anth. 7, 22, 36. Marm. Par. 1, 19. Suidas Vita 21. Ath. 1, 20e. Aristophanes (Béke 696 és a schol.) Simonideshez hasonlítja őt, mit kapzsiságra magyaráznak; valószínűleg a peloponnesusi háború alatt történt gyakoribb drámairására vonatkozik ez, mert az írói tiszteletdíjak elég nagyok voltak (Welcker, Gr. Trag. 1, 268. Bergk, Vita Soph., p. 18). Különösen nagyra becsülték benne, hogy a fejedelmi udvarok kecsegtető meghivásai sem tudták Athenaeből elcsábítani. Vita 10. V. ö. Soph. fragm. 711. Élete folyásáról és haláláról egyébként csak kései tudósításaink vannak, az egyetlen Phyrinichus egykorú vigjátékíró szavait kivéve, a ki 405-ben a kevéssel előbb meghalt költőt Msuosai-jában ünnepelve azt mondja róla, hogy boldognak mondható, mert hosszú, boldog s igazságos élet után szép halált ért. Argum. Oed. Col. Egy kortársának eme szavaival nehezen egyeztethetők össze a későbbi anekdotás elbeszélések, melyek a költő életéből mindenféle skandalózus eseményt említenek. Sophoclesnek egy athenaei nővel Nicostratéval kötött házasságából származó legidősb fiának Iophon volt a neve (Vita 13. Aristoph. Békák 73. Suidas s. v. ’Iojwn); előhaladt életkorában azonban állítólag szerelmi viszonya is volt egy sicyoni nővel Theorisszal, s e viszony gyümölcse Ariston (Hesych. s. v. QewriV. Hermesian. Ath.-nál 13, 598c. V. 13. Arg. Oed. Col. Suid. s. v. SojoklhV) kinek fia az ifjabb Sophocles, az öreg kedveltje, Oed. Col.-t is szinre hozta 40-ben Arg. Oed. Col. Az egész elbeszélésen nagyon is rajta van a valótlanság bélyege. Hisz ha a költő öreg korában lépett viszonyba Theorisszal, unokája 401-ben még nem lehetett oly idős, hogy polgárjogot gyakorolhatott volna; meg aztán egy felirat (CIA II 672, 37) épen Iophon fiának mondja e Sophoclest. Emez ellenmondás megszüntetésére hypothesishez fordultak, hogy t. i. S. és Theoris viszonya törvényes házasság volt, melyet Nicostrate korai halála után kötött, s mivel így fiok Ariston csak félpolgár volt, Iophon ennek Sophocles nevű fiát az öreg kivánságára örökbe fogadta. E hypothesisszel összekötötték azt az elbeszélést is, hogy Iophon gyöngeelméjüséggel (paranoia) vádolva az öreg költőt a törzsrokonok (jratoreV) gyülésében, gyámság alá akarta helyeztetni, mitől azonban Oed. Col.-a egyetlen kardalának felolvasása megmentette. Satyr. a Vitában 7. Cic. de sen. 7, 22. de fin 5, 1, 3. Plut. an. seni 3. Apul. apol. 37. Ps. Luc. Macrob 24. A kortárs Athenae egész népe előtt boldognak mondja S.-t, mert hosszú élete minden bajtól ment volt, Aristophanes (Békák 73) sem szól semmit Iophon pöréről, pedig az ily anyagot aligha dobja el használatlanul. Iophon egy-két évvel utóbb érzékeny verset ír atyja siremlékére s a vigjátékírók még sem zsákmányolják ki ellenmondó viselkedését, csak a kései anekdoták tudnak ily szennyes dolgokról, nyilván a comikusok tulzásai és félre értett helyek alapján. Vita 13. Aristoph, Dramata, Leucon FratereV, S. félverse: jilh gar h JewriV, Ath. 13, 592b. Méltán veti el tehát Schöll (Leben des S. 365 sk. ll.) e piszkálódásokat s hivatkozik magának S.-nek szavaira (Plat. de rep. 1, 329B), hogy öregségére a szerelem gonosz tyrannismusától megszabadult. Aristoteles (rhet. 3, 15) említi Sophoclesnek egy súlyos pörét. Mint 90/91 éves aggastyán, kevéssel Euripides után, gyors és könnyü halállal mult ki Callias archon alatt (Vita 14. Auth. 7, 20. Sot. Stob.-nál 98, 9. Ps. Luc. Macrob. 