Julli

ősrégi római nemzetség, mely a trójai mondakör egyik hősétől, Aeneas fiától Julustól (vagy Ascaniustól), sőt utóbb Venus-istennőtől származtatta magát. A hagyomány szerint Julus utódai Alba Longa fölött uralkodtak és a gens csak Tullus Hostilius király idejében költözött Romába. Liv. 1, 30. Tac. ann. 11, 24. E hírneves nemzetség ismertebb tagjai: 1. C. Julius Julus, consul Kr. e. 489-ben. – 2. C. Julius Pilosus, az előbbeninek fia, szintén consul. 482-ben szerencsétlenül harczolt a vejibeliek ellen. Dion. Hal. 8, 91. – 3. C. Julius, 447-ben mint consul a patriciusok és plebejusok között közvetített, második consulsága idejében pedig (435) Veji ellen küzdött. Liv. 3, 65. 4, 21. – 4. Cn. Julius Menot, Kr. e. 431-ben consul, Quinct. Cincinnatus társa és egyúttal ellenlábasa. Liv. 4, 26–29. – 5. L. Julius Julus, részt vett 401-ben mint hadi tribunus Veji ostromlásában, 397-ben pedig a Tarquiniusok ellen tüntette ki magát. – 6. L. Julius Julus, szintén hadi tribunus a Tarquiniusok (388) és a volscusok (379) elleni háborúban. Liv. 6. 4. 30. – A J. gens kötelékébe tartozó Caesar családból, mely vagy egy maurus szótól (a. m. elefánt) vagy ujdonszülött tagjainak sürü hajzatától (caesaries) avagy talán kék és eleven szemeitől kapta e nevet, a következők említendők: – 1. S. Julius Caesar, Kr. e. 208-ban praetor. Liv. 27, 21 s k. – 2. L. Julius Caesar, Kr. előtt 90-ben consul, szerencsétlenül harczolt Marius Egnatius és az italiai szövetségesek több más vezére ellen, így Acerrae vidékén (Campaniában). App. b. c. 1, 39 sk. Ezek után azt indítványozta, hogy a háború befejezése czéljából a szövetségeseknek a polgári jog megadassék. 89-ben censorrá váalsztották, mely minőségében igyekezett gátat vetni a fényűzésnek. 87-ben a Marius-pártiak által megöletett. Vell. Pat. 2, 15 sk. Gell. 4, 4, 3. Flor. 3, 21. Cic. de or. 3, 3, 10. Balb. 8. – C. Julius Caesar Strabo, az előbbinek öcscse, 87-ben Kr. e. a consulatusért pályázott, de Marius ebben megakadályozta, a mi azután zavargásokra vezetett. Cic. Brut. 63. Marius parancsára 87-ben futás közben megöletett. Cic. Brut. 89. Cicero kedvezően nyilatkozik szónoki tehetségéről és még inkább humoros voltáról (de or. 2, 54. 3, 8. of. 2, 14). Beszédei közül a következőket említik: pro Sardis 103-ból (Cic. off. 2, 14) és oratio, qua Sulpicio respondit 88-ból Kr. e. Ciceor (Brut. 48) szerint tragoediát is írt. – 4. L. Julius Caesar, a 2. pont alatt említett C. fia, Kr. e .64-ben consul, mely állásában sógorának Lentulus Surának halálára szavazott (Cic. Catil. 4, 6, 13), Caesar alatt Galliában unokatestvérének M. Antonius triumvirnek ellenfeleihez csatlakozik, a miért a győztes Antonius halálra itélte, de huga Julia könyörgésére megbocsátott neki. App. b. c. 4, 12. Vell. Pat. 2, 67. Plut. A nt. 19. Cic. 46. – 5. L. Julius Caesar, az előbbinek fia, Pompejus híve. Ifj. Catóval együtt védelmezte Uticát, de Cato öngyilkossága után átadta a várost Caesarnak, a ki az életéért könyörgőnek megbocsátott. Nemsokára rá meghalt; Cicero szerint (fam. 9, 7, 1) azt beszélték, hogy Caesar megölette. v. ö. Suet. Caes. 75. – 6. C. Julius Caesar, egy görög nyelven írt római történelemnek szerzője, öltözés közben halt meg hirtelen. – 7. C. Julius Caesar, az előbbinek fia, épúgy halt meg Kr. e. 85-ben. – 8. C. Julius Caesar, a dictator és imperator, az előbbinek hírneves fia (v. ö. a gens Julia és Claudia családfáját a X. táblán. A 495. á. Caesar bazalt-mellszobra a berlini múzeumban; a 496. á. érem Caesar képével). Születésének évét és napját a Kr. e. 100. év julius 13-ére (v. 13-ára) teszik, míg Mommsen (A rómaiak története, ford. Toldy István, 7. köt. 18. l., jegyzet) a 102. év julius 12-ére teszi. E szerint Caesar 4 évvel fiatalabb volt Cicerónál és 6 évvel Pompejusnál. Macr. sat. 1, 12. App. b. c. 2, 106. Atyja, ki a praetorságnál nem vitte többre, korán elhalt és így a fia által mindvégig nagyrabecsült anyának, az előkelő származású Aureliának kellett a nagy tehetségű, szenvedélyes és czéltudatos ifjú nevelésével foglalkoznia, mely feladatában különösen Antonius Gnipho grammatikus támogatta. Ifjuságának évei egyébiránt úgy teltek el, mint a kor előkelő ifjainál eltelni szoktak. Verseket faragott, declamált és résztvett százfajta kalandban. De bár Roma gyönyöreitől épen nem idegenkedett, szenvedélyei nem tudták rendkívüli tehetségét megtörni. Vívásban, lovaglásban, uszásban bárkivel versenyezhetett, de még sokkal bámulandóbbak voltak szellemi tehetségei, nevezetesen államférfiú lángesze, hadvezéri tehetsége, írói és szónoki képessége, a tudományokban való jártassága, szóval szellemének sokoldalúsága és ruganyossága. Már kortársai bámulták lélekjelenlétét, emlékező tehetségét, csodálatos vidámságát, mely jó és balsorsban egyaránt soha el nem hagyta, és azt az ügyességet, melylyel mint nagy emberismerő barátai és ellenfelei fölött uralkodni tudott. Szóval ritka tökéletességü egyéniség vala. Negyven éves koráig majdnem kizárólag a politika terén igyekezett magának az elsők sorában helyet biztosítani és csak azután lépett a harcztérre, a hadsereg élére. Kétségtelen, hogy Caesart már pályájának kezdetén határtalan dicsszomj és hatalomvágy hatotta át, de mert nagyratörő terveit ügyesen el tudta rejteni és maga fölött nagyon is tudott uralkodni: csak nagyon kevesen sejtették a benne lappangó hatalmi vágyat és gyanútlanul követték zászlaját. – a. Kr. e. 60-ig. Ifjuságának évei a Marius és Sulla közötti véres párttusák korába estek és legtekintélyesebb rokonai a Marianusok kezétől lelték halálukat. C. maga azonban a democraták zászlajához szitott, kiknek vezéreihez, Mariushoz és Cinnához rokonság fűzte. Nagynénje Marius neje vala, Cinna leányát Aureliát pedig nőül bírta. Mariusnak köszönhette első kitüntetését is (a flamen Dialis állását). Míg a római világ a democraták leverése és szörnyű bünhődése után sulla előtt térdet hajtott, a fiatal C. daczolni mert a dictatorral, a ki azt követelte tőle, hogy nejétől váljon el és papi hivataláról mondjon le. (82). A haragos dictator számkivetésére, jobban mondva halálra ítélte, mire Caesar Romából elbujdosott. Elvégre Sulla esdeklő rokonainak és a Vesta szűzeknek szavára hajolván, életének megkegyelmezett, de arra figyelmeztette környezetét, hogy e «rosszul övezett gyermekben több rejlik egy Mariusnál» (Suet. Caes. 1: Caesari multos Marios inesse). (Suet. Caes. 1: Caesari multos Marios inesse). Caesar, a ki időközben Keleten részt vett volt Mytilene lecsöndesítésében és egy ideig Bithynia királyának Nicomedesnek udvarában talált menedékhelyre, Sulla halálának hirére (78) visszatért Romába, melynek democrata érzelmű polgárai azonnal beléje vetették reményeiket. Ámde Caesar éles szeme még nem látta megérkezettnek a néppárt idejét és nem vett részt a Sulla-féle alkotmány megdöntésére vállalkozó Lepidus kalandjában, mely a vezér életébe került és az optimaták uralmát ujra megszilárdítá. Arra azonban már most vállalkozott, hogy egyes gyűlölt Sulla-pártiak (Cn. Cornelius Dolabella és C. Antonius) ellen pört indított, a mivel mellesleg a közvélemény és különösen az elégületlenek figyelmét és rokonszenvét vonta magára. Máskülönben azonban maga ellen ingerelte az optimákat, oly annyira, hogy időszerűnek tartotta Romából egyidőre távozni. Rhodusra utazott, a hol őt Molo rhetor az ügyvédi fogásoktól ment, megnyerő ékesszólásra oktatta, mely mint a láng egyszerre világít és melegít. (Cic. Brut. 72, 252. 