Tiberius.

– 1. Tib. Claudius Nero, mint római császár Tib. Caes. Augustus, Augustus császár fogadott fia (v. ö. a Julii nemzetség nemzedékrendjét), uralkodott Kr. u. 14–37-ig (a 832. á. Tiberius császár a louvrei márványszobor után). Született Kr. e. 42-ben nov. 17. Szülei Tib. Claudius Nero és Livia Drusilla valának; amaz korán elhalt, hatalom és fény után vágyodó anyja pedig sietve Octavianus Augustushoz ment nőül. – 1. Maga Tiberius igen érdekes alak psychologiai szempontból, kinek jelleme jobban készteti a lélekbuvárt fürkészésre, mint akár a gonosztevők akár a hóbortosak a Caesarok sorában. A Tiberius helyes és igazságos megitélésére való kulcsot egyesegyedül saját élete és lelki világa szolgáltatja (ennyit Tacitus is megenged ann. 6, 51). Jellemének fővonásai, a komorság, ridegség és gőg, lehet hogy csirájukban már megvoltak lelkében, de hogy oly annyira erőt vettek rajta, az csak ama számtalan keserűség és lealáztatás hatása alatt történhetett, melyeket ifjú és férfi korában el kellett szenvednie. Anyja csak másik fiában, a csakugyan szeretetreméltó és közkedveltségű Drususban lelte örömét. Mostoha atyja (Augustus császár) még kevésbbé szívelhette; ő tőle pedig a tettetés nagy mesterétől, az ifjú T. legfeljebb a macchiavellismus gyakorlati elveit sajátíthatta el. 18 éves korában T.-t quaestorrá tették és az annona meg az argestulumok felügyeletével bizták meg. 3 évvel később mint hadi tribunus a Cantabri ellen harczolt, majd Tigranes királyt vezette vissza Armenia trónjára. 26 éves korában Galliában találjuk helytartó minőségében. Mindezen állásokban nagy pontosságot és kötelességtudást tanusított, ridegségével, kimért magatartásával és elzárkozottságával azonban aligha szerzett sok barátot. Kr. e. 15-ben Augustus ő reá és Drusus öcscsére nagyobb szabásu feladatot bízott, az Alpesek és a Felső Duna közötti országok meghódítását. Míg Drusus a Brenner hágón át nyomult az Inn völgyébe és innen ki a bajor fensíkra, T. a Rhenus felől hatolt keresztül-kasul a Felső Duna irányában, és aug. 1. a Boden tó partján vivott nagy diadallal megoldotta feladatát. Strab. 7, 1, 5. Hor. od. 4, 14, 34. Vell. Pat. 2, 39. Dio Cass. 54, 22, 25. A kettős hadjárat gyümölcse Raetia, Vindelicia és Noricum meghódítása és tartománynyá szervezése vala. Midőn 12-ben (Agrippa halála után) a nehezen fékezhető pannoniusok és dalmaták fegyvert fogtak, Augustus T.-t küldte ellenük fővezérnek. Ez alkalommal is megfelelt a várakozásnak. A Száva torkolata körül lakó sordiscusok segélyével helyreállította úgy a pannonok mint a dalmaták földjén a békét, azonfelül pedig a 11/10. télen a Duna jegén át Pannoniába betört dacusokat visszaűzte Erdélybe. Dio 54, 34–36. Mon. Anc. 5, 44–49. E diadalok fejében 9-ben diadalmenetet ülhetett. Paviából Drusus váratlan halálának hirére Mainzba kellett sietnie, hogy a germaniai fővezényletet átvegye és Drusus hódításait biztosítsa, a mi sikerült is neki könnyü szerrel. A most is nyugtalankodó sigamebereket csellel fegyvernyugvásra szorította és a Rhenus bal partján telepítette le a kijátszott népet. Suet. Aug. 21. Tib. 9. Vell. Pat. 2, 97, 4. Chron. Cassiod. ed. Mommsen 628. l. A 7. évben Kr. e. még egyszer bejárta Germania egy részét, de ekkor családi viszály és kegyvesztése hadi pályáját hirtelen félbeszakította. – II. Augustus Agrippa halála után kényszerítette volt Tiberiust, hogy első nejétől és gyermekétől, kiket nagyon szeretett, váljon el és Agrippa özvegyével Juliával (Augustus leányával) keljen egybe. Ez a házasság mindenképen boldogtalanná tette T.-t. Vell. Pat. 2, 96–99. Suet. Tib. 7. 10 sk. Tac. ann. 1, 53. Dio 55, 9. A vidám és könnyelmű Julia sehogy sem fért meg mogorva férjével, kit úton útfélen kigúnyolt, atyja előtt bevádolt és utoljára becsületében is meggyalázott. Mi több, Livia első házasságából való gyermekei is éreztették mostoha apjukkal, hogy ők a trón várományosai és hogy ő voltaképen afféle betolakodott és csak megtűrt rokon. T. elfojtván keserüségét, és dicsvágyát, jó ideig tűrte megaláztatását, de végre is inkább lemondott összes méltóságairól és Juliától Augustus ellenzése daczára elvált. Csakhogy e merészségeért kegyvesztetten Rhodus szigetére kellett vonulnia, a hol nyolcz éven át tűrte a száműzetéssel járó keserveket, melyeket a rhetorokkal és jövendőmondókkal való érintkezés sem tettek számára elviselhetőbbekké. Némi kárörömmel értesült Julia bukásáról és büntetéséről, de kilátásai azért nem javultak. Midőn 5 év mulva anyja utján Augustustól engedélyt kért a visszatérésre, a császár ezekkel a fanyar szavakkal marasztalta: «Maradj és ne aggódj övéid miatt, a kiket oly könnyen itt hagytál». Ennek híre járt a szigeten és azóta a rhodusiak és hatóságaik megváltoztatták magatartásukat, lenézték és fitymálták a bukottat. A távol Galliából pedig T. azt a hírt kapta, hogy Neumausus lakói szobrát ledöntötték. Utoljára még a rhetorok kerülték, és vonakodtak neki órákat adni. Az emberek szolgalelküsége a Tiberius lelkében már amúgy is felszaporodott elkeseredést egyre szította. Kétségbeesett leveleket küldözgetett anyjának, a ki végre a császárnál kieszközölte, hogy T. visszatérhetett. De meg kellett fogadnia (ebbe még mostoha fia Gajus is befolyt), hogy nem fog a politikába avatkozni. Suet. Tib. 13. Tib. ura maradt szavának és esquilinusi villájában csakis tanulmányainak élt. Eközben Augustus unokái egynek kivételével elhaltak, és így a császár nem térhetett többé ki ama kényszerűség elől, hogy alattomosnak látszó mostoha fiát (acerbusnak nevezte) maga mellé vegye. Majd Livia közbenjárása folytán megadta neki a proconsuli méltóságot és másnemű kitüntetéseket, végül pedig adoptálta, kormánytársul fogadta és végrendeletileg magánvagyonát is T.-ra hagyta. De mivel most sem bízott még benne, ugyanakkor bamba unokáját Postumus Agrippát is adoptálta, T.-t pedig arra kényszerítette, hogy a maga részéről (saját fiának Drususnak mellőzésével) Germanicust adoptálja Kr. u. 4-ben jun. 27. Suet. Oct. 65, Vell. Pat. 2, 103. Mommsen, Röm. Staatsrecht, 2, 103. – III. Még ugyanabban az évben Kr. u. 4-ben Tiberiusnak Germaniába kellet indulnia, melynek törzsei csakhamar meggyőződhettek erélyéről. Legyőzte a cheruscusokat, átkelt a Weser folyón, és Alisóban meg környékén, az ellenséges föld szivében merte téli fő hadi szállását fölütni. Vell. 2, 105, 3. Az 5. évben egyszerre kettős támadást intézett a germánok ellen, az egyiket az Északi tenger, a másikat a Rhenus vonala felől. Dio 55, 13. 