24. M. Par. Diod. 13, 103. L. ide vonatk. Mendelssohn, Acta phil. Lips. 2, 161 skk. ll.); sírja, melyet egy Siren vagy fecske díszített, a Decelea felé vezető uton feküdt s Iophon írt rá egy epigrammát. Val. Max. 8, 7. Más nem valódiak: Anth. Pal. 7, 21. 22. 36. 37. S. alakját ama remek antik szoborról ismerjük (745. á.), mely a laternói palota muzeumában áll s valószinűleg ama szobor másolata, melyet az athenaei nép 350–330 között Lycurgus indítványára a szinházban felállított: férfias erő és szépség virágában levő magas növésű görögöt mutat teljes szakállal és hajjal; öltözete szépen redőzött, állása szilárd, öntudatos és mégis keresetlen, kissé felfelé irányuló s szelid komolyságtól árnyalt arcza világos szellemet és szeretetre méltó karaktert mutat (l. Welcker, Denkm. d. alt. Kunst 1, 457 skk. ll.). – Sophocles irodalmi hagyatéka még gazdagabb volt mint Aeschylusé. Aristophanes Byz. szerint 123 drámát (köztük 8 satyrusjátékot) írt (Suid.), de e szám alig lehet valódi, mert 4-gyel nem osztható, másrészt meg több darabja kettős czímmel is birt, mint pl. AiJiopeV és Memnwn, Musoi és ThlejoV stb., meg aztán a 3 nagy tragikust össze is cserélik. Drámáival 20 első dijat (Vita Antig. Caryst. szerint, míg Diod. 13, 103 és CIA II 977 18-at tulajdonítanak neki, 2 tehát a lenaeákra eshetett; Suid. szerint 24-et), gyakran másodikat nyert, a harmadik helyre azonban soha sem szállott. Mindennek daczára tőle is csak 7 darab jutott ránk teljesen, mint Aeschylustól, tán a legjobbak azon grammatikus itélete szerint, ki az ókor végén eme kiválasztást eszközölte (v. ö. Dioscorid. Anth. 7, 37. Oed. C. hypothesise. Ps. Longin. 33. Statilius Auth. 11, 98. Dio Chrys. or. 52), csak a Trachisi nőkről nincs egyenes tanuságunk. A darabok hagyományos sorrendjének (AiaV, ’Hlektra, OidipouV, TurannoV, ’Antigonh, Traciniai, FilokththV, OidipouV epi Kolwnw) valószínűleg idői egymásután alkotta alapját, mely azonban némileg megvan zavarva (l. Schneidewin, Abhdlg. d. Gött. Ges. 6, 264. Weckklein, Jahresb. d. Alt. 14, 1. 242) 1) Az AiaV (S. legrégibb ránk maradt darabja, melyben még a kar 12 tagú s 3 szinészre talán csak két helyen van szükség. v. ö. Wolff, Aias; Muff, Chorische Technik d. Soph.; Wendt, Uebersetzg 12 l.) ama nap hajnalával kezdődik, melyen Aias a dölyfösségéért haragvó Athenétől rábocsátott örjöngésében megölte a örögök barmait, azt hivén, hogy ama görög fejedelmeket öli, a kik Achilleus fegyvereit Odysseusnak itélték oda. Midőn ismét kijózanodik, gyalázata érzetében öngyilkossá lesz. Holtteste felett Teucer és az Atreus-fiak versengenek, mignem Odysseus közbenjárására Teucer eltemeti. Anyaga Lesches Kis Iliasából van véve s valószínűleg trilogiát alkotott Teucerrel és Eurysacesszel. 2) Az ’Hlektra Orestesnek anyján Clytaemnestrán s Aegisthuson vett boszúját tárja elénk egységesebben mint Aeschylus Choëphorija és több ideális szépséggel mint Euripides Electrája. Némelyek (Ribbeck, Röm. Trag. 13, l.) S. legrégibb, mások (Wilamowitz, Hermes, 18, 214 skk. ll.) legkésőbbi darabjai közé számítják. Az utóbbi nézet a darab sajátosságait tekintve nagyon valószínű, tehát a 442 és 412 közti időre kell tennünk keletkezését. 