74, 261: illum omnium fere oratorum Latine loqui elegantissime.) Itt a görög vizekben tett utazása alkalmával esett meg rajta, hogy a kalózok elfogták, kiknek szokott nyugalmával és jó kedvével annyira imponált, hogy szabadon bocsátották, mire tüstént kis expeditiót szerelt fel és vakmerő fogadásához híven a kalózokat elfogta és keresztre feszítette. Plut. Caes. 2. suet. Caes. 2. Vell. Pat. 2, 42. Visszatérése után részt vett a democrata párt támadásaiban és tüzesen követelte a tribunusi hatalom helyreállítását. Továbbá oda törekedett, hogy pazar fénynyel kiállított játékokat és gabonaosztogatásokkal a nagy tömeg előtt minél nagyobb népszerüségre tegyen szert. Bőkezüsége roppant adósságba keverte, mely teherrel azonban egyelőre keveset törődött. A Sertorius, Spartacus és Mithriates ellen indított háborútól (nem akarván magát lejárni) távol tartotta magát, de a kellő pillanatban latba tudta vetni befolyását, nevezetesen az épen Hispaniából győzedelmesen visszatérő Pompejus érdekében, a ki azután consulsága alatt (70) kénytelen volt lépésről-lépésre közeledni a néppárthoz (tribunatos helyreállítása, lex Aurelia). A 68. évben Caesart quaestorrá választták, mely minőségében elhalt nejének és nagynénjének emlékére mondott gyászbeszédeiben Marius és Cinna magasztalását szőtte közbe, a mit eddig nyilvánosan senki sem mert megtenni. nagynénje temetése alkalmával merészelte Marius arczképét a menetben vitetni és valamivel utóbb felállíttatta annak Sulla által ledöntött diadalmi jelvényeit a Capitoliumon. Plut. Caes. 6. Suet. Caes. 6. Vell. Pat. 2, 43. Ezzel még jobban megnyerte a demcoraták bizalmát és ragaszkodását, és oly népszerüvé tette nevét, hogy az optimata senatus nem merte bántani. Azután Antistius Vetus praetor kiséretében a tulsó Hispaniába távozott, visszatérése után pedig nőül vette Pompeját, Pompejus (és Sulla) rokonát és felszólalt a lex Gabinia mellett (67), mely Pompejust Mithridates leverésére és a Kelet rendezésére majdnem korlátlan hatalommal ruházta fel. Míg Pompejus hét évig távol volt Romától, Caesar a politikai szélcsendet mint aedilis curulis arra használta fel, hogy hallatlan fénynyel rendezett játékok, mulatságok és középületek építése által még jobban behizelegje magát a nép hajlamaiba. Az optimatákkal ellenben állandóan hadilábon állott és nem törődve tehetetlen haragjukkal, mint a quaestio de sicariis törvényszék elnöke megujítá Sulla hirhedt kolomposainak (L. Luscius, L. Bellienus) üldözését, 63-ban pedig Rabirius ellen indított keresetet, a kinek 36 évvel azelőtt része volt Apulejus Saturninus tribunus megölésében. A néppárt hálából még ugyanabban az évben pontifex maximusszá, 62-ben pedig praetorrá választotta. Ebben az állásban szerepelt a Catilina-féle összeesküvés napjaiban. Úgy látszik, hogy Catilinának egyik-másik tervét, így az adóssági jog enyhítését, helyeselte. Még valószinübb, hogy mind ő mind Crassus a Keleten nagy hatalomra emelkedett Pompejusszal szemben, kinek dictaturájától féltek, zavargásokat és anarchiát akartak felidézni, és hogy e czél elérésére Catilinát használták fel eszközül. Tény, hogy az összeesküvők 66-ban Crassust dictatornak, Caesart magister equitumnak jelölték, de ezzel a tervvel éppen úgy megjárták, mint Catilina többi terveivel. Miután Cicero az összeesküvés szálait felfedezte, Caesar a senatusban az összeesküvők enyhe büntetése mellett szólalt fel, a minek hallatára a Cicero körül csoportosuló bosszus fiatalság 62 december 5-én a curiából távozó Caesar mellének szegezte kardját és Caesar alig hogy kikerülte a döfést. Az elkeseredett oligarcha párt természetesen arra akarta a leleplezéseket felhasználni, hogy a democratiának és Caesarnak nyakát szegje, de ez nem sikerült. Caesar, mihelyt Catilina vállalata hajótörést szenvedett, titkolódzva a háttérbe húzódott, és sűrű fátyolba burkolta saját magának és pártjának az egész dologban való részvételét. Sallustius Catilina összeesküvéséről szóló művében igyekezett Caesar emlékét a folttól megtisztítani. Val. max. 6, 2, 4. cic. leg. agr. 2, 17, 46. Mommsen, a rómaiak története 7, 210 sk. 234. Midőn e mozgalmas napokban a Pompejus által megvásárolt Q. Metellus Nepos tribunus Pompejus consuljelöltségét hozta javaslatba és azt követelte, hogy Pompejus a törvény ellenére legiói élén jöhessen Romába, hogy a Catilina-mozgalmakat elnémítsa, a democrata párt és Pompejus közötti megingott jó viszony ujra helyre állott, és Caesar Metelus indítványa mellett szólalt fel, a mi az aristocrata pártot, a senatus többségét, annyira haragra lobbantotta, hogy vezérük ifj. Cato Nepos indítványának tárgyalását erőszakosan megakadályozta, a senatus pedig a preator Caesart hivatalától felfüggesztette. Caesar felfegyverkezett hívei már-már készültek az utczai harczot az ellenpárttal felvenni, de Caesar arra szólítá fel őket, hogy csöndesen széledjenek el, mire a senatus is visszavonta a reá rótt büntetést. Ezek után Caesar időszerünek tartotta egy időre Romát elhagyni. 62-ben átvette a tulsó Hispania helytartóságát és ezáltal módot nyert egyrészt tömérdek adósságainak törlesztésére, miben különben Crassus is kezére járt (a ki C. távozásakor annak adósságaiért kezességet is vállalt), másrészt pedig arra, hogy katonai hirnevének alapját megvesse, olyannyira, hogy katonái már imperatornak üdvözölték. Miután ilyformán mindkét terve sikerült, teli pénztárral és katonának ragaszkodásától kisérve visszatért 60-ban Romába, hogy a kövekező év consulságára pályázzon és egyúttal diadalmenetre igényét bejelentse. Romában a korai lemondása és seregének elbocsátása folytán, tétlenségre kárhoztatott Pompejusszal találkozott. Hogy az optimatákat teljesen elszigetelje, a democraták, Pompejus és Crassus (a pénzhatalom) között egy az érdekek közösségében közös alappal biró szövetséget hozott létre. Rendkívül ügyességgel békítette ki Pompejust és Crassust, és megalkotta a Pompejus hadi dicsőségén, Crassus pénzén és a saját népszerűségén alapuló első triumviratust (60). App. 2, 9. Di 37, 54–57. Plut. Caes. 14. Pomp. 47. Crass. 