TARTALOM → F

Fegyverek.

– I. A görögöknél. A homerusi hősök teljes fegyverzetét (panoplia) a következő védő-és támadó fegyverek tették: sisak, mell- és lábszár-vért, pajzs, lándzsa és kard; használtak csatabárdot, valamint íjjat is. – A. Védőfegyverek, (amunthria) opla. 1) A sisak (312–317. á.) A Homerusnál gyakrabban előforduló sisaknevek (cuneh, coruV, phlhx, troujaleia) olyan időre mutatnak, midőn egyszerű bőrsapkát használtak a fej befödésére. Bőrsisak (cataitux, cuneh taureih, stb.) azonban a homerusi hősöknél csak ritkán szerepel (Il. 10, 255 skk.335. Od. 24, 231), hanem közönségesen az érczből való vagy érczréteggel erősített sisak. Il. 5, 845. 13, 132. 16, 216. Részei: a sapka, cranoV (a); a homlokvédő, jaloV (b), mely, hogy annál erősebb legyen, néha két- (amjijaloV), sőt négydomborulatú (tetrajaloV) volt; a nyakat s a fej oldalrészeit védő füllentyük, jalara (c, d), Il. 16, 106 (ökörbörből való állszíjjal, Il. 3, 371); az oromzat, cumbacoV (e), melybe a rendesen lósörényből való sisakbokréta, lojoV (f) volt foglalva. Achilles sisakján aranybokréta volt, melyet Hephaestus készített. Il. 18, 612. 19, 383. Forgók később jöttek divatba. A sisak szövettel vagy bőrrel volt bélelve, hogy ne törje a fejet s valószínű, hogy kbl. 2 kgr. súlyát nem a fej, hanem a jól leereszkedő nyakvédők által a vállak tartották. A homlokvédő s a füllentyük úgy eltakarták az arczot, hogy a hősök nem arczvonásaikról, hanem fegyverzetükről ismernek egymásra. Il. 5, 175 skk. 181 sk. 11, 525. 16, 41. 278 skk. 2) A pánczél, Jwrhx (318–322. á.), két bronzlemezből (guala) állt, melyek egyike a mellett, másika a hátat födte (Il. 5, 99. 15, 530); a részek oldalt úgy voltak összeillesztve, hogy széleik egymást födték (Il. 20, 415. 4, 133), s a vállon csattokkal, lánczokkal vagy karikákba fűzött szíjjakkal (318. á. c; 320. á. d), derékben pedig bőrövvel, zwsthr, zwnh (e) voltak összefoglalva. Il. 5, 539. 615. 11, 236. A pánczél alatt a czomb közepéig érő kötő, a zwua volt (322. á.). Il. 4, 187. A pánczél alá a csipőkre gyakran gyapjúval vagy szőrrel bélelt érczveretű széles övet (mitrh) kötöttek, részint a has és lágyék védelmére, részint, hogy a csipőket a pánczél föl ne törje. Il. 4, 137. 187. 216. 5, 857. V. ö. 16, 419. Viseltek e helyett lenből (a locrisi Ajax és Amphius jelzője linoJwrhx, Il. 2, 529. 830), vagy inkább bőrből való pánczélinget (citwn), mely szintén be volt födve érczczel (calceoV). Il. 5, 736. 11, 100. 13, 439. 3) A lábszárvért, cnhmiV (323. 324. á.), bronzból, olykor ónból vagy legalább ónnal diszítve (cassiteroV, Il. 18, 613. 21, 592), mely a lábszárat térdtől bokáig födte s csattokkal vagy kapcsokkal (episjuria) volt a lábszárhoz erősítve. 4) A pajzs (325–330. á), több feszesen egymás fölé erősített bőrből, a melyeknek a középpontja kívül a dudorodás (omjaloV) volt (330. á.). Hogy a pajzsot a szélei felé vékonyabbnak tüntetik föl, azt úgy tudjuk megmagyarázni, ha a rétegbe kifelé mindig kisebb-kisebb bőrdarabot illesztettek. A harczosok könnyű (azért pteroeiV) kis pajzsai (laishia, Il. 5, 453, 12, 426) valószínűen csak bőrből álltak. A nagy kerekded pajzs, aspiV, sacoV (325. 326. á.), mely a testet az álltól egész bokáig födözte (azért amjibronh, podhnechV, Il. 15, 664. 