3) OidipouV TurannoV, a görög tragoediák legremekebb darabja, azzal kezdődik, hogy Thebaenek a várost sujtó dögvész miatt Delphibe küldött követei az istenség nevében Laius gyilkosának megbüntetését kivánják. Lépésről lépésre kiderül, hogy a várost a Sphinxtől megszabadító s ennek révén az özvegy királynét nőül vett bölcs Oedipus ölte meg Laiust, aztán, hogy ő ennek fia volt s így saját anyját vette nőül, mire Oed. őrjöngő fájdalmában kiszúrja szemeit. A darab Aeschylus Laiusa s Oedipusa összevonásával alkotott megrendítő végzettragoedia s a peloponnesusi háború elején készült. A költő mérsékli a végzet kegyetlen hatását, a mennyiben Creont könyörületre indítva vele Oedipusnak vigasztalására a leányait küldeti s őt magát is bűnösnek tünteti fel. A finom szerkezetű darab Philoclesszel szemben elbukott, mi felett már az ókori műbírák is csodálkozásukat fejezik ki. Dicaearch. az arg. 2.-ban. 4) ’Antigonh-ban a hősnő többre becsülvén az istenek iratlan törvényét az emberi rendeletnél, eltemeti a hazája ellen harczolt testvérének Polynicesnek holttestét, bár Creon, Thebae királya, ezt halálos büntetéssel tiltotta meg. Erre Creon éhhalálra kárhoztatva őt földalatti sírboltba falaztatja, mire Haemon, Antigone jegyese és Creon fia, valamint ennek anyja Creont megátkozva megölik magukat. A görög irodalomnak e legünnepeltebb drámája valószínűleg 442-ben került színre (argum. v. ö. Böckh kiadása). Anyaga a Thebaisból való több változtatással, melyek a költő saját alkotásai, pl. Haemon szerelme. 5) A Traciniai-ban, mely karától kapta nevét, Deianira vissza akarván hódítani a thessaliai Iolétól férje Heracles szerelmét, Nessus centaurus vérébe áztatott ruhát küld férjének azon hiszemben, hogy az csak szerelmi varázslószer. Heracles azonban a ruha mérgétől halálos kínokat kap s fiának Hyllusnak segítségével az Oeta hegyén megégeti magát és az istenek közé emelkedik. Keletkezése 420 tájára tehető (v. ö. Schroeder, de iteratis ap. trag. Gr., a Diss. Argent.-ban, 113. l. Wilamowitz, Herm. 18, 244. l., u. az, Eurip. Heracl. 1, 343); Bergk ellenben (Gr. Litt. 3, 398) a régibb darabok közé számítja, Zielinski meg épen a legrégibb ránk maradt darabnak, legalább is az Antigonénál nem sokkal későbbinek tartja (Philol. 56, 1896, 632. l.). 6) FilokththV-ben Odysseus szövetkezik Neoptolemusszal, hogy a hőst, kire Troja bevételéhez szükségük van, vagy legalább nyilait elviszik Lemnus szigetéről. A nyilakat megszerzik, Neoptolemus nemes lelke azonban elriadván az aljasságtól, visszaadja a hősnek nyilait. Midőn aztán Philoctetes szavukra nem hajlik, megjelenik Heracles s ennek biztosítására, hogy Troja előtt gyógyulás és dicsőség vár reá, örvendezve távozik Trojába. A darab didascalikus hagyomány szerint 409-ben kerűlt színre s első díjat nyert. Benne Heracles nem puszta deus ex machina a bonyodalom megoldására, hanem mintegy az emberi kebelben levő szeretet és engesztelődés hangja, mely a szenvedély makacsságát megtöri. A tárgyat Aeschylus és Euripides is feldolgozták, de Sophocles legszebben. Dio Chrys. or. 52,272. Az anyag a Cypriából és a Kis Iliasból való. 7) Az OidipouV epi Kolwnw cselekménye az Oed. király és Antigone cselekménye közti időre esik, megjegyzendő azonban, hogy a 3 darab épen nem volt egymással trilogikus kapcsolatban. Creon király Oedipust saját fiainak beleegyezésével számkiveti Thebaeből, ki aztán leányai kiséretében Theseus athenaei királyhoz jut és nála lel menedéket, s az istenektől bocsánatot nyerve csodás módon, melyet csak Theseus ismer, eltünik a földről. A darab 40-ben, a költő halála után, került színre (arg. 2), lehet azonban, hogy ez nem volt első előadása (v. ö. Lachmann, Rh. Mus. 1, 313 sk. ll. Schöll, Philol. 