14. Suet. Caes. 18–20. – b. Kr. e. 60-tól 58-ig. Ennek a három befolyásos polgárnak a szövetkezése oly hatalmat képezett, melyen a senatus minden ellenzéki vállalata hajótörést szenvedett, oly hatalmat, melytől egész Roma függött. Az államban ezentúl semmiféle fontos ügyet a három triumvir tudta és beleegyezése nélkül el sem intézhettek. E szövetség legközelebbi következménye az lett, hogy Caesar a következő (59) évre egy igénytelen bár makacs optimatával Bibulusszal együtt consullá választatott, a kit azonban mindjárt eleinte háttérbe szorított. Suet. Aes. 20. Mint consul azt javasolta, hogy a senatus frigytársának Pompejusnak a Keleten tett intézkedéseit jóvá hagyja, azután, hogy 20,000 elszegényedett polgár és Pompejus öreg veteranusai között Campaniában földeket osztogasson (lex Julia. Dio 38, 1–7. App. 2, 10. Vell. 2, 44. Suet. Caes. 20. Cic. fam. 13, 4), végül pedig, hogy a Mithridates elleni háború következtében megkárosodott adóbérlők (lovagok) bérletösszegének egy harmadát elengedje. A senatus először a három javaslatot elvetette, de a népgyülés mind a hármat elfogadta, mihez azután a senatus is hozzájárult. A triumvirek tehát győztek, és mikor Pompejus Caesar leányát Juliát nőül vette, a két férfiú közötti barátságos viszony még bensőbbé vált. Caesar viszont első nejétől való elválása után L. Calpurnius Piso consuljelölt leányát Calpurniát szemelte ki hitvesének. Említésre méltó, hogy Caesar consulatusa alatt ujságot (acta diurna senatus et populi Romani) adatott ki. E mellett a jövőt sem téveszté szem előtt. A maga számára consulságának letelte után rendkívüli parancsnokságot követelt, melyet a népgyülés a megvásárolt Vatinius tribunus által tett indítvány értelmében sietve meg is szavazott. Reá ruházták Gallia Cisalpina helytartóságát és Illyricumot, továbbá a főparancsnokságot három legió felett, még pedig a szokottnál hosszabb időre, t. i. 5 évre. Ehhez a senatus Gallia Transalpinát csatolta egy negyedik legióval, bizonyára abból a szándékból, hogy Caesar erejét a távol Galliában mennél hosszabb időre lekösse és őt Romától távol tartsa. Dio 38, 8. Vell. 2, 44. Ilymódon nyugodtan foghatott Caesar hozzá Gallia meghódításához és közvetve saját főhatalmának megalapításához. Italiát, nevezetesen Romát Pompejusra bízta; hogy pedig az úgyis megfélemlített senatusra még jobban ráijesszenek a triumvirek, az aristocrata ellenzék szónokait, ifj. Catót és Cicerót Romából eltávolították. Amazt Cyprus tartomány szervezésével bízta meg, emezt a lex Clodia értelmében számkivetésbe küldötték. – c. Gallia meghódítása. Kr. e. 58–51. (v. ö. Gallia). Caesar épen akkor ért tartományába, mikor a helvetiusok zord hazájukat a termékeny Galliával akarták felcserélni. Caesar természetesen nem tűrhette a versenytársakat, hanem Bibracte (ma Autun) táján legyőzte őket és régi hazájukba való visszatérésre kényszerítette. Caes. 1, 26. Dio. 38, 33. Miután Caesar ilyformán a felső Rajna mentén gátat emelt a helvetiusok ellen, a germán suevusok ellen szállott síkra, kiknek főnöke Ariovistus északi Galliára vetette szemeit. Vesontio mellett (Mühlhausen és Besançon között Elsassban) Caesar 58-ban a suevusokat is leverte és a Rhenuson át visszakergette. Caes. 1, 39–53. Liv. epit. 104. Dio 38, 34–50. Plut. Caes. 19. E két diadallal a Felső és Közép Rhenust tette Gallia provincia keleti határává; egyúttal visszatartotta a celtákat és germánokat ujabb betörésektől és így magáénak mondhatta Keleti és Középső Galliát. Kr. e. 57-ben Caesar az Északkeleten lakó belgák szövetségét robbantotta szét; leghősiesebben viselkedtek a nerviusok (Hennegauban), a kiket a Sambre mentén öldöklő csatában megsemmisített. Erre Kr. e. 56-ban a csarotna mellékén lakó gallusokra, majd a mai Normandia, Bretagne lakóira került a sor, kik közül a tengerparti venetusok nemcsak szárazföldön, hanem tengeren is vereséget szenvedtek. Végül Caesar legatusa, Crassus triumvir fia, P. Crassus, az aquitaniai törzseket is meghódolásra kényszeríté, úgy hogy az 56. év végén Gallia összes törzsei nagyjából meghódoltak. Befejezésül Ceasar hatalmába kerítvén Octodurumot (Martignyt), a nagy Szt. Bernát hegyen át összeköttetést létesített Gallia és Felső Italia között. Caes. b. g. 1–3. könyv. Ámde a germánok még mindig nem barátkoztak meg azzal a gondolattal, hogy a Rhenusontuli vidék rájuk nézve elveszett. Midőn az 56/55. év telén az Usipetes és tencterusok családostul, barmostul hajóikon a Rhenuson átkeltek és Caesarral a a betelepítés iránt alkoduzásokba bocsátkoztak, Caesarban az a gyanu támadt, hogy voltaképen Középső Galliába készülnek, és ekkor a népjog durva megsértésével főnökeiket álnok módon letartóztatta, a magára maradt néptömeget pdig a Mosa (ma Maa) és a Vacalus (ma Waal) összefolyásánál megsemmisítette. Caes. 4, 13. Dio 39, 48. Ezen tömeges gyilkosság után 57-ben Neuwied vagy Bonn mellett hidat épített a Rhenus folyón (a 497. á. Caesar rhenushidjának recontructiója), a melyen Germaniába kelt át, hol 18 napot töltött pusztítva, a nélkül azonban, hogy ellenséget látott volna. Czélja az volt, hogy a germánok galliai rokonaiknak segélyt többé ne küldjenek. Ugyanebből a czélból kelt 55-ben Britannába is. 55 augustus havában két legióval szerencsésen átkelt a csatorna legkeskenyebb pontján (valahol Wissant–Boulogne között indult el és Dover–Walmercastle között szállott partra), de ezen első expeditio alkalmával nem vitte sokra. 54-ben tehát ujra átvitorlázott, csakhogy a britannusok körültekintő főnöke Cassivellaunus ez alkalommal oly ügyesen szervezte az ellentállást, hogy Caesar, bár a Themzén (Tamesis) áthaladván, Cassivellaunus főhelyét hatalmába ejtete, mégis tanácsosnak tartotta a britannusoktól kapott túszokkal együtt Galliába visszatérni. Caes. b. g. 4–5. Diod 39–49. Plut. Caes. 23. Cic. Att. 4, 16, 7. 18, 5. Közvetetlen czélját azonban mely abban állott, hogy a szigeten lakó celták gallus rokonaikat többé ne támogassák és nekik menedékhelyet ne nyújtsanak, elérte. Ezek után biztosítottnak tekintette Galliát, de nagyon tévedett. Még az 54. év tavaszán szerveztek a celta nemesség fejei kétségbeesésükben egy ujabb összeesküvést. Ennek kifolyásaként a többnyire a belgák földjén elszállásolt római hadsereg (6 legio) ellen 54 tavaszán a Treviri és Eburones földjén (Ambiorix király alatt) és rettenetes felkelés tört ki, melynek Q. Titurius Sabinus és L. Aurunculejus Cotta legatusok 1 legióval meg 5 cohorsszal áldozatul estek. Q. Cicero, a kit a nervusok földjén (Brabantban) hasonló sors fenyegetett, csak nagy nehezen tudta magát addig védelmezni, míg Caesar vakmerő menet után őt fel nem szabadítá. Miután Caesar a rómaiak tábora ellen intézett támadást visszaverte, a reményeikben csalatkozott nerviusok és menapiusok csakhamar elszéledtek. Középső Galliában azonban még egy ideig tovább tartott a fölkelés. Ott az egyedül hű maradt törzstől, a remusoktól elteintve, a fölkelő gallusok Labienus alparancsnokot és legióját körülfogták, de miután a fölkelés vezére indutiomarus