20. 281), bronzzal is be volt vonva vagy erősítve; egy erős szíjjnál (telamwn) fogta a nyakba s a vállra lehetett akasztani s volt fogantyúja (porpax) is a balkéz számára (326. á.). A kisebb kerek (pantos’ eish, eucucloV, Il. 3, 347. 12, 294) pajzsot (327. 328. á.) két fogantyúnál (canoneV) fogva tartották úgy, hogy az egyik fogón a bal kart keresztül dugván, kezüket a másik fogantyúba illesztették (328. á.). Il. 8. 193. 13, 407 (a 329. á. amazonpajzsot mutat bárddal). – B. Támadó fegyverek, belh. 1) A kard, xijoV, jasganon, aor (331. á.), a minőt Homerus hőseinél találunk, bronzból való, hosszú s kétélű (amjhchV), szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas; markolata (cwph) s hüvelye (coleon) ezüst szögekkel volt kiverve s elefántcsonttal kirakva; a jobb vállra akasztott szíjjról (telamwn) fügött alá a bal oldalon (322. á.). A maxaira (Il. 3, 271 sk.), kés, melyet a harczos a kardhüvelye mellett hordott magával, nem harczi czélra szolgált. 2) a dárda, egcoV, aicmh, acwn, doru, muelih (333. á.), közönségesen kőrisfából való 5 m. hosszú nyél (Il. 6, 319. 8, 494. 5, 655. 19, 361), mindkét végén hegyes (amjiguon), döfésre és dobásra egyaránt használható volt. Alsó hegyét (ouriacoV, Il. 16, 612), a mely bronzhüvelybe saurwthr, Il. 10, 153) volt bujtatva, arra használták, hogy pihenés idején a földbe szúrják; de fölhasználták a harcz folytatására is, ha a felső, a valódi bronzhegy (aicmh) letört. A harczos olykor többet is vitt magával a harcza. 3) Az ijj, toxon (334. á.), rendszerint két, tövénél erősen összefoglalt kecskeszarvból (cerata) állt, melynek két, gombos végéhez (corwnh, Il. 4, 111) a húr v. ideg (neurh, u. o. 118) volt erősítve; a szarvak foglalékának felső oldalán mélyedés volt (335. á. phcoV, Il. 11, 375), hogy a nyilvesszőt belefektessék. A nyilvessző, oistoV v. ioV (336. á.) alkotó részei: a szár (donax), közönségesen nádból, melynek háromélű (Il. 5, 393) bronzhegye (acwch, glwciV) horoggal (ogcoV) volt ellátva s zsinórral (neuron) a szárhoz erősbítve (Il. 4, 111); alsó végén 2 vagy 4 bevágás, rovátka (glujiV) volt, melyekbe tollacskákat (ptera) dugtak, hogy a nyilvessző repülését szabályozzák. Il. 4, 122. A nyilvesszőket bőrből v. fonadékból készült puzdrában (jaretph, Il. 1, 45) hordták magukkal, melynek födele (pwma, Il. 4, 116) is volt (337. 338. á.). Használtak olykor távoli harczban parittyát (sjendonh, csak egyszer említi Hom., Il. 13, 599), közelben kétélű csatabárdot (axinh, Il. 13, 612. 15, 711) is. – Ez a hőskori fegyverzet legtovább föntartotta magát a spartaiaknál. A spartai nehézgyalogság (oplitai) fegyverzete a peloponnesusi háború ideje körül a következőkből állt; a) szőrsapka, piloV (Thuc. 4, 34, 3. Aelian. tact. 2. 10); b) pánczél, aigiV (?) (Hesych. s. v.), fémvédővel ellátott bőring, mely alatt veresszínű ruhát (joiniciV, Xen. resp. Lac. 11, 3) hordtak; c) lábszárvért; d) pajzs, oly nagy, hogy az egész embert védhette, s oly nehéz, hogy egy pajzshordó (upaspisthV) vitte utánuk s csak a harcz idejére vették át tőle (Xen. hell. 4, 8. 39); jegye A volt. A pajzs jegygyel való ellátása régi szokás volt; rendesen a nép nevének kezdőbetűjét vették, pl. a chalcisiak (Euboea) Y-t (= X, chi), a sicyoniaiak S.