2, 28, 4–7. Vell. 2, 106. A terv fényesen bevált, a germánok az Elbéig meghódoltak. Mon. Anc. 5, 10–11. Vell. 2, 97, 4. A meghódított föld szervezését Tiberiusnak a maga alvezéreire kellett biznia, mert a császár ő reá ujabb és nehezebb feladatot bizott, t. i. Maroboduus marcomannus királynak lealázását és (a mai Cseh- és Morvaország földjén) római mintára szervezett katonai államának megdöntését. A táborkar tervének értelmében az egyik római seregnek a Rhenus mellékéről kellett a Szudet hegység vidékét megközelítenie, míg Tiberius illyricumi és pannoniai hadtestével a Duna felől Carnuntumból támadta meg az elbizakodott Maroboduust. A két hadtest elővédje már csak öt napi távolságra állott egymástól, mielőtt azonban egyesült volna, Pannoniából és Dalmatiából veszedelmes felkelés híre érkezett Tib. táborába (Kr. u. 6), mely őt arra kényszerítette, hogy Maroboduusszal a status quo alapján legott megujítsa a békét és sietve vissza forduljon. A fölkelés nem alaptalanul ejthette rettegésbe Augustust, mert a Száva melléki fölkelők Bato alatt a védtelen Italiát készültek megrohanni, Roma szerencséjére azonban Messalinus hadvezér ezt a tömeget visszaverte. A szlavoniai fölkelők e közben Tiberius alvezérét Caecinát fogták körül. Tiberius a Morva vidékéről még jókor megérkezett Varasd és Vinkovcze tájékára, a hol a fölkelők a mons Claudiuson magukat elsánczolták. Tiberius népes hadseregét nem tudván eltartani, annak egy részét a tél küszöbén elbocsátotta, s a következő évben Kr. u. 7-ben változó szerencsével folyó harczban a pannonokat és szövetségeseiket fegyverrel és rémülettel lecsöndesítette. Vell. mint szemtanu 2, 110–216. Dio 55 sk. Bato és Pinnes a 8. évben a Bathinus pataknál letették a fegyvert (az érmeket s a feliratokat l. Schillernél 1, 225 sk. l.). Míg most Tiberus alvezérei a római uralmat Sisciától Belgrádig egész Szlavonia földjén újra megszilárdították, ő maga a 8. év őszén Romába rándult, hol Augustus az imperatori czímmel és a diadalmenet engedélyezésével jutalmazta hadi érdemeit. De mielőtt még a triumphust megtarthatta volna, Varus catastrophájának rémes híre érkezett Germaniából, melynek megtorlása végett Tiberiusnak a Rhenus mellékére kellett sietnie. 11-ben s a következő évben Germanicus közreműködésével kiköszörülte a rómaiak katonai becsületén ejtett csorbát, de az agg Augustus beérte a Rhenus vonalával mint birodalmi határral. Dio Cass. 56, 23 sk. Suet. Tib. 18. Vell. Pat. 2, 120. Tac, ann. 1, 3. A császár ujabb kitüntetésekkel hálálta meg a visszatérő Tiberius fáradozásait, ki ezentúl már a trónörökös szerepét játszotta. – IV. Tiberius Kr. u. 14-ben (aug.) épen elutazott volt Pannonibáa, midőn Augustus meghalt. Livia fiát sürgősen visszahivta, és aug. 19. vele együtt átvette a kormányt. A trónváltozás simán folyt le. Germanicus, ki után sokan epekedtek, távol volt, az adoptált Agrippa Postumus pedig számkivetésben élt, és nemsokára a senatus tudtával Tiberius parancsára megöletett. A gárda, a hadsereg és a városi csapatok haladéktalanul letették a hűségi eskűt, a senatus pedig Augustus consecratiója után követte példájukat, míg Tiberius szinlelt habozás után a hatalmat elfogadta, de az imperator czímet visszautasította. A Livia tiszteletére alapított uj papi testületet és az anyjának felajánlott Mater patriae-féle jelzőt is jóváhagyta, bár Liviának nem szivesen engedett befolyást a közügyekre. Egészben véve az Augustus által inaugurált kormányrendszer sarktételeit tiszteletben tartotta. Tac. ann. 4, 37. Egy pontban azonban mindjárt kezdetben jelét adta annak, hogy élethossziglaninak tekinti hatalmát, a mennyiben visszalépésének elhatározását saját tetszésétől tette függővé. Suet. Tib. 24. A kecsegtető kezdet daczára Tiberius helyzete nem volt irigylendő, a minek főoka nem annyira a helyzetben mint inkább saját jellemében rejlett. 55 éves korában megaláztatásokban bővelkedő férfikorának estéjén került a trónra híjával minden fiatalkori idealismusnak, optimismusnak és életkedvnek. Megfelelőképen népszerűség sem környékezte, hiszen ezt épen oly kevéssé kereste mint a többi kitűntetést, és még azt sem engedte meg, hogy a nép reá várakozzék és sorfalat képezzen. Erősen kidomborodott önérzete és a Claudiusok hagyományos gőgje azt sugalták neki, hogy nem is szorúl alattvalóinak szeretetére. Suet. Tib. 21. 57. 68. Dio 57, 15. Visszautasította a senatus által felajánlott pater patriae czímet, nem engedte meg, hogy neki szobrot, vagy, egy eset (Smyrna) kivételével templomot emeljenek. Nem élt az imperator czímével, az Augustus czímet csak külföldi fejedelmekkel szemben használta, és még a dominus megszólítást is csak szolgáitól türte meg. Rideg lelke mindezekben aljas hizelgést és képmutatást látott. Míg éles szemeivel alattvalói lelkeinek redőibe igyekezett bepillantani, addig ő maga magába zárkozott és titkolta érzelmeit. Mi sem természetesebb, mind hogy ezen fagyos, büszke és mogorva császár iránt a nép nem érzett rokonszenvet, a nemesség és a magasabb osztályok pedig egyenesen gyülölték. – V. Tekintettel az ingadozó örökösödési viszonyokra, fő kérdésnek az látszott, vajjon hogy fogadja Tiberius trónralépését a provinciákban elhelyezett katonaság. Míg Augustus élt, a béke és háború idején egyaránt nagyon igénybe vett legiók úgy a hogy hűek maradtak, de Augustus halálának hirére az elégületlenség kitört belőlük. «Elbocsátás és a megigért jutalmi díjak kifizetése!», ez volt a jelszó, melyet először a pannoniai legiók (Nauportusban) hangoztattak, miközben gyülölt tisztjeiket és altisztjeiket agyonverték. Tiberius szerencséjére azonban nem állott élükön népszerű vezér és más trónkövetelő sem mutatkozott. Ilyformán az új fővezér, Tiberiusnak fia Drusus, és annak kísérője Sejanus gárdafőnök, a lázongókat lecsöndesítették. Tac. ann. 1, 16–30. Dio 57, 4. Vell. 2, 125. 