Tibia

auloV, síp, fuvola. A görögöknél és rómaiaknál közkedveltségnek örvendő hangszer; kezdetben egy darab nádból faragták s csak egy lyukkal látták el (monauloV, monokalamoV, kalaminoV), később többféle fából faragták: puszpángból a phrgiaiaknál, lotusból a lybiaiaknál és phoeniciaiaknál, babérból az aegyptusiaknál, később érczből is csinálták a t.-kat. Csontból, elefántcsontból való t.-k is voltak. Egyszerűbb fajtái közül megemlítendő a duda, melynek zenészét askaulhV-nek, utriculariusnak hívták, és a mai fagottunkhoz hasonló fuvola, auloV plagioV vagy plagiauloV, melynek föltalálását a libyaiaknak tulajdonították. Ez utóbbinak nyilása (szopókája) oldalt volt, a fuvásnál ferdén tartották, úgy hogy felső vége majdnem a jobb fülig ért. Apul. met. 11. p. 245. Feltalálójának Midast tartották (Plin. 7, 57); a Satyrusoknak és Bacchus kísérőinek volt velejárója. Serv. Aen. 11, 737. A hétágú pásztorsípnak (surigx, fistula) föltalálását Pannak tulajdonította egy kedves monda, a mely szerint az istenek Syrinx nymphát, midőn az Pan elől menekült, nádszállá változtatták át, melyet azután Pan hét hosszabb-rövidebb darabra vágott és sippá szerkesztett össze. A fuvola feltalálását különböző változatú mesék Athenával is hozzák kapcsolatba, legismeretesebb az a monda (Hyg. fab. 165), mely szerint az istennő faragta volna szarvascsontból az első fuvolát, s midőn rajta először játszott, Hera és Aphrodite kigúnyolták, mert a fuvola Athena arczát elrútította. Erre Athena az Olympusról leszállván az Ida hegyére megy, s meglátván arczát egy forrás tükrében eldobja a fuvolát, átokkal sujtván azt, a ki a hangszert felveszi. Marsyas mégis felveszi és bűnhődik, midőn vele Apollót versenyre szólítja fel. Miként már Herodotus férfi és női sípot különböztet meg a lydiai t.-nál, úgy a rómaiaknál is fordul elő két változata: t. dextra és sinistra, a szerint a mint rajta a jobb vagy bal kézzel játszottak, a száj jobb vagy bal oldalán fujták, a mivel különösen a hang magasságának vagy mélységének változatait jelölték. A t. dextra (basszus) 3 nyilással bírt, a sinistra (discant, szoprán) legalább 4-gyel, innen a pares és impares megkülönböztetés, úgy hogy paribus tibiis canere jelentette: 2 jobb vagy 2 bal, imparibus: egy jobb és egy ballal játszani. A t.-kat az istenek cultusában (sacrificae), különösen Cybeléénél, lakodalmakon, temetéseknél, vendégségeknél (ludicrae), szindarabokban, ünnepeken gyakran használták. A fuvolázás az ifjúság zenei kiképzésének is része volt. A hang megadásánál is használták, továbbá az evezés ütemének jelzésére, a támadáshoz való jel megadására, a szónoklásnál vagy felolvasásnál vele jelölték a hang szükséges modulatióját. A költők leginkább a lydiai, phrygiai és berecyntiai fuvolát említik. Nemcsak férfiak játszszák; a régieknél gyakran olvashatunk aulhtrideV-ekről. V. ö. Musica, 126. l. és Baumeister, Denkmäler, 1, 553–569.