-t; de találunk mást is, pl. az athenaeiekén baglyot, a thebaeiekén sphynxet v. buzogányt, valamint a kis amazonpajzson csatabárdot. V. ö. Xen. an. 4, 4, 16. Támadó fegyverül még e) a lándzsát és f) a kardot használják, a lándzsát sem dobásra már, hanem előreszögezve zárt sorokban való támadásnál és lovasroham vagy könnyű katonaság támadása ellen. Ha a lándzsa eltörött, akkor vették elő inkább döfésre mint vágásra alkalmas rövid kardjukat, macairion, xuhlh. Xen. an. 4, 7. 16. Plut. Dion. 58. – Az athenaei hopliták fegyverzetét a Kr. e. 6. századot illetőleg elég világosan elénk állítja az Aristion-kép (339. á.), melyhez még csak a nagy pajzsot és a kardot kell hozzáképzelnünk. A peloponnesusi háború idejére nézve főleg vázák és sírkövek képei után a következő leírást adhatjuk: a sisak egy előlről hátrafelé húzódó, vagy két keresztben álló ormóval van ellátva, a mely bokrétával van díszítve; el van látva továbbá orr- és nyakvédővel s két, csuklón járó leppentyűvel (paragnaJideV) a halánték és arcz fedezésére. A pánczél, bőrből vagy lenből, fémverettel és pikkelyekkel (jolidwtoi) volt erősítve s a csípőkön alul az altest védelmére egy v. kétrétű széles bőrsallanggal (pterugeV) ellátva. Pánczél helyett használnak bőringet (stolaV) is, mely fémből való mellvédővel (cardiojulax) van ellátva (Xen. an. 3, 3, 20. 4, 1, 18), alatta puha inget (claniV) viselnek. A lábszárvértet a boka fölé illesztett vastag szalaggyűrű óvta a lecsuszástól, de szíjjat is alkalmaztak a lábszárhoz való erősítésére. Kerek vagy kerekded pajzsuk a testet a szemtől egész a térdig takarja és súlyos. Kardjuk rövid, inkább alkalmas döfésre mint vágásra; vállvetőn hordják, mint a homerusi harczosok. Kbl. 3 m. hosszú lándzsájuk lényegében a régi. A lovasság támadó fegyverei: 2 hajítódárda s talán egy tőrszerű rövid kard. Xen. equ. 12, 12, 13. Hipp. 1, 6. Védőfegyverzetét részletesen leírja Xen. equ. 12, 1 skk. A macedoni gyalogságnál lép föl a nehéz, 5,5 m. hosszú lándzsa, sarissa, melynek tartása mind a két kezét igénybe vette; de könnyű, kis pajzsot használtak mellette, karikájánál fogva a karjukra fűzve; az omjaloV csillagot ábrázolt rajta, melyből sugarak mentek szét. Pánczél gyanánt is könnyű, de valószínűleg érczveretű bőringet kaptak föl; a tiszta bronzpánczélt a nehéz lovasság viselte. – Könnyű fegyverzetű katonaság alkalmazására a perzsa háborúk kényszerítették a görögöket. Her. 9, 29. 60. Ctes. Pers. 26. Plut. Them. 14. A peloponnesusi háború kezdetén már rendes könnyű katonaságot találunk, nemcsak gyalogságot, hanem lovasságot is; nevezetesen a különböző fegyvernemek szerint véve voltak a dárdások, íjjászok és parittyások. 1) A dárdások (acontistai) dobásra való, különböző hosszússágú és súlyú dárdákkal voltak ellátva, a melyek közül a nehezzebbfajta acwn, acontion, kbl. 5–6 méter hosszú volt, kemény hegygyel (ach), a könnyebb grosjoV kbl. 1,5 m., arasznyi hosszasságú vékony vashegygyel. Középnagyságú dárdát vagy hatot vitt egy-egy ember magával. 2) Az íjjászok (toxotai) főfegyvere az íjj volt a megfelelő nyilvesszőkkel. 