26, 383 sk. ll. Böckh, Kl. Schriften 4, 228 sk. ll.); keletkezésének legvalószinű ideje 407 (v. ö. Mayr, Über Tendenz und Abfassungsz. d. Soph. Oed. auf Kol. a Comment. phil. Monac. 1891. 160 sk. lapjain). Soph. fenn nem maradt drámáiból csak nagyon szórványos töredékek maradtak ránk, melyek gyakran még a darab tartalmát sem mutatják. Legnagyobb részöknek anyagát a trójai mondakör, aztán pedig attikai helyi mondák szolgáltatják. Azonkívül írt még S. elegiákat, paeanokat és egy prózai munkát is, melyben előzőivel szemben igazolja a kart illető ujításait, hogy t. i. nem ad neki részt a szinpadon folyó cselekményben. Suidas s. v. SojoklhV. E munkájából semmi, elegiáiból (egy Herodotushoz) szegényes töredék maradt ránk. – A teremtő phantasiát tekintve S. nem mérkőzhetik Aeschylusszal, nagysága inkább abban rejlik, hogy Aeschylus művészetét újításaival minden irányban fejlesztette, finomította és harmonikusan kikerekítette. Így mélyreható ujításokat tőn a dráma külső alkatán is. Legszembetünőbb az, hogy a szinészek számát 2-ről 3-ra emelte s ezzel egy bonyodalmas cselekmény művészi alkotását és különböző jellemek (pl. Antigone és Ismene, Electra és Chrysothemis) szembeállítását tette lehetővé s így a görög tragoediát is betetőzte, mert e számon túl egyetlen görög tragoedia sem megy, csak az Oedipus Coloneus néhány helyén van statistára szükség. Arist. poet. 4. Diog. 3, 56. v. ö. Dicearch. a Vita Aesch.-ben és Vita Soph. Ez valószínűleg már első fellépése (468) után történt, mert fenmaradt darabjai valamennyien legalább 3 szinész kivánnak és Aeschylus 3-at használ már Orestiájában. Ezen újításhoz csatlakozik az is, hogy S. felmentette magát a protagonistes szerepének elvállalásától, minek 456-ban már be kellett következnie, mert a győztes szinészt azóta említi a költővel együtt a győztesek lajstroma (v. ö. CIA II 971 és Oehmichen, Sitzgsb; d. berl. Al. 1889. 2, 145). E szerint Nausicaa és Thamyris cz. darabjai, melyekben személyesen fellépett (Vita 4. 5. Ath. 1, 20 sk.) 468–456 közé esnek (Robert, Gtt. Anz. 1897. 29. l.). Ez újításainak volt a következménye, hogy egy szinészek egyesületét, vagy mondjuk czéhét, alapított (Istr. a Vitában 6, v. ö. Sommerbrodt, Hermes 10, 123 skk. ll.; Sybel, Hermes 9, 248 skk. ll.; Köhler, Rhein. M. 39, 293 skk. ll.), mely intézmény későbbi nagyszerű fejlettségében az athenaei drámát az egész művelt világon elterjesztette és számos évszázadon át hűségesen fentartotta (Lüdersn, Die dionysichen Künstler, Berlin, 1872. Friedländer, de artif. Dionysiacis, Königsberg, 1874. Foucart, de collegiis scen. artif, etc. Paris 1873. Sauppe, de collegio artif. scenic. Attic., Göttingen, 1876. Müller A., Bühnenaltert. 392 skk. ll.). Hasonlókép felemelte a kar tagjainak számát is 12-ről 15-re (Vita és Suidas) s ezzel lehetővé tette, hogy a kar a thymelén egyenletesebb állást foglalhasson el (7+7+coryph.), s a coryphaeus önállóbb lévén a dialogusban, mintegy 4-ik szinészkép részt vehessen (l. Hense, der Chor d. S., Berlin, 1877; v. ö. Christ, Metrik, 2. kiad. 671. l.). Legfontosabb ujítása azonban a Suidastól hrxe tou drama proV drama agwnizesJai, alla mh tetralogeisJai (olv. vált. tetralogian) homályos szavakkal jelzett ténye, hogy t. i. az egyes drámát tetralogikus v. trilogikus viszonyából kiszabadította. E szavakat