Musica

(ars) mousich (tecnh). Először magának a szónak szélesb körű jelentése van, mint a mai értelemben vett zene szónak. A szellemi műveltséget is szokták e szóval jelölni, mely elméleti és művészeti képzettséget is jelenthet. Főként a bölcsészetet, költészetet és jóslás mesterségét, mintegy a Muzsáktól ihletett lelki tulajdont musicus jelzéssel fejezték ki. A római műveltség, mint a görög leszármazottja, követte e hagyományt, bár e szót már a későbbi korlátoltabb értelemben fogta föl. Elválhatatlan kapcsolatban állt a zene a régi görög költészet minden fajával, a lyrát pedig úgy áthatotta, hogy maga a lyra szó is zenei hangszer nevétől eredt. A Croisettól lyrismusnak jelzett műfaj, mely hangszerzenét, verset és tánczot egyesített, a zenének irányzó jelentőségét kifejezi. A görög nevelésnek egyik főtárgya, úgy hogy párhuzamba állítható a tornával, mint a test rhytmusának megfelelő lelki harmonia eszközlője. Igy fogta föl úgy Plato mint Aristoteles. Eltérnek bár egymástól a zenei nevelés megengedhető eszközeire nézve, de az erkölcsi nevelés hatalmas eszközéül tekinti mind a kettő a zenét, és az egyes hangnemek erkölcsi jellemét (hJoV) mindkét bölcsész meglehetős összhangban határozza meg, mi bizonyítja, hogy a görög műveltségben mily régi hagyományon nyugodott a zenei képzés. Pythagoras a világalkotó elemek számtani arányát zenei accordok alakjában fogta föl és tanítványai a lélek tisztításának, a szenvedélyektől való megnyugtatásának eszközéül tekintik. A mai értelemben vett zenét a görögök harmonia szóval jelölték. A görög szellemi életben nagy szerepét már a mythusok jellemző módon fejezik ki. Hermes föltalálja a három- majd a héthúrú lantot. A Hermeshez irott homerusi hymnus a későbbi zenei reformot, melyet a Plutarchusnak tulajdonított de musica cz. munka catastasis szóval jelöl, már a hét húr föltalálásával jelképes alakban megmondja. Athene a fuvolát, sőt a pásztorsípot találja föl, melybe mintegy felfogta a Perseustól levágott Medusa-fő vonagló hangjait. Pindarus pythiai 12. ódája. A pásztorsíp föltalálását Pannak is tulajdonítják. A zene hatását szép mesék fejezték ki jelképes alakban. Amphion, Zethus, Orpheus, Linus, Chiron mythusai vonatkoznak a köveket is megindító, a fákat megmozgató, folyamok folyását mérséklő, az élő és élettelen természetet bűvös varázszsal átható zene hatására. A mi Vörösmartynk Délszigetében rajzolt kép a varázs-sípot föltaláló csodagyermekről gazdag képzelemmel színezi ki «a sok hangokat összefogó síp» hangvilágának eredetét, melyben eredeti felfogással foglalja egybe a görög regék lényegét. – A homerusi költeményeket előadó énekesek, aoidoi, zenei kiséret mellett adták elő az epikus dalokat. Nem hatotta át e zenei kiséret az egész epost, de az alaphangot adta meg hozzá, hatását támogatta. A homerusi költeményekben előfordulnak Thamyris, Demodocus, Phemius mint epikus meséket énekszóval előadó dalosok. A hagyomány fentartott, sőt Homerusszal leszármazási összeköttetésbe hozott több ily énekest. Olen, Philammon, Pierus, Chrysothemis, Hyagnis a régi aoidoV-utódok. Az istenek cultusával, főként az Apollóéval összeköttetésben áll az úgynevezett nomusok (nomoi) keletkezése. A nomus már egy zeneileg componált hymnust jelent. E nomusnak egyes részei összefüggenek Apollo mythusával, pl. a Pytho kigyó elleni harczával. E küzdelem, mondhatni birkózás egyes mozzanatai szerint oszlott részekre az egész compositio, melynek középpontját, omphalusát alkotá az a