3) A parittyások (sjendonhtai) parittyával s hajításra alkalmas kövecsekkel vagy ólomgolyókkal voltak ellátva, meg ezen utóbbiak számára tarsolylyal (dijJera). – A peltasták (peltastai) fegyverzete főleg a könnyű, legfölebb 3 kgr. súlyú, lapos pajzs (pelth) által különbözik a hoplitákétól; ez a pajzs fából volt készítve s bőrrel bevonva. Iphicrates, a ki a támadó fegyverzetre fektette a súlyt s a könnyebb mozgás kedvéért a védőfegyvereket kisebbé s könnyebbé tette, e fegyvernem mintájára látta el zsoldosait hosszú dárdával s karddal, lenből való pikkelyes pánczélinggel (Nep. Iph. 1) s a száras bőrsarukkal (igicratideV), a melyeket róla neveztek el; azonkívül távolharczra 3–3 hajítódárdát is vittek magukkal a katonái. A hajítódárdákon Xenophon idejében lendítő szíjat (agculh) is találunk (340. á.); a dárdások tehát újjaikat e szíjjba illesztve (dihgculwmenoi),nyomultak előre, hogy a dobásra minden pillanatban készen legyenek. Nagy Sándor alatt kezdetben a peltastákat hypaspistáknak is nevezik (Diod. 19, 28 ,40), később azonban a hypaspisták az uralkodó testőrségét teszik. Polyb. 5, 27. A diadochusok idejében a peltasták fegyverneme volt a legfontosabb. A 341. á. görög harczost mutat (vázakép után), a 342. á. athenaei harczost fegyverkezés közben (vázakép után), a 343. á. hoplitát (mellvért nélkül). – II. A rómaiaknál. A legrégibb római hadseregnek, a melynek magvát a lovasság tette s a melynek gyalogsága nehéz fegyverzetű patriciusokból s könnyű fegyverzetű cliensekből állhatott, közelebbről ismeretlen a fegyverzete. A serviusi hadsereg alkotó elemeinek fegyverzeti különbsége a Servius Tullius-féle újítás azon alapelvéből származott, mely a polgári jogok és kötelességek gyakorlását a vagyon mértékéhez szabta. Minél vagyonosabb volt tehát a polgár, annál nagyobb mértékben s annál tökélesebb fegyverzettel tartozott részt venni a haza védelmében. a phalax két első sorában az I. classis polgárai állottak teljes fegyverzetbe, ú. m. bőrsisak (galea), pánczél (lorica), kerek érczpajzs (clipeus) és lábszárvértben (ocreae); a 3. és 4. sorban a II. cl. polgárai pánczél nélkül, különben hasonló fegyverzetben, csakhogy clipeus helyett az egész embert fedő hosszú, négy szegletes, hengeralakra hajtott pajzsuk (scutum) volt, falemezekből, bőrrel bevonva; az 5. és 6. sort a III. cl. polgárai töltötték be a II. classisszal egyenlő fegyverzetben, kivéve, hogy nem volt lábszárvértjük. A phalanx egyetemleges fegyvere volt a lándzsa (hasta). Dioynsus szerint (4, 17) a phalanx utolsó sorát a IV. cl. polgárai alkották szintén nehéz fegyverzetben; Livius szerint (1, 43) azonban a IV. és V. cl. polgárait mint könnyű fegyverzetűeket (rovarii) alkalmazták hajódárdával (verutum) és parittyával (funda) ellátva. Az accensi szintén ilyen könnyű fegyverzetben pótcsapatként (adscripticii) szolgáltak a legio mellett (más néven ferentarii, rorarii, Festi ep. 11. l. Th.). – Camillusnak tulajdonítják a serviusi seregszervezet átalakítását; az innen egész a 3. pún háborúig lefolyt kbl. harmadfél század hadi tapasztalatai s a manipulusrendszer behozatala folytán a fegyverekben is történtek változások, a melyeket azonban csak részből vagyunk képesek közelebbről megállapítani. A manipulus-rendszer 3 hadrendjében (hastati, principes, triarii) csak az utolsónál találjuk már a lándzsát (hasta), a két elsőnél a pilum, hajítódárda lép föl helyette; máskülönben