S. drámai eléggé megmagyarázzák, a mennyiben a fenmaradtakból azt látjuk, hogy S. minden egyes tragoediája önmagában teljesen érthető kerek egészet alkot, mivel az összmythusból S. ép azt a pontot ragadja ki, a mely élettel teljes drámai cselekményre legalkalmasabb. De mivel S. után is épen úgy 4 drámával versenyeztek mint azelőtt és a költők mégis csak 1 dijat kaptak összes működésük alapján (a bizonyítékokat l. Bergk, Gr. Litt. 3, 231), róla meg egyetlen didascalai s a 7 tragoediával együtt előadott darabokról egyetlen adat sem maradt fen, a költői verseny módozataival nehéz tisztába jutnunk. Erre vonatkozólag számos hypothesist állítottak fel (l. Bergk. Vita s. p. 29), Dindorf kétségbe is vonja a hagyományt (Vita S. p. 35) s a Suidas helyét Phrynichusra akarja vonatkoztatni e változtatással: tou mh drama. Legjobban megfelel a Suidas szövegének a Welckertől eredő magyarázat, mely mellett legujabban Freericks (Comm. Ribb. 1888, 205–215. l.) lép sorompóba, miszerint egy trilogia 3 darabja 3 napra osztatott és a végeredmény az egyes darabok feletti itéletek összegezéséből származott. Legujabban Wecklein (Sitzgsb. d. berl. Ak. 1891, 368 skk. ll.) Suidas szavait úgy magyarázza, hogy S. egyes daraboknak pályázatra bocsátását vitte keresztül. A karnak más szerepet adott, illetőleg eddigi szereplését megszorította, a mennyiben kizárta a drámai cselekményből és csak a közvélemény, az idealismus és morál képviselőjének szerepével ruházta fel, úgy hogy csak helyeslésével, tanácsával, nézetnyilvánításával állhat elő. Suid. v. ö. Hor. a. p. 193 skk. és Aristot. probl. 19. 48. S. hozta be az öregek görbe botját (Satyr. Vita 29), a szinészek és kartagok fehér csizmáit (Istr. Vita 8), tökéletesebbé tette a scenadíszítést Polygnotus és társai vivmányaival (Arist. poet. 4, v. ö. ellenben Vitr. 7. praef.), felvette a szinházi zenébe a phrygiai hangnemet s a dithyrambikus dallamot, mely utóbbi az énekrészekben való szabadabb rythmusváltozást hozta magával. Vita, v. ö. Ath. 13, 543e. Schol. Heph. p. 143 W. Sokkal fontosabbak emez ujításokkal ama változtatásai Sophoclesnek, melyekkel a szellemi tartalomban (jellemzés, szerkezet és nyelv tekintetében) fejlesztette nagy elődjének művészetét. A jellemzés legkiválóbb erőssége a költőnek valamint a természeti hűséget úgy a felfogás idealitását tekintve; sokszor egy félverssel vagy egy szóval tökéletesen elénk állítja hősét a maga sajátszerüségében. Arra törekszik, hogy a jellemeket folyton összhangba hozza a monda nyujtotta cselekménynyel s e mellett hőseinek sorsát rendesen mintegy kényszerítő szükséggel tudja levezetni jellemökből (pl. Antigone, Electra, Philoctetes), és még akkor is, ha a sors külső erőkép hat a hősre, mint Aiasban és Oedipus királyban, oly mesteri a jellemek kifejtése, hogy világossággal hatnak a multra s a jövőre is előre vetik az árnyékot és az akaratukra nehezedő befolyás jellemökkel, sorsukkal teljesen össze van egyeztetve. Valamennyiökben található egy kis folt, tévedés vagy szenvedély, a mely mindinkább bebonyolítja őket az istenektől rájok szabott sorsba, és még a legrosszabban is van nemes vonás és az a meggyőződés, hogy részén van a jog és igazság, mint ezt Clytaemnestrában láthatjuk. Bizonyára Sophoclesből vezette le Aristoteles a törvényt, hogy a tragikus hősnek sem elvetemült gonosznak, sem erényhősnek nem szabad lennie. Hősei szivünkhöz és érzésünkhöz