rege, melyet e hymnus feldolgozott. Ez omphalushoz bevezető és befejező rész tartozott, s szám szerint hét rész képezett egy kerek egészet. E részek megfelelő versszámot foglaltak magukban, úgy hogy a bevezető és befejező rész mintegy egyensúlyba hozta az omphalus terjedelmét (v. ö. NomoV). – A tonusok, hangnemek (tonoi, armoniai, modi) eredete a görög szellemi élet bölcsőjéig, kisázsiai korszakáig vihető vissza. Egyes hangnemeket nemzetekről neveztek el. Így a phrygiai hangnem föltalálását Marsyasnak a kettős fuvola föltalálójának tulajdonítá a hagyomány; a dór hangnemet a thraciai Thamyris találta volna föl. E hangnemek száma szaporodott, hozzájuk jött a lydiai, az ión. E hangnemek összeköttetése idézett elő vegyes hangnemeket, mint az aeoliai, mixolydiai, hypolydiai. E hangnemek a mi hanglétráinknak feleltek meg, mintegy 11 hanglétrát adnak ki. Például a dór hangnem a következő hanglétrát adja: e f g a h c’ d’ e’. A mai c-dur hanglétrának a phrygiai hangnem felel meg. Gleditsch az Iwan Müller-féle Handbuch 2.² köt. (1890) 862. lapján osztályozza is e hangnemeket a dur és moll hanglétrák szellemében. De meg kell említenünk, hogy e hangnemeknek ethosa, hangulata volt. Három hangulat nyert kifejezést: izgatott (e. diastalticum), nyugodt (e. hesychasticum) és elpuhult, olvadó (e. systalticum). E dallamok szerkezetére nézve Westphal és Gevaert azt vélik, hogy a dallam a hangulathoz képest vagy a tonikán, alaphangon, vagy a dominansán vagy a mediansán (= a tonica nagy, illetve kis harmadán) végződik. Egy fiatal magyar zenebuvár, Szilágyi Sándor, doktori értekezésében (Az ó görög muzsikus művészetek elmélete, Budapest, 1900) e felfogás helyességét vitatja. Szerinte a véghang csak a tonika vagy a dominans lehetett. A görög zene fejlődése a tetrachordonból, a négyhúrú lantból indult ki. Az alaphang után fél hangközre következett a következő hang és ezután két egész hangköz. Tehát: e 1/2 f 1 g 1 a; egy másik tetrachordon így volt hangolva: a 1/2 b 1 c 1 d. Két ily tetrachordon összeköttetéséből keletkezett a heptachordon. A húrok nevei voltak hypate, parypate, lichanus, mese, paramese, nete. Az így összetett két tetrachordon synemmene (sunhmmenh) azaz összefüggő volt, mert a két tetrachordon középső húrja összeesett. Ha egy hangközzel elválaszták, támadt az octahordon. Tehát: e f g a b c’ d’ = heptachordon, e f g a b c’ d’ e’ = octahordon. Egy harmadik tetrachordonnal egyesítve keletkezett a hendecachordon, még egy mély hangnak fölvételével a dodecachordon. A docecachordonhoz még három hangot csatoltak, és így létrejött a két oktávás hanglétra, to diV dia paswn: ez volt a pentecaidecacordon systema, a 15 húrú rendszer. Ez az úgynevezett diatonikus hanglétra, melyben csak egész és fél hangközök (diasthmata) sorrendjében következtek a hangok. De sajátos vonása a görög zenének, hogy ismert a félhang (hmitonion) távolságán kívül 1/4 hangközt is, melynek énekben és zenében való alkalmazása iránt nehéz tiszta fogalmat alkotni. A mai chromatikus hanglétrának nem felelt meg a görög. Ebben az egymást követő félhangok után más félhangköz következett. Pl. h. c cis–e, a b h–d. Az 1/4 hangoknál pedig két 1/4 hangra két egész hangköz következett. Ez volt az enharmonikus hanglétra. Például: diatonikus octava: A H c d e f g a; chromatikus octava: A H c cis e f fis a; enharmonikus octava: A H H«c e e« f a. – A két fuvola egyesítése a fuvóhangszer hanglétráját is összhangba hozta a húros hangszerével. Terpander nevéhez fűződik (Kr. e. 650 tájt virágzott Lesbosban) a lant reformja és Olympuséhoz a fuvoláé. A karének voltaképi hazája Sparta volt, melynek társadalmi intézményei hatottak a zene fejlesztésére. A cretai Thaletas volt, ki rendszeresíté a zenei versenyeket (agewneV mousicoi). A paeoni ütem 5/8 vagy 5/4 (a mint Jan Károly átírja a Delphiben talált egyik hymnus mértékét), behozója Theletas lehetett. A fegyvertáncznak ez ütem felelt meg. Hasonló irányban alkottak a cytherai Xenodamus és a locribeli Xenocritus. Alcman a vidám partheniumot, a szüzek tánczának megfelelő dallamot teremti meg. Kifejlődött a tiszta hangszerzene is. Így Sacadas Argosból oly nomust componált, melyet csak fuvolával adott elő énekszöveg nélkül. A húros hangszerek sem maradtak el. Így fejlődött ki az aulodikus zene mellett az auletikus és a citharodikus mellett a citharistikus. Sappho és Alcaeus dalai ujabb formákat hoztak létre. A logaoedus sorok a dactylusnak 3/8-os értékelésére vezettek, és így egy logaoedus sor két 6/8-os zenei tactust alkotott. A kardalköltés tovább fejleszté az irányt és bonyolultabb periodusokká több colont egyesített. Így támadt a pindarusi mértékek schemája, melyek csak a zenei rhytmus alapján foghatók föl. A tragikai karok zenei partiturája zenei műveltséget kívánt meg. Hogy túlhajtás, visszaélés előfordult, élénk bizonyságot tesznek Pherecrates és Aristophanes vígjátékköltők, kik gúnyolják az újabb czikornyás zenei irányt. Melanippides, Cinesias és Philoxenus magándalai már egészen a modern zene nagy áriáihoz hasonlók lehettek. Az ellentétet a régi zene egyszerűségével szemben érezték. A színházakban az orchestra közepén egy tactusverő (podofojoV vagy podoctupoV) állt, ki vastalpu sarújával (croupala) üté a tactust. Másként adták elé a melost, a voltaképi dalt, és a párbeszéd közé illesztett monodikus részleteket, melyeknek előadása a mai recitativóhoz hasonlított. Természetes dolog, hogy azon népnél, mely a zenének ily nagy fontosságot tulajdonított, a zeneelmélet is kifejlődött. A zenéről elméleti munkát írt Lasus, Pindarus mestere, ki Hermionéból származott és 546 tájt virágzott. Pythagoras és Philolaus tanulmányozták a hangok mathematikai viszonyait. Erre külön eszközül a monochordont használták. Ez egy rengő talapzaton fölfeszített húr volt, melyet a rajta mozgó pallóval arányosan lehetett meghosszabítani és megrövidítni. A zeneelmélet voltaképi megteremtője Aristoxenus (l. ezt). Aristides peri mousichV cz. műve főként azért becses, mert elődeitől bő idézeteket nyújt. Az acustika szempontjából vizsgálta a zenét Claudius Ptolemaeus Kr. e. 2. században. A római császárság zeneelmélet-írói a hangjegyek irásáért fontosak ránk nézve. Ilyenek Alypius, Gaudentius. A zene történetére nézve forrás a Plutarchusnak tulajdonított peri mousichV. Aristoteles problematiában, Julius Pollux onomasticonjában és Athenaeus deipnosojistai 14. könyvében érdekes adatokat lehet találni. – Meg kell említenünk a zene és hangjegymaradványokat. Hét darab maradott fenn, de a papyruskutatás mondhatni évről-évre szaporítja a maradványokat. A hét darab a következő: Egy 12 ütemnyi részlet Euripides egy stasimonjából (Orestes 330 skk.); két Apollóra írt hymnus, Kr. e. 125. tájról; egy 8 ütemű vers; Sicilus felirata; Mesomedesnek Hadrianus császár kortársának három hymnusa. Mindezeket kiadta és a mai hangjegyekkel átírta, ütemezte Carolus Janus, Musici Scriptores Graeci, Lipsiae, 1895, 427 skk. ll. A hangjegyek magyarázatát