1–5. Komolyabb színt öltött a Rhenus melléki legiók lázongása (Xantenben és Kölnben), mert ott nem hiányzott népszerű fővezér Germanicus császári herczeg személyében, kit katonái imperatorrá kiáltották ki. Germanicus kényes helyzetében habozott, vajjon elfogadja-e a rákényszerített koronát vagy sem. Végre, ámbár büszke és nagyravágyó neje Agrippina minden bizonynyal a katonákkal tartott, mégis visszautasította a trónt és hol pénzzel hol igéretekkel lecsöndesítette a lázongókat. Kényszerhelyzetében jámbor csellel élt, a mennyiben hamisított császári rendeletek alapján azzal biztatta katonáit, hogy Augustus végrendelete értelmében fejenkint 200 sestertiust fognak kapni. Ez hatott. A lázongók lecsöndesedtek, sőt a csábitókat magok végezték ki. Vell. 2, 125, 1 sk. Tac. ann. 1, 31. 35. Dio 57, 4 sk. Tiberiust ezek a dolgok nagyon nyugtalanították. Érezte, hogy csupán Germanicus kötelességtudásán tört meg a felkelés és hogy hálával tartozik neki. De érezte azt is, hogy Germanicus nálánál népszerűbb, a mi még fásultabbá tette beteg kedélyét. A katonáknak tett igéreteket egyelőre magáévá tette, de a következő évben, tekintettel a sovány pénzügyi helyzetre, a sestertiusok kifizetését beszüntette. Tac. ann. 1 7. 52. 4, 18. Dio 57, 6, 4, 5. Suet. Tib. 48. Nemsokára a császár és Germanicus között lappangó ellentét új tápot nyert. Ámbár Tiberius ifjukori ábrándjaival, Germania végleges meghódításával szakított volt, Germanicus, hogy megtért katonáit zsákmányhoz juttassa és egyúttal foglalkoztassa, Kr. u. 14–16-ig Tiberius tudta nélkül háborút folytatott a germánok ellen. Fő czélja a cheruscusok megfenyítése vala, a mi sikerült is neki. A teutoburgi csatában Varus elesett embereinek csontját eltemette, Arminiusnak a rómaiakhoz átpártolt atyját Segestest pedig fiával szemben megvédelmezte, Arminius nejét foglyul ejté és Varusnak az Ems mellékén emlékkövet szentelt. Aliso erősség helyreállítását azonban be nem fejezhette, visszavonulás közben pedig Caecina hadoszlopának majdnem Varus sorsa jutott osztályrészül. Tiberius utólag rosszalását fejezte ki Germanicus előtt, ki mindamellett 16-ban még egyszer benyomult Germania szivébe. Ekkor1000 hajóval indult az Ems torkolatáig, azután a Weser mentén nyomult felfelé és két nagy csatában mérte össze fegyvereit az Arminiuséival, először Idistavisónál (Minden és Hameln között), másodszor Idisaviso nevű helyen (talán a Steinhuder tó partján). Győzött, de a diadal csak terméketlen babért fűzött homlokára, és csak a tengerparti törzsek hűségének köszönhette, hogy a hajóhadhoz visszatérhetett. Tac. ann. 1, 49. 50. 57. 58, 60–71. 2, 6–25. Alig hogy Germanicus Kölnbe ért Tiberius, egyrészt megsokalván a szerinte czéltalan hadakozást meg a nagy költséget, de másrészt féltékenységből is, az ünnepelt hőst visszahívta, egyúttal pedig 17-ben a Rhemus melléki főparancsnokságot két legatus között megosztotta. Germanicus (és neje) nem szivesen bár, de engedelmeskedett és Germanicus Tiberius jóváhagyásával 17. máj. 26-dikán diadalmenetet tartott. De Romában nem volt maradása a féltékeny és gyanakvó Tiberius oldalán, különösen mivel Agrippina és Livia között sem szűnt meg a kölcsönös gyülölködés és versengés. Tiberiusnak csak egy (nem véres) út állott rendelkezésére, ha Germanicustól szabadulni kivánt. Ezt a módot megragadta és a nép bálványát a távol Syriába küldte mint legatusát és a Kelet főparancsnokát. Tac. ann. 2, 43. Vell. 2, 129. De gondja volt reá, hogy a syriai legiók fölötti parancsnokságot a helytartóval meg kelljen osztania. Helytartóvá pedig az ősrómai származásu, gőgös és feltétlenül megbizható Cn. Calpurnius Pisót tette meg, a ki azonnal ellentétbe helyezkedett a császári herczeggel. Piso (úgy látszik) azt hitte, hogy szivességet tesz Tiberiusnak, ha Germanicusnak minél több akadályt gördít utjába, és ugyanígy viselkedett Piso neje Plancina Agrippinával szemben. Szakadatlanul folyt a kölcsönös bosszantás és pörpatvar, sőt utoljára a tiszti kar és a politikai is belevonatott a vezérek és nejeik viszályába. Akkor történt, hogy III. Artabanus parthus király a rómaiakhoz szító elődjét Vononest elűzte, a ki ekkor Armeniára emelt igényt. Ebbeli törekvésében Piso támogatta, míg Germanicus a trónkövetelőt elzáratta és Armeniát Zeno (Artaxias) herczegnek adományozta. Azonfelül emlékpénzt is veretett a saját és Artaxias képével. A parthus király Vonones letartóztatásának hirét örömest tudomásul vette, de nem úgy Piso, a ki mindezeket nyomban a császárnak bejelentette. Midőn azután alkalom adtán a legiók Germanicus parancsát követték és a Pisóét mellőzték, ez utóbbi ujból panaszt emelt Tiberius előtt. Mialatt pedig Germanicus és családja (a császár engedélye nélkül) Aegyptusban utazgatott (19), Piso a herczeg intézkedéseit hatályon kívül helyezte. Meglehet, hogy a felháborodás döntötte ágyba a visszatérő Germanicust. Betegen értesült arról, hogy Piso és neje, a keleti babona rabjai, lelkét titokzatosan a gonosz szellemeknek ajánlották fel. Ennek hirére pedig a beteg herczeg és családja kezdte hinni, hogy Pisóék (a császár tudtával?) megmérgezték. A haldokló Germanicus ennek folytán Pisót állásáról elmozdította (Tac. ann. 2, 70. 71), a ki Tiberushoz fellebbezvén ügyét, Cos szigetére vonult. Itt értesült a herczeg haláláról, mire mohó vágygyal visszasietett Syriába, honnan azonban Germanicus alvezérei elűzték. Közben a mérgezésről szóló hír Romában is elterjedt, oly izgatottságot keltvén, hogy Tiberius, ámbár a kényes ügy megvizsgálását szokása szerint legszivesebben elejtette volna, mégis kényszerítve volt azt a senatusra bízni. A vizsgálat kiderítette, hogy Piso nem méregkeverő, és birái mindössze hivatalos teendőinek elhanyagolása miatt marasztalták el; mindamellett a vádlottat másnap a börtönben halva találták. Titokzatos halála sokakban azt a gyanút keltette, hogy Piso és Germanicus halálában Tiberius keze működött közre. Szította ezt a gyanút a császár rideg magatartása, ki Germanicus elhalta fölött ha érzett is fájdalmat, a világ előtt nem mutatta. Mindamellett jól sejtette, hogy a suttogó ellenzék ebből újabb fegyvert készül ellene kovácsolni, és haragjában annak a szertelen gyásznak, melyet a római nemesség Germanicusért tüntetően mutatott, rendeleti úton határt szabott. Plancitát évek multán ujra törvényszék elé állította, mely őt azután halálra itélte. Tac. ann. 2, 43–3, 7. Dio 57. Zon. 11. Suet. Tib. 52. – VI. A külügyi politika terén szerencsésen alakult a birodalom helyzete, a miben Tiberius higgadt, conservativ magatartásának nagy része volt. Ő is helyesnek tartotta azt az elvet, hogy quieta nom movere, és nem áldozott a szertelen hadi dicsőség ábrándjának; nagyobb koczkázattal járó háborúba már takarékoskodásból sem fogott. A germán törzseket Germanicus visszahivása óta magukra hagyta, mire azok megújították viszályaikat. Nagy megelégedés tölthette el a császárt, midőn azt hozták tudomására, hogy a veszedelmes Maroboduus a suevus Catualda támadása elől Ravennába volt kénytelen menekülni, a hol Tiberius kegyéből letelepedhetett. Ugyanott tengődött a saját rokonai által orozva meggyilkolt Arminius özvegye és kis fia, nemkülönben a dalmát Bato, kikhez később a földönfutó Catualda is csatlakozott, a kinek a császár Forum Juliumot tűzte ki tartózkodása helyéül. Blaesus pannoniai fővezér Tiberius parancsára Catualda törzsét visszavezette és a Morva és Garam közötti vidéken, a «quadusok földjén», római fenhatóság alatt letelepítette. Germaniával szemben tehát a császár conservativ politikája bőven megtermette a maga gyümölcsét. Africában Blaesus tábornok és Dolabella helytartó (Sejanus rokona) megtörték a római szökevényből Numidia királyává lett Tacfarinasnak és társának Mazippa guerillafőnöknek hatalmát (24). Tac. ann. 3, 9. 20. 4, 23–36. Thraciában a hű szövetséges Rhoemetalces halála után annak öcscse és fia (Cotys) között viszály támadt, melynek folyamán amaz Cotyst megölette. A gyilkost Tiberius parancsára megölték, mire Thraciát Cotys fia és egyik rokona között megosztották (19-ben Kr. u.), egyúttal azonban római közigazgatást honosítottak meg az országban. Tac. an. 2, 65–67. 4, 5. Vell. Pat. 2, 129, 1. Az érmekre nézve l. Schiller, 280–281. l. 21-ben és 25-ben a thraciai törzsek fegyvert fogtak ugyan az uj rend ellen, de minden vitézségük kárba veszett (26). Veszedelmesebb alakot öltött a gallusoknak a római uzsorások kapzsisága által kitörésre jutott lázongása (21). Julius Florus és Julius Sacrovir állottak ennek a druidák részéről is támogatott nemzeti felkelésnek élére, melynek azonban C. Silius, felső Germania legatusa, korán határt szabott. Tiberius megtorlásul betiltotta a druida papság vérengző áldozatait és szokásait. Tac. ann. 3, 40–47. Vell. 2, 129, 3. Pannoniában Tiberius a 6–9. évi nagy lázongás elnyomása után hasonlóan várakozó álláspontra helyezkedett. Pannonia még ez idő szerint nem viselte saját nevét, hanem mint Illyricum része szerepel a feliratokban. Ázsiában Cappadocia 18-ban lépett a provinciák sorába, míg Armeniában Germanicus intézkedései (l. fent) 35-ig állottak fenn, a mikor azután Germanicus az örmény királyi család kihaltával III. Artabanus parthus király legidősb fiát Arsacest ültette Armenia trónjára, a mit Tiberius, nem rendelkezvén az akkori válságban megbizható hadvezérrel, egy ideig eltűrt. Dio 58, 26. Tac. ann. 6, 31. De midőn III. Artabanus a nagy Cyrus birodalmának helyreállítására irányuló törekvéseiről lehullott a lepel, Tiberius Tiridates herczeget léptette fel parthus trónkövetelőnek. A háború folyamán III. Artabanusnak menekülnie kellett, és Tiridates a római fegyverek oltalma alatt vette át Seleuciában a parthus koronát. De pünkösdi királysága nemsokára összeomlott, és Artabanus visszafoglalta trónját. Ezt a fordulatot azonban Tiberius már nem élte meg, Artabanusnak udvariatlan levelét azonban még olvashatta, melyben a vakmerő arra biztatta, hogy vessen véget életének és szolgáltasson ezzel elégtételt a római népnek. E levél kétségtelen tanuság arra, hogy a Romában felhalmozódott elégületlenség a távoli parthus udvar előtt sem volt titok. – VII. Tiberius belső uralma. E téren, mint jeleztük, Tiberius nagyjából Augustus uralmának nyomain haladt. 7 esztendőn át, sőt bizonyos megszorításokkal haláláig gépies pontossággal és kötelességtudással végezte fejedelmi teendőit. Suet. Tib. 24. Tac. ann. 4, 37. Óvatossággal és éber körültekintéssel haladt a maga utján, miközben alig akadt munkatársa, a mennyiben a nemesség legnagyobb része nemcsak hogy ez alól kivonta magát, hanem még azon is volt, hogy mennél gyakrabban zavarba hozza az új fejedelmet. Közjogi reformokban Tiberiusnak kétszeres óvatossággal kellett eljárnia, mert Augustus elmulasztotta volt a princeps és a senatus hatalmi körét pontosan és világosan megjelölni. Tiberius csakis egy lényeges pontban változtatta meg az Augustus alatt meghonosodott szokásjogot, t. i. a consulok választását elvette a comitiáktól és a senatusra bízta, még pedig azzal a megszorítással, hogy a senatus a két consult a császár által javaslatba hozott négy jelölt közül tartozott megválasztani. A népgyűlés ezentúl mindössze acclamatióval tüntethette ki a megválasztottakat. Tac. ann. 1, 15. A törvényhozás terén gyakorolt jogától is elesett a népgyűlés, melynek nevében a császár (rendeletekkel) és a senatus (határozatok alakjában) döntött, a mint ez különben már Augustus alatt szokásban volt. Merészebb ujítás számába ment, hogy Tiberius a városi rendőrség főnökségét ujjá szervezte (praefectura Urbis), és hogy a rendőrfőnököt, a 3 cohors városi rendőrség fejét, biráskodási joggal ruházta fel, melynek hatásköre esetről esetre tágult és idővel a végtelenségig fokozódott. Ezt az uj hivatalt csak senator rangú férfiú viselhette. Tac. ann. 6, 11. 32. A városi közigazgatás terén Tiberius külön bizottságot létesített (curatores tabularum publicarum), melynek a levéltárakban elkallódott régi oklevelek megújítását és helyreállítását tüzte ki feladatáúl. A Tiberis szabályozását szintén külön bizottságra bízta. Megállapította továbbá a hivatalnokok képzettségének és gyakorlottságának szükséges mértékét. A republicanus magistraturák és a senatus iránt egyébiránt a törvényekben gyökerező tisztelettel viseltetett, és ez utóbbi testület hatalmi körét, mely a dyarchikus kormányrendszer értelmében vele egyenrangu tényező volt, különösen biráskodás tekintetében ismételten tágította. A senatorok és (néha néha) a lovagok sorából szemelte ki a császári consilium 20 tagját, kik közül nehány közelebbi viszonyba is lépett a különben elzárkózó császárral. Tac. 3, 69. A senatorokat egyébiránt Tiberius is eltiltotta üzleti speculatióktól és megkövetelte, hogy vagyonuknak legalább kétharmadát fekvő birtokban helyezzék el. Szigorú törvénynyel sujtotta az elharapódzott