lovas csatában elesett, a Treviri is kénytelenek voltak ujra meghódolni. Ez utóbbiakat vállalatukban nehány germán törzs segítette volt, a mi arra bírta Caesart, hogy az alkalmatlan szomszédokat egy ujabb betöréstől visszatartsa; másod izben kelt át Andernachnál a Rajnán, de nem találkozva az ellenséggel, csakhamar visszatért Galliába, mire a felkelésben résztvett népeken, így az Eburonesen rettenetes bosszut állott. Caes. b. g. 6–7. könyv. Ambiorix király mindössze négy lovassal menekült meg a Rhenusontúli vidékre. Caes. 6, 41. dio 40, 32. A vessző és a bárd pillanatra megtette hatását; az ellenzék elnémult, de a tűz azért nem aludt ki. Mialatt Caesar Fóelső Italiában töltötte a telet, Középső Galliában általános fölkelésre került a sor (aes. b. g. 7), melynek élére az arvernusok állottak, kiknek hős királya Vercingetorix volt, kit Középső Gallia népei egyhanguan ismertek el közös fővezérségüknek. Vercingetorix mindenekelőtt Narbo meghódítását és a semleges törzsek, különösen a sequanusok és helvetiusok megnyerését tűzte ki feladatául. Ekkor azonban Caesar váratlanul a harcztéren termett és villámsebességgel ostromolni kezdte (52 tavaszán) a Bituriges fővárosát Avaricumot (Bourges), melyet csakugyan kézre is kerített. E diadal után Caesar két részre osztá seregét. Az egyik részt Labienus alatt Lutetia Parisiorum ostromára küldötte, melynek bevétele azonban ép oly kevéssé sikerült, mint Georgiva meghódítása, melyet Caesar és a főhad vállalt magára. Caesar belátván az ostromzár sikertelenségét és attól tartván, hogy az ingadozó aeduusok elpártolása esetében Labienustól elszakíttatnék, ott hagyta Georgivát és az aeduusok földjére vonult, hogy átpártolásuknak minden áron elejét vegye. Csakhogy az aeduusok az utolsó római roham kudarczának hirére már el is pártoltak, a belgák példájukat követték és Vercingetorix a két római hadtest egyesülését meggátolni igyekezett. Mindazonáltal Caesar és Labienus csele és katonáinak vitézsége kifogott a celtákon és az egyesülés megtörtént. A harcz erre Alesia (ma Alise Saint Reine) körül folyt, melyet Vercingetorix főhadiszállássá szemelt ki és melynek falai alatt hatalmas elsánczolt tábort készíttetett. Kemény ostrom után Caesar az éhség és nyomor által megtizedelt őrséget már-már megadásra kényszerítette, midőn roppant számú gallus felmentő hadsereg jelent meg, mely Caesar sánczai és tábora ellen ismételten rohamot intézett. A rettenetes harcz a gallusok vereségével ért véget és most a vitéz Vercingetorix is kénytelen volt magát megadni. Caes. b. g. 7. Strab. 4, 191. Dio 40. Plut. Caes. 2. E csapásra a megtört gallusok sorsukkal kezdtek megbarátkozni és csak nehány törzset kellett az 52–51. év folyamán fegyveres kézzel engedelmességre kényszeríteni. Caesar, kinek hatalmát időközben (55) további 5 évre meghosszabbították, mindenképen siettette a tartomány lecsöndesítését, hogy hatalmának lejártakor szabad kezet biztosítson magának; 8 évi harcz után (58–51) Gallia alattvalója lett Romának. A győző gondosan probinciává szervezte és gondosan előkészíté az uj tartomány rómaisítását. Gallia meghódításának eredményei nemcsak a római államra és a gallusok népére, hanem magára Caesarra nézve is rendkívül fontosakká váltak (e helyen csak az utóbbiakra vagyunk tekintettel). Caesar a gallusok földjén kivívott alapját; itt szerezte meg katonáinak föltétlen bizalmát és odaadó hűségét, és ezzel a jól iskolázott hadsereggel félelmetes eszközt nyert a hatalomért kikerülhetetlenné váló küzdelem eldöntésére. Caes. b. g. 4–7, könyv. Hirtius 8. k. Dio 39–40. – d. A triumviratus felbomlása. Kr. e. 41–49. Még javában folyt Gallia meghódítása, mikor a római politikai világ nagy változásokon ment keresztül, mely a triumviratus felbomlását vonták maguk után. Caesar eltávozása után a Romában visszamaradt Pompejus helyzete kényelmetlenné vált. Mialatt ő házába, családi körébe zárkozott, nehány vakmerő demagogus, így a szélső democrata P. Clodius, a csőcselék soraiból toborzott fegyveres banda élén utczai verekedéseket és tüntetéseket rendezett, melyek végre is anarchiára vezettek. A triumviratus a földkerekség sorsát intézte, de Roma utczáin nem tudott uralkodni, mert Pompejus efajta dolgokhoz nem értett. A senatus részint közönyből részint kárörömből szintén tétlenül nézte a zenebonát, mely Pompejus feje fölé nőtt. Midőn a szenvedélytől elvakított Clodius annyira vetemedett, hogy Pompejust saját házában ostrom alá fogta, a gyámoltalan Pompejus Milót, az optimata pártvezért és annak bandáját fogadta zsoldjába. De még más kellemetlenség is érte őt. Caesar növekedő hadi hírneve ugyanis mindjobban elhomályosítá Pompejus hervadozó babérjait. Clodius zavargásai és a Caesar okozta aggodalom Pompejust lassacskán a sarokba szorult senatusi ellenzék pártja felé terelték és ugyanezen érzelmek birták őt arra is, hogy Milo által Cicerot a számkvietésből visszahivja, a kiben alkalmas eszközt vélt találni. A háladatos Cicero csakugyan ki is eszközölte a senatusban, hogy Pompejus a gabona szállítások felügyeletének czíme alatt 5 évre rendkívüli hatalmat kapjon; de azután a híres szónok maga is átszegődött az ellenzékhez, mely nemcsak Pompejust nem juttatta valamely rendkivüli parancsnoksághoz, hanem (56 aprilisban) még a Caesar consulsága alatt megszavazott campaniai földfelosztás ügyének felülvizsgálatát is indítványozta, sőt mi több: a Caesar törvényei (leges Julaie) ellen izgatott és ezzel a triumviratusnak nyiltan hadat izent. E támadással szemben Pompejus, Caesar és Crassus, bármennyire bizalmatlankodtak is egymás iránt, elérkezettnek látták az időt, hogy megingatott hatalmak érdekében közös lépéseket tegyenek. E czélból 56 tavaszán hiveik kiséretében Lucában találkozván, politikai szövetkezésüket megujították és a jövőre nézve a következőkben állapodtak meg egymás közt (Plut. Caes. 21. App. 2, 17. Cic. Qu. fr. 2, 6): Pompejust és Crassust a következő (55) év consuljaivá jelölték, Pompejusnak öt évre mindkét Hispaniát, Crassusnak és Syriát adatták mint tartományt, Caesar parancsnokságát pedig további öt évre (54–49) hosszabbították meg. Caesar azonfelül fentartotta magának azt a jogot, hogy helytartóságának lejárta után (48) másodizben folyamodhassék a consulságért. A lealázott senatusi ellenzék most is bátran felvette ugyan a harczot a világ uraival, de a triumvirek kivételesen rendszabályok által, mint Milo számkivetése, a hivatalok megrostálásában és az esküdtszékek megrendszabályozása, megpuhították az ellenzéki szellemet. Mindazonáltal a triumviratus napjai meg voltak számlálva. Előbb Crassus dőlt ki, a ki a távol Carrhaenél lelte halálát (53) és benne elveszett az a kapocs, mely az egymásra féltékeny Caesar és Pompejus közötti egyetértést annyira a mennyire fentartotta volt. Meglazította az egyezséget Juliának halála (54), kit egyetlen