megtalálni legteljesebben Alypiusnál, kiadta Carolus Janus fennidézett művében (359–406. l.). – Az újabb feldolgozók közül megemlítjük az alapvető Marcus Meibomot, ki először adta ki a régi zeneírókat. A 19. században Boeckh munkássága alapvető volt. Ő az antik rhytmika törvényeit kutatta és a zene és vers viszonyát új alapon fejtette meg. A régi zenemaradványokat Bellermann Frigyes tanulmányozta és a görögök hanglétrájának és hangjegyeinek megfejtése körül nagy érdemeket szerzett. A régi zene történetében első helyet vívtak ki magoknak: Gevaert, Histoire et théorie de la musique de l’antiquité, Gand, 1875, 1881. két kötet. Carolus Jan, ki Baumeister Denkmälerjében irta a zenéről a czikket (974–983). R. Westphal, Harmonik und Melopöie d. Gr. a Rossbach és Westphal, Gr. Metrik 2. k. 1. szakaszában, Leipzig, 1863. U. az, Gesch. der alten u. mittelalterl. Musik, Breslau, 1865. – A rómaiaknál a zenének távolról sem volt oly nagy szerepe, mint a görögöknél. Nem is képezte a nemzeti nevelés tárgyát. Idegenek, rabszolgák, fölszabadított rabszolgák űzték. Főként három irányban használták a zenét: áldozatoknál, színi előadás alkalmával és háborúban. Ezen kívül diadalmeneteknél, halotti pompa mellett és lakomáknál. Az áldozati zenét az etruscusoktól vették át, a kardalköltés mellett használt hangszerzenét a görögöktől. Divat volt még szónokoknál is, hogy fuvolást használjon a hangvétel irányzására. Lakomáknál a későbbi fényűzés korában még az ételek fölmetélését is fuvolahang mellett eszközli a szakács. Horatius az ars poëticában (202–203. v.) megemlíti, hogy a színpadon régebben kevés nyilású fuvola járta, mely nem volt bádogbillentyűkkel körülfonva, mi a fuvolának nagyobb hangterjedelmére vonatkozik. Kétségtelen, hogy a karéneket fuvola kisérte. A fuvolának, jobban mondva sípnak két fajtája volt: tibiae dextrae et sinistrae (l. Tibia). A tábori zenét végezték a tibicines és tubicines; lakomáknál szerepeltek a psaltriae és sambucistriae (lant- és hárfajátékosok), többnyire görög nők, kétes erkölcsű személyek. A császárok kegyelték őket az egy Tiberius kivételével, ki a zenészeket és színészeket Romából kiűzte. Nero annyira pártfogolta e népséget, hogy halála után 500 énekest és zenészt bocsátottak el az udvarból. Az ének és a hangszerzene mellett főként a pantomimikus zenét kedvelték, mely taglejtéssel mimelte a zenében kifejezett hangulatot. Irodalmi téren foglalkoztak a zenével Vitruvius, A Gellius, Apulejus, Macrobius, Marcianus, Capella. – Hangszerek voltak: a) Fuvó hangszerek: o auloV, tibia, fuvola (545. á., tibia, uonauloV, a fuvola legrégibb és legegyszerűbb alakja, puszpángból, a milyent a római hegységek pásztorai még ma is használnak; 546. á. tibia gingrina, giggraV, kis nádfuvola; 547. á., tibia longa, a milyet vallásos szertartásoknál használtak, hangja erős, ünnepélyes; 548. á., tibia curva, szára puszpángból készült és alul hajlott, sokszor, mint képünk is mutatja, szára közepén kétfelé hajlik, v. ö. Verg. A. 9, 618: biforem dat tibia cantum. 