oklevél- és végrendelethamisítást, valamint azokat, a kik illetéktelenül a magasabb ranguak kiváltságait merték igénybe venni. Ezzel kapcsolatban szigorította a szabadonbocsátottak és a lovagok sorába való belépésnek módozatait. Nagyon sokat buzgólkodott a régi tisztesség és illemszokások megőrzése körül. Nem tűrte, hogy senatori rangu férfiú trágár színházi darabot vagy pantomimust megnézzen; illetlenül viselkedő színészeket és tánczosokat megveszszőztetett és kiutasított. Míg egyrészt elszegényedett nemesi ifjakat és nőket támogatott, másrészt erkölcstelen életet folytató nemeseket deportatióval sujtott. Még szigorúbban járt el a házas élet hűsége ellen vétkezőkkel és nem épen kedvezett az agglegényeknek. Nem tűrt fényűzést, beszüntette az újévi ajándékokat, és megtiltotta, hogy alattvalói (ki félelemből, ki szolgalelküségből) ő reá hagyják vagyonukat. Moralis felbuzdulása több izben kegyetlenségre ragadta, mint pl. mikor 4 zsidó csalásáról értesülvén, 4000-et soroztatott be közülük katonának, vagy mikor egy Isis templomában előfordult botrányos eset miatt az aegyptusi szentély valamennyi papját keresztre feszítette. Inség és elemi csapások idejéén rendkívül bőkezűnek mutatkozott (így pl. Sardes városával szemben) és bármily merev fiskális álláspontra helyezkedett a pénz- és adóügy terén, és bármennyire tartotta szemmel a takarékoskodás elveit, szükség esetén mégis kisegített egyeseket csakúgy mint községeket. Pl. több ázsiai városnak 5 évre engedte el az adót. A Puteoli mellett talált Tiberius emléken Puteolin kívül 16, többnyire kisázsiai város mond hálát az ő «ujjáépítőjének». A gyakrabban pénzhiánynyal küzködő állami pénztárak alatta is a császári pénztár sietett segélyére. Kötelességérzés hatotta át az államvallással szemben is. Bár nem hitt ennek isteneiben, mégis Augustus példájára mindenkoron védelmezte az állami egyház érdekeit és pontossággal végezte az előírt szertartásokat. Nevezetesen pártolta az Augustus cultusszal foglalkozó testületeket. Külföldi cultusoknak ritkán fogta a pártját és korlátozta a nagyon elszaporodó jövendőmondók és kuruzslók üzérkedését, ámbár ő maga bízott a horoscopusban, és mindvégig nagyon is érdeklődött a mystikus dolgok iránt. A hadsereget fegyelemhez szoktatta, és hogy mennyire elismerték a legiók tekintélyét, bizonyítja az a tény, hogy a trónváltozást nyomon követő zendülésektől eltekintve egész uralkodása alatt fegyelem és csend honolt a táborokban, noha a kilátásba helyezett engedményeket visszavonta volt. A legiókat béke idején óriási méretű, közhasznu munkákkal foglalkoztatta. A főparancsnoki állásokat szaporította (helyesebben felaprózta), az imperator czím adományozásával teljesen felhagyott. Korszakot alkotó és utóbb végzetszerű jelentőségre emelkedő újítást tett a császári gárdával, melynek csapatait kegyencze Sejanus terve szerint a viminalisi kapú előtt épült, megerősített táborban összpontosította, és hogy minden eshetőséggel szemben azzal rendelkezhessék, 1 cohorsot maga mellé vett a palotába. E reform következményeként a gárdafőnök az első helyre emelkedett. Tac. ann. 4, 2. Suet. Tib. 37. Dio 57, 19, 6. Míg ez az intézkedés, mely a császárság tulajdonképi alapjáról és jellegéről lerántotta a lepelt, a köztársasági ellenzékre a lehető legrosszabb benyomást tette, a provinciák ezentúl is igaz hálával viseltettek Tiberius, mint gondos és jóakaró atyjuk iránt. Tiberius nem tűrt sikkasztást és zsarolást, és még a helytartók nejeit is eltiltotta a szokásos ajándékoktól. Kötelességtudó helytartókat hosszabb ideig hagyott meg a provinciák élén. A tartománybelieknek pedig könnyebb módot nyújtott arra, hogy zsaroló tisztviselők ellen panaszt emelhessenek. A mint alkalmasint egy császár alatt sem indítottak annyi vádkeresetet zsaroló tisztviselők ellen, úgy másrészt a provinciák jóléte sem volt soha oly kielégítő, mint Tiberius uralkodása alatt. Ebben ismerhetjük fel uralmának igazi fényoldalát (Schiller 1, 286–287. l.). – VIII. Annál szomorúbban alakul Tiberius viszonya a római nemességhez és fővároshoz. A szive mélyében most is még köztársasági érzelmű nemesség traditionalis szokásnak engedvén, tüntetőleg magasztalta a letünt dicső mult emlékeit, míg a jelen zsarnokságát ócsárolta, a jövőtől pedig egy új Brutust óhajtott. Az előkelőbb osztályok zsarnokuralomnak bélyegezték a császárságot (melynek a föld kerekségére gyakorolt áldásos hatásáról fogalmuk sem volt), és gúnyos mosolylyal kisérték a gyámoltalan, félelmetes hatalma daczára mégis tehetetlen, mert elszigetelt Tiberius gyöngeségét. Titkolt gúnyjuk és tűszúrásaik meg a rágalmazó pletykáik, melyek rikító ellentétben állottak tettetett alázatosságukkal, vérig sértették Tiberiust, kit egyrészt gyanakvó lelkülete, másrészt önérzete visszatartott attól, hogy békejobbot nyujtson ellenfeleinek. A nemesség és a fejedelem között tehát elejétől kezdve áthidalhatatlan ür tátongott. Kölcsönös ellenszenvből és gyülölségből végre valóságos élet-halál harcz fejlődött ki, melyben a nemesség színe-java a zsarnokká fajult császár dühének áldozatúl esett. Az alsó nép, mely most is ingyen kenyér és circusjáték után epekedett, nem igen érdeklődött a magasabb ranguak üldözése iránt; ámde a tömeg sem tudott lelkesülni egy oly titokzatos, szúrós szemű, a népszerűséget elvből kerülő, érzelmeit titkoló, megvetését elárúló fejedelemért, a milyen az embergyülölő Tiberius vala. Családi viszonyai még csak fokozták a császár mélabús állapotát. Második házasságának emléke nem bátoríthatta arra, hogy még egyszer házassági frigyet kössön. Első nejétől született fia Drusus Caesar, kit megbízható katonának, de élvvágyó fiatal embernek mondottak, ritkán időzött komor atyja oldalán. Germanicus halála óta őt tekintették trónörökösnek, ámbátor Tiberius az örökösödési kérdéséről Augustus példájára nyiltan sohasem szólott. Szóval, apa és fiú között sem volt meg a kellő bizalom. Drusus Germanicusznak hugát, az épen oly szép mint hatalom után vágyodó Livillát bírta nőül, ki minden áron császárné óhajtott lenni. Akadt azonban vetélytársa, a császár anyja, a fondorkodó Livia, a ki fiának nem tudta megbocsátani, hogy a tervezett társuralomból semmi sem lett. Tiberius nem sokára trónralépése után szakított korlátlan befolyásra törekvő anyjával, idővel fel is hagyott látogatásával, és utolsó betegségében egyetlen egyszer sem kereste többé fel. Suet. Aug. 101. Tib. 50. 