teljesen egyenlő a 3 hadrend fegyverzete, ú. m. érczsisak (cassis), a vasalt acutum, mellvédő (lorica) s támadásra a dárdán v. lándzsán kívül még kard (gladius). A könnyű fegyverzetű katonaság (levis armatura) messzehordó támadó fegyverekkel (hastae velitares, funda, sagitta), a 2 pún háború után hispaniai karddal is, védő fegyverzetül pedig bőr- vagy szőrsapkával (galea) s kbl. 1 m. átmérőjű kerek pajzszsal (parma) volt ellátva. A lovasság fegyverzete: sisak, érczpánczél, csipővédő, bőrből való lábszárvért, pajzs (scutum), hosszú lándzsa mindkét végén vashegygyel, és vágásra való hosszú kard. Marius az egész legiót egyforma fegyverzettel látta el; a hasta egészen kiszorult a pilum mellől; a parma használatát is ő szüntette meg. – A római katonaság fegyverzetének pontosabb leirását csak a 3. pún háború (Polybius után) s a császárság idejére nézve (adatok és leletek után) adhatjuk. A rendlekezésünkre álló adatokat a következőkben foglaljuk össze: – A. Védőfegyverzet, arma, armatura. 1) Sisak. A bőrsapka (galea) helyébe a nehéz katonaságnál a Kr. e. 4. században vasalt sisak (cassis) lép (344. á.), a mely a császárság alatt is megmarad, de érczből vagy vasból vagy mind a két fémből készül s mint a görög sisak, homlok- és arczvédőt kap. A galea azután állandóan a könnyű fegyverzetű legénység sisakja lesz; eleinte bőrből v. lenből, később a császárság idején csak bőrből készül; alakja kbl. egyezik a cassiséval. A császárság idején találunk nyakvédőt is, mely a merev hátsó domborulathoz ferde szögben zárul. Az álladzók (bucculae) nemcsak a sisakot erősítik a fejhez, hanem a fület is védik. Tetejétől egész a nyakvédőig erős érczormó nyúlik le, a melyhez ütközet alkalmával toll (crista) vagy serényforgó (jubra) van erősítve. Sisakrostély valószínűleg már a köztársaság idején is előfordul. 2) Pánczél, lorica (345–349. á.), vastag bőrből való mellényféle, mely (a deréktől kezdve széles szalagokra nyílva) egész a czombig leért s elől a mellen vaslemezzel (cardiojulax) volt ellátva. Pol. 6, 23, 14. A nehéz gyalogság, s a császárság alatt a lovasság is viselte. Az I. classishoz tartozók már Polybius idejében viselnek drótgyűrűs (lorica hamata v. serta, v. hamis conserta, 349. á.) vagy pikkelyes pánczélt (lorica squamata, 346. á.), később a tisztek is. Domborúművekkel ékesített görög bronzpánczélt (thorax) valószínűleg csak hadvezérek meg császárok hordtak. Plin. n. h. 34, 18. Előfordul vékony aranylemezekkel kirakott bőr- v. fémpánczél (lorica segmentata) is, melynek kettős darabját hátul vascsuklók, elől pedig, a mellen, csattok tartották össze. 3) Lábszárvért (ocreae) a köztársság alatt a manipulus rendszer behozatala után csak a lovasságnál szerepel; a gyalogság, ha használta is, csak a jobb lábon. A császárság idejében, úgy látszik, centuriók viselték. 