közelebb állnak mint Aeschyluséi; valódi emberek ezek jellemök körvonalaiban biztossággal s a részletekben gazdagon és élénken megrajzolva. Herosai az emberi szenvedély harczaiban sem alacsonyulnak közönséges emberekké s valamennyiöktől távol van az életben oly sokszor látható határozatlanság, csüggedés, ingatagság, sőt minden alacsony és beteges hangulattól, érzéstől menten duzzadnak a férfias erőtől. Mindez persze tudatos Soph. eljárásában, maga mondja (Arist. poet. 25), hogy ő olyanoknak rajzolja az embereket, a minőknek lenniök kell, Euripides pedig a minők a valóságban. Sophoclest ez irányban való művészete, melylyel oly alakokat állít elénk, melyek emberileg hozzánk közel állanak és mégis felette vannak minden köznapinak, külön magaslatra, egyedül Homerus mellé helyezi. Polemon Suidasnál. Dionys. de comp. 24. Dio Chrys. or. 52, p. 372. Vita 93. Xen. mem. 14. Hasonlít Homerushoz abban is, hogy csodálatosan vegyűl benne az idealismus és realismus, szelidség és keménység. Lehet-e realisabb valami, mint ama jelenetek, melyekben Philcotetesen kínjai erőt vesznek és Heraclest fájdalmai marczangolják? S a költő e jeleneteket nem önmagukért, hanem azon czélból alkotta, hogy idealis alakjaiba több életet, erőt és jellemet rakjon le. Jellemei majd leányosan gyöngédek, mint Chrysothemis és Ismene, majd szűziesen fanyarok, mint Antigone, majd asszonyosan szelidek, mint Tecmessa és Deianira, vagy szenvedélyesek, mint Oedipus, vagy makacsok s elkeseredettek, mint Aias és Philoctetes. És S. ily ellentétes jellemeket ugyanazon tragoediában egymás mellé helyezve a hatást még jobban tudta fokozni. Ügyesen felhasználta e tekintetben szinészeinek természetét és képességeit is, kik közül Tlepolemust, Clidemidest és Callipidest említik különösen (Schol. Arist. Felhőkjéhez 1266, Békákhoz 791; v. ö. Vita 6), mint pl. szemmel látható, hogy Antigone és Electra, Ismene és Chrysothemis ugyanazon szinészek vannak mintegy a testére szabva. Az idealismus és realismus, kedvesség és fanyarság e vegyülete okozta aztán, hogy a régiek őt a mézhordó méhhez hasonlítva majd kellemét, szelidségét és édességét, majd pedig művészetének fanyar lényegét magasztalják. Schol. Soph. Oed. Col. 17. Ai, 1199. Vita 21. dio Chrys. or. 52, 17. Plutarch. mor. p. 348d. Dinoys. de comp. verb. 24. Diog. 4, 20. A terv, mely szerint drámái felépülnek, mindig világos és áttekinthető. A 3. szinész behozatala, a dialogus fokozása és a jellemek élénkebb kialakítása természetesen művésziesebb tervet is kiván, mint a minők Aeschyluséi: S. a cselekményt gazdagabbnak, az egyes jeleneteket változatosabbnak alakítja és pedig tudatos eljárással egész a részletekig, úgy hogy a tervszerű bonyolítás soha sem válik drámáiban kusza bonyodalommá, a sorból egy tag sem hiányzik és folyton megvan a kellő mérték a fogyatékosság és fölösleg közt. Eleget nyújt arra, hogy az érdeklődő várakozást felkeltse, de folyton az egy cselekményre és a benne rejlő ideára irányítja tekintetét és kerül mindent, a mi a nézőt megzavarhatná. Nem akar meglepéssel hatni, sőt inkább gondja van rá, hogy a kezdettől fogva sejthesse a történendőket. Míg a hősök a szinpadon áltatják magokat s környezetöket, a néző látja a vészt, mely fejökre zúdul; tudja, hogy egész máskép sül ki a dolog, mint ők elvakultságukban remélik és érzi, hogy gyanutlanul kiejtett szavaiknak borzasztó kétértelmök van s ép az az értelem fog bekövetkezni, a melyre nem gondoltak. Ez a tragikus ironia (l. Thirlwall, on the irony of S., Phil. Mus. 2, 483 skk. ll. Philol. 