51. Dio 57, 12, 2. Tac. ann. 3, 15. 64. Livia pártja (a népben és a senatusban) a császár ridegségét azzal boszulta meg, hogy a legképtelenebb vádakat terjesztette Tiberiusról. Még utóbb anyagyilkos hirébe is hozták. Még rosszabbra fordult a császár viszonya a gőgös Agrippinához, a ki férje halála után nem tudott szerényebb állásával megbarátkozni. Germanicus özvegye nemcsak négy szem között hanem nyiltan is kifejezést adott abbeli gyanujának, hogy férjét Tiberius parancsára mérgezték meg, és annyira ment, hogy a császár asztalánál nem evett abból a húsból, melylyel Tiberius megkínálta. Saját és fia Nero érdekében mindent elkövetett. Azonfelül még azzal a kérelemmel is ostromolta koronás rokonát, hogy szemeljen ki számára új és előkelő férjet. Tac. ann. 4, 12. 53. 54. Suet. Tib. 53. Végül pedig Nero ármányos neje Julia is elkeserítette Tiberius napjait. – IX. Míg ezek az udvarban történtek, a városban Tiberius a felségsértésről szóló ingadozó értelmű törvénynek kegyetlen alkalmazásával szaporította ellenfeleinek számát. Régente csak a néptribunusok megsértésében, és Saturnus demagogus óta (Kr. e. 100-ban) csak a népfölség ellen elkövetett vétségekben ismerték fel a crimen majestatis criteriumát. Tiberius most másként értelmezte a dolgot és a saját személyének és méltóságának szóval, irással vagy tettel való megsértését minősítette felségsértésnek. És hogy a gyűlölt nemességgel szemben mindenkoron éles fegyverrel rendelkezzék, alávaló feladók (delatores) által emelt vádak alapján oda utasította a megfélemlített senatust, hogy a bevádolt áldozatok ellen a vádkeresetet megindítsa, mely a császár intentiója szerint rendesen a vádlottak elitéltetésével ért véget. A mennyiben a törvény az elitélt elkobzott birtokának felét a feladónak juttatta, természetes, hogy az akkori szolgalelkü korban úgy a nyilvános mint a magánélet csakúgy nyüzsgött a gaz besúgóktól meg feladóktól. A szolgalelkü senatus lázas sietséggel tárgyalta le az eléje terjesztett pöröket, melyeknek száma aránylag rövid idő alatt 147-re emelkedett. Tac. ann. 2, 27–32. Suet. Tib. 25. 28. 58. 61. Dio 57, 9, 2. Seneca ad Lucil. ep. 70, 8, 9. Tiberius a mérséklet látszatával leplezte a gyülöletes eljárást, de azért bizonyos, hogy az ő kezdeményezése és beleegyezése nélkül a birák nem mertek volna annyi halálos itéletet hozni, s így az odium Tiberiusra és kegyenczére nehezedett. Ez a kegyencz Sejanus vala. Abban a válságos időben, a mikor Tiberius a daczos nemesség ellen folytatta ezt a rettenetes küzdelmet, s a mikor azonfelül legközelebbi rokonainak ármányai keserítették el életét, a maga elhagyatottságában szüksége volt egy föltétlenül megbízható és ügyes emberre, a milyent Sejanus gárdapraefectus személyében meg is talált. Odaadó, kitartó, sima modorú, emberekkel bánni tudó, de eszközökben nem válogató, jellemtelen ember volt; fölfelé meghunyászkodott, míg alantasait irgalmatlanul összetaposta, és csak egy czélt ismert: a hatalmat. Tac. ann. 3, 50. 4, 1. Dio 57, 19. 58, 2. Elhitette az elszigetelt császárral, hogy a dynastia és a birodalom érdekeit szem előtt tartó terveit tudni fogja keresztül vinni. Drusus amúgy sem vált be alkalmas munkatársnak, s így Sejanus lépett helyére. Tiberius rövid idő alatt annyira megkedvelte, hogy engedelmével a kaszárnyákban és a forumon szobrokat emeltek kegyenczének. Ezzel azonban felkeltette Drusus féltékenységét, a ki a gyülölt Sejanust heves szóváltás közben arczul ütötte. Tac. ann. 4, 7. 4, 3. Sejanus e miatt boszút forralt. Tudva azt, hogy míg Drusus él, a kormánytárs állását el nem nyerheti, Drusus nejéhez simult, kinek Drusus halála esetére trónt és házasságot helyezett kilátásba. A nagyravágyó Livilla hitt a csábitónak és szeretője lett. Sejanus viszont elvált nejétől és Eudemus görög orvos által Drusust megmérgeztette. Azzal ámitotta a közvéleményt, hogy Drusus mértéktelen életmódja következtében halt el, de a nyolcz évvel később megejtett orvosi vizsgálat kiderítette az igazi okot. Tac. ann. 4, 11. Dio 58, 11, 6. 7. 57, 22, 2. Tiberiust egyetlen fiának halála bizonyára meghatotta, de mivel érzelmeit mindig titkolta, közömbös magatartásával csak ujabb rágalmakra szolgáltatott alkalmat. Augustus óhaja szerint a trón immár Agrippina fiait Nerót és Drusust illette (Drusus kiskoru gyermekei nem jöhettek tekintetbe). Tiberius amazokat mint a trón örököseit tényleg a senatus figyelmébe ajánlotta. Tac. ann. 4, 8, 9. 12. Suet. Tib. 54. Egyúttal azonban, hogy egy esetleges trónkövetelő fellépésének útját szegje, nem engedte meg, hogy Sejanus Livillát nőül vegye. Sejanus tehát más módhoz és eszközökhöz folyamodott. Elhatározta, hogy az összes számba vehető trónjelölteket el teszi láb alól. Hogy azonban ezt a czélt elérhesse, előbb szabad kezet kellett magának biztosítani, első sorban Romában. Elhitette tehát Tiberiusszal, hogy leghelyesebben cselekszik, ha Romából egy időre eltávozik, mely javaslat az agg embergyülölőnek fölötte megtetszett. Ily módon megszabadult kinzóitól és ellenfeleitől; nem kellett többé a szolgalelkü, képmutató senatussal, a hizelgő tömeggel, czivakodó rokonaival személyesen érintkezni, és Nero Caesar is begyakorolhatta magát a trónörökös szerepébe. 26-ban tényleg elköltözött Capri szigetére magánbirtokára, és sohasem látta többé székvárosát. Visszavonulása napjától kezdve Sejanus lett Romában a helyzet ura, mert csak ő és a külvilág csak általa érintkezett Tiberiusszal. Sejanus már most mind erősebben kezdé a gyanú mérgét a császárba becsepegtetni. Addig-addig tüntette föl áruló szinében Agrippinát, annak fiait és hiveit, mígnem a császár a senatus előtt panaszt emelt Agrippina féktelen nyelve miatt. A senatus Germanicus özvegyét még sem merte sommás úton perbe fogni, az alsó nép pedig értesülvén a dologról, rajongva vette körül kedveltjének szobrait, és azt kiáltotta, hogy hamisított levelet olvastak fel a senatusban, melynek szerzője Sejanus. A tüntetők ezzel akaratlanul csak ártottak Agrippinának, mert Tiberius Sejanus sürgetésére elrendelte a vizsgálatot. Előbb az Agrippina párt vezéreit helyezték vád alá, így C. Silius tábornokot és nejét Claudia Pulchrát (Agrippina rokonát). Silius megelőzte a hóhért és öngyilkossá lett, nejét pedig száműzték. 