gyermeke csakhamar a sírba követett. Caesar megkisérté ugyan a rokoni köteléket ismét helyreállítani; megkérte Pompejus egyetlen leányát, vejét pedig egy rokonának Octaviának kezével kinálta meg. De Pompejus meghagyva a maga leányát eddigi férjénél, maga pedig Q. Metellus Scipio, egy optimata senator leányával kelt egybe. Ezzel kapcsoaltban a politikai szakadás sem késett soká. Pompejus nem Caesart választá consultársának, hanem uj apósát, egy teljesen tőle függő bábot; Caesar hiveit az appiusi uton történt verekedések és Clodius megöletése alkalmával rendkívüli szigorral sujtotta; azután kibékült a köztársasági ellenzékkel a senatusban, mely őt a Milo-féle zavargások napjaiban a dictatori hatalommal ruházta fel, hispaniai tartományainak birtoklását további 5 évre meghosszabbította és Caesartól a parthus háború ürügye alatt két legiót elvont, a mely azután Italiában maradt. Világos, hogy a senatus és a vele szövetkező Pompejus ezzel Caesar kiváltságos állásának véget akartak vetni, tekintélyét, hatalmát megingatni, hadi erejét csökkenteni akarták, nehogy, mint feltették róla, a koronáért tervezett háborúban győzhessen. Caesar, a ki talán még nem készült el teljesen a döntő harcz megkezdésére, időt akart nyerni, és azért most is engedékenységet mutatott Pompejusszal és pártjával szemben. Míg kéz alatt ő is harczra készült, ügynökei által különösen azt igyekezett elérni, hogy a lcuai találkozáson megigért cosulatust megkapja. Ámde a senatus azt követelte, hogy Caesar 10. hivatali évének elteltével, tehát 49. martius 1-én tegye le hivatalát, a helyett, hogy utódának hivatalba lépéseig, 48 január 1-ig megtartsa. Ezzel azt akarta az ellenzék elérni, hogy Caesar helytartósága és consulsága között bizonyos időn át hivatal nélkül maradjon, a mikor azután mint magánember ellen könnyü lesz ellene valami pört indítani, mely esetben mint vád alatt álló polgár nem folyamodhatott volna a consulatusért. Caesar egy régibb, kivételes törvény értelmében megkapta ugyan azt a jogot, hogy mint távollevő pályázhasson a consulságért, de ezt a senatus most már el nem ismerte. Az első nyilt összeütközésre 49 martius havában került a sor, mikor M. Marcellus consul azt követelte, hogy a két galliai tartomány 49 martius 1-én két utódának adassék át, míg mások azt követelték, hogy Caesar kiszolgált katonáit azonnal bocsássa el. Szenvedélyes viták után a senatus (51. sept.) Caesar veteranusait arra szólította fel, hogy elbocsáttatásukért már most folyamodjanak a senatushoz, míg Caesarnak pályázását a consulságért egyelőre függőben hagyták. A Caesar zsoldjában álló tribunusok tiltakoztak ugyan vetójukkal ezek ellen a végzések ellen, de Pompejus és az ellenzék ezt az intercessiót érvénytelennek jelentette ki. Caesar most ügyesen kieszelt sakkhuzáshoz folyamodott; követe, a megvásárolt C. Curio néptribunus által ugyanis késznek nyilatkozott, a béke érdekében helytartóságáról leköszönni és legióit elbocsátani, ha Pompejus ugyanezt cselekszi. A senatusnak a polgárháborútól irtózó többsége kapva kapott ezen az indítványon, és 370 szavazattal 20 ellenében törvényerőre emelte. Ámde Pompejus Marcellus consul, Cato és mások nógatására hajolván, e határozatnak nem fogadott szót, mire nevezettek annak a hirére, hogy Caesar négy legiót Placentia mellé rendelt és maga Ravennában időzik, Pompejust Roma és a köztársaság biztonságának megvédelmezése végett a hadi készületek megtevésére és katonaszedésre szólíták fel. Caesarnak ily módon sikerült a polgárháború megindításának vádját elenfeleire hárítani. Mindamellett, részben hogy csapatai összpontosítására időt nyerjen, részben hogy a végső határig terjedő engesztelékenységével ellenfeleit a közvélemény előtt lehetőleg rossz színben tüntesse fel, híve Curio által a senatusnak 49 januarius 1-én tartott ülésén ultimatum alakjában késznek nyilatkozott arra, hogy tiz legiója közül nyolczat elbocsát és a tulsó Gallia helytartóságáról lemond, ha a senatus az innenső Gallia helytartóságát két legióval együtt a 48. évi consulválasztásokig neki meghagyja. Azonban a senatus a 49. év két uj consulának L. Lentulusnak és C. Marcelluusnak jelenlétében Caesar emberei M. Antonius és Curio néptribunus erélyes felszólalásai daczára Pompejusnak adott igazat, és arra szólította fel Caesart, hogy tartományait martius 1-ig adja át kijelölt utódainak, seregét pedig oszlassa fel, különben a haza ellenségének és felségárulónak fog nyilváníttatni. Midőn a két említett tribunus e végzés ellen intercedált, Pompejus hívie halállal fenyegették őket, mire azok a városból álruhában Caesar táborába menekültek. A senatus erre kimondotta, hogy a haza veszélyben forog és a polgárokat fegyverre szólította. Fővezérévé Pompejust tették. – c. A II. polgárháboru, Kr. e. 49–45. Caesar a tribunusok megérkezése után egybehiván a Ravennában elhelyezett legiók katonáit, annyira feltüzelte szenvedélyeiket, hogy egyhangulag készeknek nyilatkoztak jutalom reményében őt a gyűlöletes nemesség ellen a végső harczba követni. Caesar erre előhadával átment a provincia határán, a sekély Rubicón, melyet az alkotmáy értelmében nem volt szabad átlépnie («a koczka el van vetve.» Suet. Cas. 32. Plut. Pomp. és Caes. App. 2. 35). A most következő háború nem a nemesség vagy a néppárt uralma, hanem (a mit Caesar még most is titkolt) a legfőbb hatalom fölött volt döntendő; arról volt szó, vajjon Pompejust avagy Caesart ilesse-e a Roma feletti egyeduralom. A háború kezdetén egészben véve Caesar rendelkezett jobban fegyelmezett és föltétlenül megbízható hadsereggel; csak egyetlen egy főtiszt (Labineus) vonakodott őt a polgárháborúba követni. Serege azonban csak 50.000 emberből állott és ezek is nagyobb részben még a tulsó Galliában állomásoztak. Hatalma tehát kezdetben kis területre, Felső Italiára és Galliára szorítkozott, míg a tulajdonképen Italia és a keleti tartományok meg védencz államok nagyobb része, továbbá Hispania és Africa inkább Pompejushoz hajlottak, ámbátor különösen Keleten Caesarnak is voltak lekötelezett hivei. Pompejus az állami pénztárral és számtalan segélyforrással, valamint nagyobb számú, de szintén szétszórt és kevésbbé fegyelmezett és még kevésbbé megbízható hadsereggel rendelkezett. És a mi fő, Pompejus táborában sok volt az úr. A harczot Caesar kezdte. Értesülvén, hogy az ellenfél az ujonczszedéssel és sereggyüjtéssel (tél idején) megakadt merészen előnyomult a Roma felé vezető két országuton, miközben könnyü szerrel verte széjjel Picenumban a népfölkelőket. Corfiniumban a gallus helytartóvá (utódává) kijelölt L. Domitiust seregestül megadásra kényszerítette és onnan egyre szaporodó seregével Roma felé fordult. Ennek hírére a meglepett Pompejus és párthívei Italiát feladták és Brundisiumból martiusban Dyrrhachiumba vitorláztak, miben az utánuk siető Caesar hasztalan igyekezett