549. á., tibiae impares, fuvolapár, melyen egy zenész játszott, az egyik fuvola mélyebb, a másik magasabb hangot adott. Az 550. ábrán a fuvola különböző nemeit látjuk. Legegyszerűbb formáját mutatja b; gyakoribb alkalmazású a kettős fuvola, mint a, d, f, i, k, l. A száj jobb részébe illesztett és jobb kézzel kezelt fuvola rendesen 3 hangnyílással bírt s tibia dextrának [auloV andrhioV] neveztetett, hangja mélyebb; a másik, 4 nyilású fuvla, a tibia sinistra [auloV gunaichioV] magasabb hangot adott. A két fuvola vagy egyenlő alakú s egyenlő hosszú [a, d, f, k, l], vagy egyenlőtlenül hosszú, de egyenlő alakú [auloi gamhlioi], vagy pedig mind alakra mind hosszúságra nézve egyenlőtlen [i]. Sokszor nyílásukon kiszélesülnek [c, d]. A fuvolázó néha szalagkötést alkalmazott fejére [l] oly czélból, hogy a túlságos lélegzés megakadályozásával lehetetlenné tegye túlerős hangok képzését); sípot, plagiauloV, nem kedveltek; h salpigx, tuba vagy buccina, trombita (551. á.); ceraV, cornu, tülök (552. á.); h surigx, pásztorsíp (553. á.), a zene fejlettebb korában semmi szerepe. b) Húros hangszerek (a húros hangszerek 3 főformáját szemlélteti az 554. á., vázakép nyomán, melyen három múzsa játszik, még pedig Polyhymnia lyrán, Calliope citharán, Erato pedig trigononon); h celuV, testudo (a monda szerint Hermes egy teknősbéka héjára feszíté föl az első húrokat és igy lőn a lant felfedezőjévé); h lura, lyra, lant (555. á., a lyra különböző alakjai, c, d, e szárai kecskeszarvakból, a, b szárai fából valók, a g-t tartják a barbiton mintájának), melynek héthúrúvá fejlődéséről már fennebb szóltunk. ’HciJariV, ciJara, cithara, melynek felfedezőjéül Amphiont vagy Linust tartották. Ennek is eredetileg 4 húrja volt és később csatoltak még 3 húrt, Simondes a 8-ikat, Timotheus a 9-et. A lyra két szarva alatt összeköttetésbe hozatott, fenn kifelé hajlott. Amaz volt a lyra karja (agcwneV), emez szarva (cerata). A két kart összeköté a járom (zugon, iugum), alant a palló (upolurion vagy magaV), mely hangfenékkel volt ellátva (hceion); e felett voltak a húrok fölfeszítve, melyeket fenn a járomnál a hangkulcscsal (cordotonon) irányoztak. A lanton egy elefántcsont v. érczpálczikával (plhktron, plectrum) pengették a hurokat. A cziterát (kiJara) az ének kiséretére használták. A cziterajátszó neve kiJariothV, citharista, a cziteraénekesé kiJarwdoV, citharoedus volt. A római költők említik még a barbitont. Horatius (od. 1, 32,3–4): age dic Latinum, barbite, carmen. Ez több húrral ellátott lant lehetett. Hasonlókép több húrja (husz vagy tiz volt a magadisnak (magadiV), melyet először Sappho használt. Legalább két octávát fogott be, mert e kifejezés magadizw = octáva hangközzel kisértek. A mi hárfánkhoz hasonlított a görög epikában emlegetett jormigx. Különbözhetett a cziterától, mert a homerusi költeményekben előfordul jormiggi kiJarizein. Hesychius magyarázata, hogy jormigx h toiV wmoiV jeromenh kiJariV, helytelen, mert a jerw etymologiája után indul. E hangszert a hagyomány megszentelte. Apollónak elefántcsontkarú, aranynyal diszített jourmigx-ot ad kezébe. Kiczifrázták különböző festett vagy vésett alakokkal (daidaleh, perikallhV). Hangszekrénye keskenyebb volt, mint a lyráé, ezért hangja éles, ligeia. Egy neme a hárfának volt a háromszegletű sambukh, sambuca; éles hangja volt. c) Ütő hangszerek voltak: tumpanon, tympanum, féldob, üres félgömb hangfenékkel melyet pergamennel vontak be. A Dionysus és Cybele cultusában használták. A ki rajta játszott, tympanista nevet viselt. Krotalon, crotalum, réztányérok, melyeket összecsaptak; lármás zenéhez való. De a görög római cultusba átvették még az aegyptusi sistrumot (seiotron), mely egy lyra formára görbített (érczpánt volt, érczpálczákkal kereszthúrok módjára átszúrva. A fogantyújánál fogva zörgették. Vonó hangszereket a görögök és rómaiak nem ismertek. A római hangszerek ugyanezek voltak. Specialis római hangszer a lituus (556. á.)