29-ben a senatus a kapott utasitáshoz híven magát Agrippinát és ifjabb fiát itélte felségsértés miatt száműzetésre, idősb fiát Nerót pedig kicsapongó életmódja miatt fogságra. Suet. Cal. 7. Tib. 53. 54. 65. Tac. ann. 5, 3, 5. 6, 40. Legveszedelmesebb versenytársaitól Sejanus immár megszabadult, mert Germanicus fiacskájától (C. Caesar) nem kellett komolyan tartania, és biztosra vehette, hogy Tiberius megteszi őt annak kormánytársává. 26. óta a világ amúgy is már annak tekintette; arany szobrai nem különböztek a császáréitól és hasonlóan adoratio tárgyát képezték. Dio 58, 2, 7. 8, 4, 1. 7, 4. 8, 2. Tac. ann. 3, 72. 4, 2. Tiberius ekkor nem ellenezte többé, hogy kegyencze és a császári család között rokonsági kötelék létesüljön, és megengedte, hogy Sejanus Nero elvált nejével Juliával megtarthassa kézfogóját. A senatus most sietve arra kérte Tiberiust, hogy őt magát Sejanusszal együtt 5 évre consullá választhassa és a senatori ranggal meg a proconsularis imperiummal ruházhassa fel a gyülölt kegyenczet (csak a tribunusi méltóság hiányzott még a kormányhatalom teljességéből). De mikor Tiberius ennek az adományozására nézve valami okból kissé habozott, a türelmetlen Sejanus jótevője és ura élete ellen összeesküvést szőtt, melynek tagjait a senatus és az udvaronczok sorából toborozta össze. Tac. ann. 4, 34. 5, 8. 6, 8. 10. 47. Jos. ant. Jud. 18 ,6, 6. 7, 2. A külvilágtól teljesen elszigetelt Tiberius mit sem sejtett közelgő vesztéről, midőn agg sógornője Antonia (Germanicus anyja) az utolsó pillanatban leleplezte előtte Sejanus gyilkos terveit. Tib. szinte elkábult a veszély hallatára, de csakhamar észre tért, és nagy óvatossággal rendezte a boszú műveletét. Nyiltan nem merte hitvány kegyenczét megbuktatni, tehát cselhez fogott, és a városi rendőri csapatok meg a császári gárda között fennálló féltékenységre építette tervét. Amannak főnökét Macrót előre is kinevezte Sejanus utódává, Macro pedig Lacót a tűzoltók parancsnokát és a két consult nyerte meg a terv kivitelére. 31 oct. 18-ikára rendkívüli senatus-ülést hivtak egybe, melyre Sejanust is elcsalták, kinek azt hazudták, hogy immár megérkezett a császár levele, melyben a tribunusi hatalommal felruházza. A hosszúra nyúló leiratban Tiberius számítóan általános ügyekről szólt majd szokása szerint panaszokra fakadt, míg a végén váratlan fordulattal az áruló Sejanus letartóztatását és megbüntetését hagyta meg a fellélegző senatusnak. A parancsot azonnal készséggel foganatosították és Sejanust még az nap megfojtották. Tac. ann. 6, 23. Dio. 58, 13, 1. Suet. Tib. 65. Magára az agg császárra azonban Sejanus árulása rettenetes hatással volt. Az a tudat, hogy egyetlen ember, a kiben bízott, életére tört, Tiberius embergyűlöletét a végtelenségig fokozta. Most értesült csak arról, hogy Sejanus fiát megmérgezte, menyét meggyalázta, és hogy a császár unokája Sejanus gyermeke. Magából kikelve proscriptiókat rendelt el mindazok ellen, a kik közvetetlenül vagy közvetve Sejanusszal összeköttetésben vagy ismeretségben állottak. Sejanus családját és egész rokonságát tizedízig kiirtották. Barátainak is meg kellett halniok, szintúgy Agrippinának és Drususnak. A senatus nem győzte a sok felségsértési pert tárgyalni, melyeket Tiberius parancsát immár sommás úton kellett elintéznie. Csak Cajus Caesarnak kegyelmeztek meg, a ki életéért rettegvén, anyját, öcscseit veszni engedte, a nélkül hogy csak egyetlen szóval is elárulta volna részvétét. Ezt a jellemtelen ifjút vette Tiberius maga mellé Capriba, és ezt szemelte ki utódának. Tac. ann. 6, 20. Suet. Cal. 10. 11. 12. Dio 58, 23. 1. Közben pedig a pörök, kivégzések és elkobzások tovább folytak. Meglehet, hogy Tiberius most is a kormányzásnak szentelte idejét, de mert Capri szigete mind jobban hozzáférhetetlenné vált a külső világra nézve, és mert a rettegő senatus Tiberius utasítása nélkül semmit sem mert kezdeményezni és elintézni, az állami gépezet fennakadt. A hatalmat voltaképen a kapzsi Macro kezelte, folytatván a császár tudtával vagy a nélkül ártatlanok és bűnösök elitéltetését. Tiberius szelleme és kegyenczeinek rémuralma mint valami sötét vészfelleg nehezedett az örök városra. Rémületből, életuntságból, utálatból sok előkelő római önként oltotta ki életét, az öngyilkosság járványként pusztított. A fejedelmi tanács tagjai közül épen a legderekasabbik (M. Coccejus Nerva) inkább éhen halt, sem hogy tovább nézze az istenektől sújtott császárnak és népének szenvedéseit, a közszellem nyomorúságát. Maga Tiberius kétségbeesett szavakban vázolta a senatushoz intézett leveleiben határtalan elhagyatottságát és boldogtalanságát. Tac. ann. 6, 6. Suet. Tib. 67. A városban a legrútabb mende-mondákat rebesgették az állítólag Capriban folyó dolgokról. Ily viszonyok között közelgett Tiberius halálos órája. Végrendeletében hír szerint Cajus Caesar és Tiberius Caesar között megosztotta a hatalmát. Dio 59, 1, 3. 1, 1. De hogy ő Cajust tekintette örökösének, arról Macróhoz intézett szavai tanuskodnak. Tac. ann. 6, 46. 37 mart. 16-án megváltotta őt a halál keserves életétől Misenumban. Tacitus (ann. 6, 50), Dio (58, 28, 5) és Zonaras (11, 2) szerint (Cajus tudtával) Macro ölte meg, a ki a haldoklót az ágy párnáival megfojtotta; id. Seneca ellenben (Suetonius jelentése szerint, Tib. 73) természetes halált emlegetett. Tiberius császár a monarchia kiépítésében és szervezésében nagy ügyességnek adta jelét; a kormányzás mesterségéhez majdnem oly jól értett mint a hadvezénylethez. Soha csatát nem vesztett. Oly takarékos háztartást vitt, hogy 2700 millió sestertiust hagyott méltatlan utódára. Az Alpesek teljes megnyitása, Pannoniának, ennek a Balkán félszigetet Italiával összekötő kapocsnak a meghódítása tagadhatatlan érdemeihez tartozik. A tartomány iránt tanúsított jó indulatáért azoknak hálás lakói magasztalták a nevét. Mindennek daczára a családi viszonyokban és a politikai helyzetben gyökeredző nehézségek hatása alatt a császárnak mind jobban elboruló kedélyvilágában a szenvedélyek oly sötét daemonai jutottak uralomra, hogy emléke átokkal terhelve száll az utókorra. – Irodalom: Míg a 18. század közepéig a császárság korát, egyetértve Tacitus felfogásával, azonosnak