őket megakadályozni. Miközben most Caesar parancsára hajóhad készült, ő maga mint Italia ura visszatért Romába, melynek lakói proscriptióktól tartván, remegve fogadták. De ő egyetlenegy polgár életét sem bántva számító kíméletlenséggel és nagylelküséggel járt el ellenfeleivel szemben, és ezzel a remegő vagyonos osztályt és a békeszerető tömeget a maga pártjára vonta. Máskülönben lelki furdalás nélkül foglalta le a Pompejustól Romában felejtett állami pénztárt és még a Saturnus templomban őrzött szent pénztárt is kiürité. Hogy pedig a tartománybeliek előtt is megkedveltesse magát, a cispadanus gallusoknak megszavazta a polgárjogot. Ezek után helyzete tetemesen javult, de a senatust nem tudta rávenni, hogy akár a történteket helyeselje, akár őt dictatorrá kinevezze. Így hát nem törődött többé a törvény betüjével, hanem a háború folytatására határozta el magát. Míg Pompejus azt remélte, hogy hajóhadával elvágja Romát az élelmezéstől és felkelésre birja majd az italiai polgárságot a bitorló ellen, Caesar merész fordulatot adott a háborunak. 49 tavaszán innenső Hispanibáa ment (Suet. Caes. 34), a hol Ilerdánál (ma Lerida) az Iberustól Északra Pompejusnak hét legiója állomásozott L. Afranius és M. Petrejus vezénylete alatt. Váltakozó szerencsével folytatott harczok után Caesar Pompejusnak az Iberus felé visszavonuló hadseregét körülvette és megadásra kényszerítette (49 aug. 2). Caes. b. c. 1, 37–87. 2, 1–27. Luc. Phars. 4, 337. Caesar ez alkalommal is megkegyelmezett a fogoly tiszteknek és katonáknak és csupán fegyvereiket szedte el tőlük, mire azok hazatérhettek. Ennek hirére a tulsó Hispania is meghódolt és praetora M. Terentius Varro követte a tartomány példáját. Ugyanekkor meghódolt az eddig makacskodó Massalia is, mely kiéheztetve az Italiába visszatérő Caesar előtt kaput nyitott. Caesar megfosztotta a várost pénzétől, fegyvereitől és hajóhadától, de polgárait saját vérszemet kapott katonáival szemben is megvédelmezte. Mialatt ő maga a Nyugatot kényszerítette engedelmességre, alvezérei a gabonatermelő szigeteket, így Sardiniát és Siciliát, továbbá Észak Africát ragadták ki a pompejus-pártiak kezéből, és ezzel a Romában érezhető kenyérhiány is véget ért. Az Africában partraszállott hadtest azonban kudarczot vallott. Juba, Numidia királya ugyanis kezet fogott Varus római helytartóval, és az Utica mellett kivívott sikertől elkapatott C. Curiót, Caesar kedvenczét, a Bagradas mentén lesbe csalva seregestül felkonczolta. Caes. b. c. 2, 23–44. Hasonló kudarczot vallott az a hadosztály is, melyet Caesar P. Cornelius Dolabella alatt Illyricumba küldött. Ugyanis Pompejus alvezérei előbb Dolabella hajóhadát fogták el és azután megadásra kényszerítették a Curicta (m. Veglia) szigetére szorult csapatait. Mindazonáltal az első év babérja mégis Caesart illette. Visszatérvén Romába, Lepidus által dictatorrá neveztette ki magát, mely minőségben a kamatlábat leszállította, a pénzügyet javította, Sulla áldozatait a számkivetésből visszahívta és nekik vagy gyermekeiknek visszaadta jogaikat, a transpadanus gallusoknak pedig megadta a polgárjogot. 11 nap mulva a gyűlöletes dictaturáról leköszönt és P. Servilius Isacuriusszal a következő év (48) consuljává választotta magát. Ez év tavaszán azután Pompejus ellen indult Epirusba, kinek táborában még egy nagy zűrzavar uralkodott. Serege 11 legiót és 7000 lovast, flottája pedig 500 hajót számlált ugyan, míg Caesar serege csak 15,000 emberre rúgott, de a kivándorolt aristocratákból alakult senatus hol kivihetetlen tervekkel, hol czéltalan kegyetlenséggel (a foglyokkal és Caesarhoz szító elemekkel szemben) csak megnehezítette Pompejus állását és meggátolta őt az erélyes fellépésben. Ha Pompejus azonnal és határozottan járt volna el, az Epirus partján csak csekély haderővel kikötött Caesart könnyen bekeríthette volna, sőt Bibulus tengernagy Caesart még a tengeren is elfoghatta volna. Azonban Bibulus hanyagsága következtében Caesar Oricumnál szerencsésen partra jutott és e város meg Apollonia között tábort ütött. Most azonban az a baj érte, hogy Bibulus visszatérő hajóit elfogta és így Caesar kisded hadával Italiától el volt vágva. Megérkezett immár Pompejus is, ki ellenfelét Epirus sziklás partjai és a tenger közé szorítván, ott kemény ostrom alá fogta. Caesar egyedüli reményét Antonius szállító hajóhadának megérkezésébe vetette, ámbár alig remélhette, hogy ezek a hajók Bibulus őrtálló hajózárvonalát áttörhetnék. Kétségbeesésében már-már maga akart halászbárkán átvitorlázni Brundisiumba, midőn az utolsó perczben a vakmerő Antonius 4 legióval és 800 lovassal megrakott hajóhadával a lissusi kikötőben szerencsésen kikötött és hadait Caesaréival egyesítette. Caesar erre kettős sánczvonalat emeltetett Pompejus táborhelye körül, a ki cselt csellel viszonozva a maga részéről is sánczait előretolta. Végül Pompejus áttört Caesar sánczain, kinek állása Epirusban ilymódon reménytelenné vált. Miután Italiába az ellenséges hajóhad miatt nem térhetett vissza, kénytelen volt Dyrrhachiumból Apolloniába és innen a Pindus láncz utolsó oldalára Thessaliába vezetni kimerült katonáit. Pompejus helyesebben cselekedett volna, ha fő haderejével most Italiába ment volna vissza, hol diadala alig lehetett volna kétséges, de a győzelemittas, türelmetlen aristocraták már alkudoztak a medve bőrére és el voltak tökélve Caesart megsemmisíteni. Pompejus tehát utána ment Caesarnak, a ki a Pharsalus melletti síkon már várta ellenfeleit. 48 aug. 9-én (a kijavított naptár szerint jun. 6-án) Caesarnak vezérüktől lelkesített legiói (22,000 ember) Pompejusnak 54.000 emberét heves küzdelem árán teljesen legyőzték, sőt a Pompejus által cserben hagyott sereget felerészben megsemmisítették, felerészben foglyul ejtették. Maga Pompejus ugyanis már csataközben a tengerpartra menekült és hajón Aegyptusba vitorlázott, melynek kiskorú fejedelme XII. Dionysus (Ptolemaeus) neki hálával tartozott, mivel atyját a trónra emelte volt. Ámde a pharsalusi csata hírére a Kelet fejedelmei csekély kivétellel sietve átpártoltak a győző táborába és az aegyptusi államférfiak is okosabbnak tartották a menekülő Pompejust láb alól eltenni. Midőn Caesar Alexandria előtt kikötött, elébe hozták társának és apósának fejét, melynek láttára Caesar könynyeket hullatott. Caes. b. c. 3, 96–104. App. 2, 106–112. Plut. Pomp. 72–80. Dio 42, 1. Vell. 2, 50–53. Alexandriában Caesar hosszabb ideig maradt, és ezen idő alatt a trónörökösödést rendezte, Dionysus és szép huga Cleopatra között osztván meg a trónt; azonfelül katonáit kissé kipihentette és pénztárát megtöltötte. E közben azonban nagy veszedelem érte. Az aegyptusiak haraggal nézték a rómaiak befészkelődését és királyok lealázását, és kezet fogott velük az országban elhelyezett, Pompejushoz szító, római hadsereg. Egyszerre csak a király titkos