6, 81 skk. ll. és 254 skk. ll. Schlegel, die trag. Ironie bei S., Tauberbischofscheim, 1874. Pokorny, die Amphibolie bei Aesch. und Soph. 1. Ungarisch-Hradisch, 1884), melyet S. a legkisebb részletig kifejtett, kelti fel bennünk azt a két érzést, melynek felkeltésén és kiegyenlítésén alapszik Aristoteles szerint a tragoedia hatása: a részvétet és félelmet. Az érdekfeszítés és hatás kisebb eszközeinek alkalmazásában is kiváló ügyességet mutat S.; így pl. a felismerési jelenet az Electrában oly megragadó hatást gyakorol, minőt tán egyetlen Euripides-féle sem. A prologus, melynek az a feladata, hogy a nézőt a cselekménybe bevezesse, S.-nál rendesen egy párbeszédből áll s csak azt foglalja magában, a mi a darab megértésére szükséges. A kar bevonulásával kezdődik a tulajdonképi dráma, melyet a kardalok 5 kisebb-nagyobb fejezetre (actusra) osztanak. Legszebb azon drámáinak szerkezete, melyek a két első actusban a cselekményt fokozatosan a legmagasabb feszültségre viszik, a 3.-ban a sorsfordulatot (peripeteia) adják s az utolsó két actusban ismét fokozatosan a megrendítő, de egyuttal kiengesztelő végre juttatják. S. teljes erejét a tetőpontra és kifejlődésre fordítja, hol azonban a mi érzékünk szerint némi hanyatlás áll be. A görögök szépérzéke ugyanis általában nem engedte, hogy öldöklés, gyilkolás a néző szeme előtt menjen végbe, költőnk tehát csak elbeszéléssel igyekszik hatásukat éreztetni s így a darab nem drámailag, hanem lyrikusan végződik. S.-nek a nyelvében is megtaláljuk a szépség és erő egyesülését. Ez irányban való fejlődéséről maga mondotta állítólag, hogy kezdetben az aeschylusi tragoedia nehézkes pompáját utánozta, aztán ezzel ellentétben mesterkélt szűkszavuságba esett, végül oly nyelvezetet alkotott magának, mely a jellemek rajzához legalkalmasabb. Fenmaradt tragoediái igazolják is e mondás utolsó részét, nyelve közép helyet foglal el Aeschylus merész kifejezésmódja és Euripides simulékony alkalmazkodása közt. Dionys. vet. script. cens. 2, 11. Dio Chrys. or. 52, 15. Plut. de prof. virt. Virágozása azon időbe esett, mikor az attikai dialectust a népgyülések és törvényszéki tárgyalások művészies rhetorikává kezdték kialakítani, és szinte érezhető nála a tetszés az élénk szóváltáson, a kemény szón és találó válaszon. Dialogusaiban érintkezett először az eladdigi egyedül uralkodó költészet a feltörekvő prózával. Minden helyzethez, minden jellemhez megtalálja a megfelelő kifejezést. Aeschylus felett az élénk igazság és szelid báj, Euripides felett magasztossága és fensége tünteti ki, mely soha sem sülyed köznapi alacsonyságra. A versszerkezetben és rythmusokban kissé szabad és pongyola volt Aeschylushoz mérve (v. ö. fent az újítások végén), karénekeinek és monodiáinak szabad méreteiben sincs meg Aeschylus változatossága és átlátszó egyszerűsége, bár mindenkor illenek a hangulathoz, de rhytmikus formában való gazdagsága magasan áll Euripides egyhangusága felett, és ép e karénekek valóságos gyöngyei S. költészetének gondolataik mélységes volta és a nyelvi kifejezés hajlékony szépsége miatt. Schol. Oed. Col. 688. Ai. 1199. Soph. a classikus hellenség összes költői közt kétségtelenül az, kinek alkotásai a legrokonszenvesebben hatnak a görögség minden barátjára és ismerőjére; de épen