tekintették a despotisumussal, magát Tacitust pedig föltétlenül részrehajlatlan írónak tartották, mi több, elvi szempontját, okoskodásait és következtetéseit is vakon követték: Tiberiusban az átkos emlékű zsarnokuralom typikus képviselőjét látták. A Tacitus tekintélye körül megindult irodalmi vita azonban megérlelte a Tiberius kérdést is. Az elsők, a kik Tiberius emlékét «menteni» igyekeztek, Ihne (előbb angolul, 1895-ben németül megjelent művében, Ehrenrettung des Tib.), Sievers (Tac. u. Tib., a hamburgi Johannaeum programmjában, 1871) és Stahr (Tiberius, 2. kiad. 1873) valának. Peter, Merivale, Beesly, Abraham, Gentile és Schiller H. (alább eml. műveikben) közvetítő álláspontra helyezkedtek, sőt néhányan erélyesen védelmezték is Tiberiust. Mommsen (egyetemi előadásaiban) kisebb tanulmányaiban és a római államjogról írt művében Tiberiust a 18. század felvilágosodott absolutismusának képviselőivel, egy Nagy Frigyessel állítja párhuzamba. Ranke is elismeréssel adózott emlékének. Beulé E. ellenben epébe mártott tollal írta meg Tiberius (és egyúttal közvetve III. Napoléon) életrajzát, az olaszok közül pedig Vanucci carnefice crudelissimónak keresztelte el hősét (Storia dell’ Italia antica, 3. köt.). A Tiberiusra vonatkozó nagy irodalomból felsoroljuk a következőket: Fabia P., Les ouvrages de Tacite réussirent-ils auprès des contemporains (Revue de philologie, 19. évf.). Ugyanő, Les sources de Tacite dans les Hist. et les Annales (Paris, 1893 és a Journal des Savants-ban, 1895 jul.). Froitzheim, De Taciti fontibus in libro I. annalium (Bonn, 1879). Weidemann, Die Quellen der erstem 6 Bücher der Annalen (Clevei gymn. progr. értek. 1873). Thamm M., De fontibus ad Tiberii historium pertinentibus (Halle, 1874). Sickel Guil., De fontibus a Cassio Dione adhibitis (Göttingen, 1876). Abraham, Velleius und die Parteien unter Tib. (Berlini Falk-gymnas. progr. értek. 1885). Hirschfeld Otto, Zur annalistischen Anlage des taciteischen Geschichtswerkes (Hermes, 25. köt. 1890), Mommsen, Festrede (Tacitusról, a berlini akad. üléseiről szóló jelentésekben, 1886. jan. 21. ülés). Haupt, Über Dio Cassius (Philologus, 44. köt. 132 és 557. l.). Rösch, Der Geschichtschreiber Tacitus (Hamburg, 1891). Bellenza, Dei fonti letterari di Tacito (Rivista Lombardia, 1891, 24. köt.). Liebenam, Bemerkungen zur Tradition über Germanicus (N. Jahrb. für Philol. u. Pädag. 1891, 148. köt.). Wagner A., Encore l’authenticité des Annales de Tacite (Revue de l’instruct. publ. de Belgique, 38. köt.). Zöchbauer, Antikritische Untersuchungen zu den Annalen des Tac. (Wien, 1894) és Studien zu den Annal. des Tac. (u. o. 1898). Wackermann O., Der Geschichtsschreiber (Tac. (1898). Leo Fr. Tacitus (Göttingen, 1896). Spengel (Zur Gesch. d. Tib., Münch. akad. 1903) 6 pontban igyekszik Tacitus elbeszélését Tiberiusról megdönteni. Schiller Herm., Gesch. der röm. Kaiserzeit (1. köt. 1883). Hoeckh kézikönyve 1. Duruy díszműve 1, 423. Hertzberg kézikönyve, 152. l. Merivale, 3. Beulé, Tibère et l’héritage d’Auguste, 1874. Ugyanő, Le sang de Germanicus. Pasch, Zur Kritik u. Geschichte d. Kaisers Tib. 1866. Beesly, Catiline, Clodius and Tiberius (London, 1878). Probst, Anti-Tiberius (Contra Stahr, 1874). Schedlbauer, Tiber. (Straubing, Studien-Anstalt, 1875). Binder, Tacitus und die Gesch. d. röm. Reiches unter Tiber. (1880). Gentile J., L’imperatore Tiberio secondo la moderna critica (Milano, 1887), Duméril, Essai sur le caractère et le règne de Tiberius (bordeauxi akadémia, 1882, 2. sz. 119. l.). Baring Gould, The tragedy of the Caesars (London, 1898, 1. köt.). Morawski, Tiber. és Hadrianus (Krakkó, 1893, lengyel munka). Ritter J., Die taciteische Charakterzeichnung des Tiber. (Rudolfstadti gymn. progr. értek. 1894). Tuxen, L’empereur Tiberius (1898). Tarver, J. C., Tiberius the tyrant (1902, London, v. ö. Deutsche Litt. Zeit. 1902, 40. sz.). A napolii muzeumban őrzött feliratos márványemlék, melyet Puteoli város lakói emeltek hálájuk jeléül az őket megsegítő Tiberiusnak s a mely 15 kisázsiai város nevét is tartalmazza, Spinazzola Vittorio muzeumi igazgató által ujból megvizsgáltatott, v. ö. Deutsche Litt. Zeitung, 1903, 479. l. Pfitzner, Das Verhältniss Tibers zum Senat bei Übernahne d. Herrschaft (Parchim, 1877). Dürr, Die Majestätsprozesse unter Tib. (1881). Wiedemann Der Cäsarenwahnsinn in der julisch-claudischen Familie (1886). Asbach J., Das röm. Kaiserthum u. die Verfassung bis auf Vespasianus (Historisches Taschenbuch, 1888). Kromayr, Die rechtliche Begründung des Principates (1888). Abraham F., Zur Gesch. der germ. u. pannonisch. Kriege (Berlin, 1875). Dahm O., Die Feldzüge des Germanicus in Deutschland (Trier, 1902). Deppe, Die Kriegszüge des Tiberius (1888). Schott W., Die Kriminaljustiz unter Kaiser Tib. (Erlangen, 1894), Voigt W., Unter welchen Gestirnen wurde Caesar u. Tiberius geboren? (Philologus, 1899, 58. köt.). Weichardt W., Das Schloss des Tiberius (Leipzig, 1901). Spengel, Zur Gesch. des Tiberius (hypercritikus akad. értekezés, München, 1903, v. ö. Deutsche Litt. Zeitg. 1903, 391. l.). Abraham F., Tiber. u. Sejan (Berlin, 1888). Pistner J., L. Ael. Seianus (Landshut, 1880). Jülg I., Vita Ael. Sei. (Innsbruck, 1882). Willenbücher H., Tib. u. die Verschwörung des Sei. (Gütersloh, 1896). Mommsen, Die Familie des Germ. (Hermes, 13. köt. 1878). Gardthausen, Livia (Leipzig, 1894). Wessely C. Das erste Jahr des Tiber. in Aegypten (Wiener Studien, 24. köt. 2. füz. 1902). Ribáry Fer., Tiberius és kora (Budapest, 1876). Fröhlich Róbert, a Millenniumi Magyar Történetben. Kuzsinszky B. czikke Pannoniáról az Ókori Lexikonban. – 2. Tib. Julius Alexander, Aegyptusba megtelepedett zsidó család sarja, Alexander Lysimachus fia; áttért a pogány hitre és Claudius császár alatt befolyásos állásra emelkedett. A császár, ki már atyját is kitüntette barátságával, a fiatal T.-t lovaggá és 46-ban Judaea procuratorává tette. Később, 63-ban Corbulo alatt Syriában szolgált. Tac. ann. 15, 28. Nero helytartóként Aegyptusba küldötte, mely állásban T. az Alexandriában kitörésre jutott felkelést (66) véresen elnyomta. 69-ben Vespasianus mellett korteskedett; 70-ben Titus oldalán mint Judaea főparancsnoka működött. Tac. ann. 15, 28. hist. 1, 11. 29. 2, 74. 79. Suet. Vesp. 6.