parancsára Caesart és kisérőit a királyi várban ostrom alá fogták (bellum Alexandrinum, 48), de Caesar most sem vesztette el lélekjelenlétét. Hamar összeszedte katonáit, a királyt elfogatta, a királyi palotát rögtön megerősítette az aegyptusi hajóhadat pedig felgyujtatta és a kikötő fölött uralkodó Pharus szigetét a világító toronynyal megszállotta. Ezzel biztosította magának az utat a nagy tengerre, esetleg Syriába és Rhodusba, honnan segédcsapatokat várt. Míg azonban ezek késtek, a fővárosi tömeg napról-napra rohamokat intézett a királyi vár ellen és a szigetről is igyekezett Caesart elvágni. Egy alkalommal maga is csak úszva menekült a biztos fogságból. Végre az 5. hónapban megérkezett a Mithridates pergamusi királytól küldött segélyhad. Míg a királyi sereg Mithridates hada elé ment, az ostromzár alól felszabaduló Caesar megelőzte elleneit és Mithridates hadával jókor egyesült, mire az aegyptusiak táborát a Deltában egyesült erővel megtámadták és az ellenséget teljesen legyőzték. Futás közben maga a király is a Nilusba fut. A győző azután a rettegő fővárost szállotta meg (47 mart. 27-én az uj naptár szerint), melynek azonban megkegyelmezett, magát a kormányt pedig Cleopatra és annak kis öcscsére bízta. Azután erős őrséget hagyván hátra, 47 martiusában ott hagyta a gulák országát. Mielőtt azonban visszatért volna Romába, a fellázadt és Elő meg Kis Ázsiában terjeszkedő Pharnaces bosporusi királylyal kellett végeznie, kit mesés gyorsasággal, 5 napi hadjárat után 47 aug. 2-án Zielánál teljesen legyőzött («veni, vidi, vici.» Suet. Caes. 37. Plut. Caes. 50). Miután a bosporusi trónt Pharnaces öcscsének ifj. Mithridatesnek ajándékozta, hű embereit Syriában és Kis Ázsiában megjutalmazta, Pompejuséit pedig pénzbirságra itélte, és miután Dejotarust, a rakonczátlan galatiai fejedelmet öröklött birtokára szorította, 47 végén rövid időre Romába tért vissza, hol az eladósodtak, élükön M. Rufus, Milo és Dolabella tribunus, uj proscriptiókra számítván, távolléte alatt a fővárosban és a vidéken véres zavargásokat idéztek volt elő. Caesar helyett a hatalmat bitorló M. Antonius magister equitum szigorral elnyomta ugyan a mozgalmat, de azért sokan mégis aggodalommal néztek a visszatérő Caesar elé. Caesar Brundisiumból valóságos diadalmenetben vonult Romáig, a hol mindenekelőtt a forrongó kedélyeket megnyugtatta és ezzel a megrémült vagyonosokat még jobban diadalszekeréhez lánczolta. De az ellenzék soraiból is sokan keresték kegyét, köztük maga Cicero. A megtérőket kegyesen fogadta, ellenfeleivel, Pompejus párthíveivel szemben pedig beérte azzal, hogy vagyonukat elkobozta. Azután megejtette az évi választásokat. Őt magát a senatus és a nép még távollétében határozatlan időre dictatorrá, élethossziglani censorrá és öt évre consullá választották; felruházták azonfelül azzal a joggal, hogy a legtöbb magistratus betöltésére saját embereit jelölhesse ki, kiknek megválasztását ily módon biztosította. Végül önmagát és M. Aemilius Lepidust választotta meg a következő (46) év consuljaivá és ezzel az állami gépezet működését egy időre megint biztosította. Hátra volt még azonban a zugolódó, mondhatni lázongó X. legió lecsöndesítése. Ennek az utoljára Campaniában elhelyezett legiónak veteranusai már semmiképen sem akartak (Africában) tovább harczolni, és a nekik annyiszor megigért jutalmat követelték. Tömegesen vonultak Roma felé, tisztjeiket agyonverték és Caesart igéreteinek teljesítésére akarták kényszeríteni. Caesar azért meg nem ijedt. Elibük ment és megadta nekik az obsitot, de lélektani fogással nem czímezte őket többé «bajtársaknak» (commilitones), hanem «poltároknak» (Quirites). Ezzel annyira megszégyenítette őket, hogy tőle bocsánatot kértek és kijelentették, hogy továbbra is szolgálatában maradnak. Diop 42, 50 sk. App. 2, 92. Plut. Caes. 51–54. Erre 3 havi Romában való tartózkodás után a 47. év végén nem épen nagy seregével átkelt Africába (bellum Africanum). E háború elején boszulta meg magát legsúlyosabban, hogy oly sokáig vesztegelt Aegyptusban. Ha Pompejus halála után azonnal Africa provinciába sietett volna, itt egy gyönge és elcsüggedt sereget talált volna viszálykodó vezérek alatt, míg most ifj. Cato erélye oly sereget szervezett, mely Juba mauretaniai király hadaival egyesülten mindenképen félelmetesnek mutatkozott, s a melyet a végsőig elszánt jeles vezérek, mint Pompejus két fia és Labienus vezényeltek. Hozzájárult, hogy Caesar hajóit a szélvész szétszórta és ő maga csak 3000 emberrel szállott Hadrumetumnál partra, honnan Ruspinába vonulván és magát erősen elsánczolván, a töbi hajóra várakozott. Időközben takarmányért és élelmi szerekért portyázni indult serege vereséget szenvedett és ellenfelei már-már biztosra vették, hogy elfogják, midőn Caesar, mihelyt segélyhadai megérkeztek, csekély de mindenre kész hadával a köztársaságiakat Thapsus városa és a tengerpart között 46 aprilis 6-án (javított naptár szerint februarius 6-án) megtámadta. Caesar katonái a L. Scipio fővezér által ügyetlenül vezényelt ellenséget elefántostul, mindenestül rövid nehány óra alatt megsemmisítették, táborukat elfoglalták és felbőszülten a védtelen foglyokat is lekaszabolták. 50,000 holttest födte a csatatért, míg Caesarnak összesen 50 halottja volt; csak kevés republicanus menekülhetett Hispaniába. A győző azután Africa viszonyait rendezte; Numidiát feldarabolta és részben Africa nova néven a régibb Africa tartománynyal egyesítette. Visszatérvén Romába (jul. 28), négy diadalmenetet tartott győzelmei fejében (Gallia, Aegyptus, Pharnaces és Juba felett), mely alkalommal tisztjei és katonái is busásan megkapták a megigért pénzösszeget és az emlékérmeket. Azután a polgárokat vendégelte meg 22,000 asztalnál, hallatlan fénynyel és költséggel és ingyen gabona és pénzajándék kiosztásával valamint szemkápárztató játékok rendezésével sem fukarkodott. Mindezekkel be akarta magát hizelegni a nép kegyeibe, hogy azt egyeduramához szoktassa. A senatus sietett őt 10 évre dictatorrá, 3 évre pedig praefectus morum czímén egyedüli censorrá választani; a Capitoliumon nekik a «félistennek» szobrot állítottak és egyáltalában százfajtáju kitüntetésben részesítették, mely fényes napok emlékére Caesar elrendelte az uj forum (Forum Julium) és a Venus Genetrixnek mint a gens Julia ősanyjának szentelt templom építését. Mielőtt azonban egyeduralmának végleges szervezéséhez fogott, a Pompejus pártbeliek gyülekezése Hispaniában még egyszer táborba szólította őt és legióit. Az iberiai félszigeten ugyanis Cn. és S. Pompejus és a kiengesztelhetetlen Labienus összesen 13 legiót gyüjtöttek a köztársaság zászlaja köré. Miután Caesar magát a következő évre consullá (sine collega) választatta és Lepidust (magister equitumát) bizta meg a főváros ellenőrzésével, a 46. év végén Hispaniában termett, hol néhány kudarcz után 45 martius 17-én Munda mellett szembe szállt a pompejus-pártbeliekkel, kik első támadását véresen visszaverték ugyan, de a második rohamnak, melyet Caesar gyalogsága élén hajadon fővel személyesen intézett ellenük, nem birtak ellentállani. Caesar katonái erre iszonyú mészárlást vittek véghez sebesülteken és foglyokon, ugy hogy 33,000 tetem borította a csatatért. A vezérek közül csak S. Pompejus tudott elmenekülni, azonban Caesar uralmának ő már nem árthatott. A győző mint a földkerekség ura tért vissza Romába, mely ujjongva fogadta. Dio 43, 37. App. 2, 104. Plut. Caes. 56. Bell. Hisp. 28. 