mivel a classikus szépség a tartalom és anyag, szándék és eredmény harmoniájában gyökeredzik, csak úgy hozhatunk felette igazságos itéletet, ha azt mondjuk, hogy két vetélytársának hibáit szerencsésen ki tudta kerülni. Méltán hasonlítják művészetét az Eumenidák szent berkéhez, hol a babér zöldje és az olajfák ezüstfénye közt a szőlőtő virul s a fülemülék hallatják édes, bánatos dalukat. V. ö. Christ, Sittl és Kroker irodalomtörténetét és Ribbeck, S. u. seine Tragödien cz. monographiáját a Sammlung wiss. Vorträgeben (83. füz). – Irodalom: Teljes kiadások: Aldus (Velnetiis, 1502), Brunck (Argentorati, 1786), Hermann G. (Lipsiae, 1817/48), Dindorf (Oxoniae 1860), Wunder (5. kiad. Wecklein). Magyarázó jegyzetekkel: Schneidewin-Nauck (Weidm.), Wolf Bellermann (Teubn.), Wecklein (Lindauer), Muff (Velhagen u. Klasing), Semitelos (Athen, 1887). Critikai szövegkiadások: Nauck (Weidm.), Dindorf Mekler (Teubn.), Schuber (Bibl. Schenkl.). Egyes kaidások: Aias Lobecktól (hires kiadás, 2. kiad. 1835, Leipzig); Antigone Böckhtől (Berlin, 1843), Wextől (Lipsiae, 1831, 2 köt.); Electra Jahn Michaelistól (Bonn, 1882), Kaibeltól (Leipzig, 1896); Oed. Király Elmsleytől (3. kiad. 1821, Lipsiae), Herwerdentől (Trajecti, 1867); Oed. Col. Reisigtől (Jena, 1820). A scholionokat kiadták Elmsley-Dindorf (Oxoniae, 1825–52, 2 köt.), úajbban Papageorgios (Teubn.). Specialis szótár latinul Ellendtől, 2. kiad. Genthetől (Berlin, 1882). Német fordítói: Solger, Thudichum. Donner, Jordan, Bruch, Wendt, Türkheim, Stäger, Hartung, Viehoff, Minckwitz, Schöll, Wilamowitz stb. Magyar kiadások: Antigone Kassaitól (1891, Budapest), Csengeritől (jegyzetekkel 1890, Budapest). Magyar fordítói: Bornemisza Péter (Elektra, 1558), Guzmics (Oid. a király, 1840), Szücs Dániel (Antigone és Electra, 1847), Szabó K. (Oid. a király 1857), Finkei (az egész S. Oed. Col. kivételével), Csiky G. (az egész S., 1880). Tanulmányok: Engelmann G., Aesch. és S. metrikájáról (beszterczebányai ért. 1873/4), Pecz V., Aesch. és S. képei (Egy. Phil. K. 1878). U. a., Beiträge zur vergl. Tropik der Poesie 1. Th. (Berlin, 1886). U. a., Aesch. és S. tropusai (Budapest, 1877). Soph. életéről Krausz J. (Budapest, 1881). Samu F. (Egyet. Phil. K. 7. évf.). Szövegcritika Kassai Gusztávtól (Egy. Phil. K. 7. és 14), grammatika Ferencz Waldemártól (Egy. Ph. K. 4). S. drámai jellemeiről írt Dóczi I. (Főv. Lapok, 1877), S. mythusairól Lassu Pius (szolnoki ért. 1885), Czövek Fr. (bajai ért. 1889. Labdakidák), Electráról Rényi R. (Nyugat-magyar. Hiradó, 1891. évf.), az Oedipus-trilogiáról (?) Hoffmann S. (Magy. Szemle, 1891. évf.) Oedipus Királyról Cserei J. (lévai ért. 1889/9), Antigonéról u. az (Zalai Közl. 1887) és Embery Á. (székelyudvarhelyi ért. 1888). Párhuzamot vont Csiky G. Oedipus és Lear közt (Alföld. 1889. évf.), Wigand J. Antigone és Csiky Vasembere közt (Egy. Phil. K. 1895). – 2. Az előbbinek unokája, a Vita (57) szerint Ariston, felirati hagyomány (CIA II 672, 37) szerint pedig Iophon fia, szintén tragikus költő volt. Színre hozta 40-ben (Arg. 2. Oed. Col.) nagyatyja Oed. Coloneusát s tragoediáival 12-szer (Diod. 14, 53), Suidas szerint 7-szer győzött; írt elegiákat is. Suidas. – 3. Sostratides fia, athenaei hadvezér. 425-ben Eurymedonnal az atheanei flotta vezére volt, majd Corcyrában diadalra juttatta a democratiát (Thuc. 4, 46), később számkivetették. Thuc. 4, 65. Diod. Sic. 12, 54.