4) Pajzs. A kerek clipeust (350. á.) az érczből való v. vasalt scutum (351. á.) csakhamar teljesen kiszorítja, ez is kisebbé és könnyebbé lesz (Veg. 1, 20) és sokféle alakban fordul elő (352. á., pajzsdudor Halmágyról). – B. Támadó fegyverek, tela, 1) Kard, gladius (353–354. á.) A 2. pún háború idején kezdték használni a rövid (63 cm.), de széles (6 cm.), kétélű hispaniai kardot (inkább szúrásra mint vágásra), melyet vagy vállszíjon (balteus) vagy derékövön (cingulum) hordták a jobb oldalukon, míg baloldalt külön derékövön tőrt (pugio). Pol. 6, 23, 6. Jos. Fl. b. J. 3, 5, 5. Ilyet viselt mind a kétnemű gyalogság; a lovasság azonban hosszú, vágásra alkalmas kardot kapott. Pol. 6, 25. A császárság alatt a tőr sokszor szinte kardalakkal jön elő. Késő korban van szó a spatháról, mely eredetileg valószínűen az auxilia kardja volt, kétélű igen kihegyezett pengével. 2) Hajítódárda (pilum). A döfésre való lándzsa (hasta), a régi phalanx egyetemlege támadó fegyvere, a manipulus-rendszerben már csak a 3-ik rendnek (triarii) marad fönn, a cohorsrendszerben pedig a gyalogságtól egészen kiszorul. Helyét a hajlításra való dárda (pilum, 355. á.) foglalja el. Egy négyszegletes vagy gömbölyded, kb. 133 cm. hosszú fanyélhez ugyanolyan hosszúságú vaslándzsa volt hozzáerősítve, vagy úgy, hogy a vas alsó részének megfelelő hüvelye volt, melybe a nyél beleillett, vagy a nyélbe vésték bele a vasat s erősítették hozzá szorító vasakkal és egész keresztülérő szögekkel. A pilum így kbl. 2 m. hosszú volt. Marius idejében a penge két szeggel volt a nyélhez erősítve; ő tehát az egyik szeget fából vezette be, mely ütközéskor eltörvén, a penge megtágult s a pilum egyelőre hasznavehetetlenné vált. Julius Caesar hasonló czélból a vasrészt vékonynak és hajlékonynak csináltatta, de a hegyét keményre; a penge tehát, ha nem tett is nagyobb kárt, meggörbült a pajzsban s azzal együtt alkalmatlanná vált a további használatra. Pol. 6, 23, 9. Plut. Mar. 25. Caes. b. g. 1, 25, Nagyobb pilumot is használtak már Polybius idejében is falak rongálására (p. murale). Caes b. g. 5, 40. 7, 82. A hasta (356. á.), melyet a lovasság föntartott, a császárság alatt ismét szerepel a gyalogságnál, de az alakját nem ismerjük, valamint a lovassági gerelyét (contus) sem. A hastae velitares (missilia) a manipulusrendszer könnyű gyalogságának könnyed gerelyei voltak, a minőt egy-egy ember többet vitt magával a harczba. Pol. 6, 22. Liv. 38, 21, 13. A Kr. u. 4. században a legio egyik fele pilumot (nagyobb: spiculum, kisebb: verutum), a másik fele pedig lendítő szíjjal (amentum) ellátott dárdát (lancea, hasta amentata) kapott. 3) Parittyásokat (funditores) és 4) ijjászokat (sagittarii) a 2. pún háborútól fogva idegen zsoldosokból vagy a szövetségesekből alkalmaztak; a római katona csak várvívásnál használt parittyát ólomgolyókkal (glandes), melyek gyakran meg voltak jelölve az illető legio számával. A nyilvessző (sagitta) lényegében véve a régi maradt. A Tacitus említette libritores, mint a parittyások, egy lendítő szíjj (librumentum) segítségével dobáltak kövecseket (librilia). Íjjászok fordultak elő a segédlovasságnál is (equites sagittarii) – Béke idején a táborban gyakorolták a katonát a többi közt a fegyverkezelésben, vívásban és lovaglásban is. Veg. 1, 11. 18. Teljes fegyverzetű katonákat mutat a 357. és 358. á. domború művek után, a 359. 360. és 361. á. sírkövek után; lovasokat a 362. és 363. á. sírkövek után; lóhevedert a 364. á., aquilát (v. ö. e szót; 186l. l.) a 365. á. és tibiákat (l. o.) a 366. á. – Marquardt-Mommsen, Handb. d. röm. Alt. 5, 316 skk. Schiller H., Die röm. Kriegsalt. (Müller, Handb. 4, 1).