31. Flor. 2, 13, 78. A senatus két szobrot állított fel dicsőségére, az egyiket Quirinus templomában «Deo invicto» felirattal, a másikat a Capitoliumon Brutus szabadsághős szobra oldalán. – f. Caesar mint imperator. Kr. e. 45–44. Ez ujabb és végleges győzelem után Caesar nyugodtan alapíthatta meg köztársasági formákba burkolt monarchiáját, mely a Földközi tenger összes művelt országait felölelte. Évtizedeken keresztül a democrata párt zászlaját lobogtatta ugyan, de a kivívott diadal által elkapatva, nem párturalmat alapított, hanem saját egyeduralmát szilárdította meg, a mire őt dicsvágya, szerencséje és szellemi felsőbbsége egyaránt ösztönözték. Igaz, hogy nemcsak az aristocrata optimaták pártja, hanem a democrata párt is a Gracchusok kora óta az egyre ismétlődő forradalmak és vérengzések következtébne uralomra való termettségét elvesztette, és hogy bölcs egyeduralkodó a birodalomnak sokat szenvedett lakóira nézve sok tekintetben üdvösnek volt mondható. Másrészt azonban természetes, hogy a politikai pártok egyikének sem kellett az uj fejedelem és hogy az elégületlenség a pártok táborában általánossá lett. Jóllehet Caesar senkinek életét nem bántotta és csak nehány számkivetésre itélt pompejanust és köztársaságit fosztott meg birtokától és jóllehet 44-ben általános amnestiát hirdetett: a köztársasági ellenzék nem békült ki vele, a mint ezt a csipős falfeliratok és gúnyversek özöne és Cato és elhalt hős társainak magasztalása bizonyította. A klubok részéről folytatott eme ellenzékieskedés megfélemlítése végett Caesar censura alá vette az irodalmat és a pártok vezénylő férfiait Italiából eltávolította; másod- és harmadrangu embereket ellenben valamint mindazokat, a kik önként ajnálották fel neki tehetségeiket és szolgálatukat, pártkülönbség nélkül szolgálatába fogadta és alkalmazta. A monarchia megalapításában mindvégig az a meggyőződés vezette, hogy a legfőbb hatalom őt mint a nemzet bizalmának emberét és leghatalmasabb polgárát jogosan megilleti és hogy Italia és a tartományok, a béke és rend érdekei egyaránt követelik, hogy a hatalmat megtartsa. Most ujból megválasztatta magát censorrá (44), még pedig egész életére, ugy szintén ismételten consullá, elsőbb 5, majd 10 évre, egyszer pedig társ nélkül; végűl pedig (negyed izben) a dictaturát ruháztatta magára. Elfogadta továbbá a tribunusságot, némiképen uj alakban, de a sérthetetlenség jellegével és az intercessio jogával. Azután az első helyet és ezzel az első szavazás jogát nyerte a senatusban, mely hűséget esküdött személyének és engedelmességet törvényeinek. A fő pontifex állását már úgyis viselte, most még az augurok testületének lett tagjává. Reá ruházták azonfelül rendkívüli törvények utján azt a jogot, hogy asenatus és a nép megkérdezése nélkül a háború és béke fölött határozhasson és a hadsereggel és pénztárral rendelkezhessen; továbbá, hogy a tartományok helytartóit és a városi tisztviselők egyrészét kinevezhesse. Felruházták végül «a haza atyja» czímével és születésének hónapját (Quintilis) nevéről nevezték el Juliusnak; utoljára pedig istenhez illő tiszteletben részesítették. De Caesart uj állásában mindezek a régi köztársasági hivatalok és üressé vált czímek, nemkülönben e bálványozás és tömjénezés ki nem elégítették; neki egy uj, élethossziglanra szóló és átörökölhető hivatalra és méltóságra volt szüksége, mely semmiképen sem függött a senatustól és a néptől. Ezt az ujra feltámasztott királyi hatalomban találta meg, csakhogy nem a rómaiak előtt gyűlöletes emlékű rex, hanem az imperator czíme alatt. Mint imperator nemcsak a legfőbb katonai, hanem a legfőbb birói és közigazgatási, szóval a legfőbb polgári hatalommal is rendelkezett. Uj hatalmát Caesar már külső megjelenésében is mutatta. A senatusban a két consul között arany széken ült, tiszta biborba öltözködött és ülve fogadta a senatus hódolatát. Az állam pénzei 44 óta az ő képét és feliratát mutatják; a hivatalos eskümintába az ő geniusának nevét szúrták közbe és a királyok szobrai mellé az övét is oda állították. Csakhamar uj fejedelmi udvart alakított, melyet az általa nemesi rangra emelt, ujdonsült aristocratia tagjai képviseltek. A régi köztárssági alkotmány és népszabadságnak csakis elfátyolozott formái maradtak meg. Dio 43. Plut. Caes. 55. Suet. Caes. 37–47. Cicero (leveleiben). A senatus azzá sülyedt, a mi a királyok korában volt: tanácsadó testületté, sőt még ennél is kisebb szolgalelkű eszközzé. Maga Caesar egészítette ki a tagok számát 900-ra és számos tartománybelit és szabadonbocsátottnak fiát hivta meg a magas testületbe, a kiknek a felvétele a notabilitast mélyen elkeseríté. Dio 43, 27. Lássuk már most, hogy és miképen alkalmazta nagy hatalmát. A közigazgatás és biráskodás javítása czéljából a magistratusok számát szaporította, 8 praeor és ugyanannyi quaestor helyett ezentúl 16 végezte a teendőket; ezeknek felét ő nevezte ki, másik felét az általa ajánlott jelöltekből választották. A főváros élelmezésének felügyeletével két gabna-aedilist (aediles Ceriales) bizott meg. A hivatalnokok nagyobb részét ezentul is a népgyülésen választották ugyan, de természetesen a Caesar által hivatalból ajánlottak sorából. Ha hébekorba egy néptribunus ezt az eljárást rosszalni merte, akkor letétetett. A pénzügy terén Caesar az állami pénztár kulcsait magához vette és annak kezelését feltétlenül megbizható emberekre bízta; a provinciák adóját ezentúl külön tisztviselők (procuratores) szedték és nem többé a tőkepénzes bérlők. Ez utóbbiakat,valamint a helytartókat egyáltalán szigorúan ellenőrizte, zsarolást, erőszakot és efféléket nem tűrt; nem is hagyta őket egy-két évnél tovább egy s ugyanazon tartomány élén, és pénzügyi és katonai tekintetben is megnyirbálta működésüket. A 14 tartomány lakói hálával teltek el Caesar iránt, a ki őket a római tisztviselők zsarolása és égbekiáltó önkénye ellen megvédelmezte és még a tőkepénzesek rablásainak is iparkodott gátat vetni. Számos tartománybeli városnak megadta a római polgárjogot és ezzel egyrészt kezdé lerombolni a kiváltságos Italia és a lenézett provinciák közötti válaszfalakat, másrészt az elsülyedt Italiát regenerálta. A törvénykezés terén szintén visszaállította a királyok főbirói jogát és úgy főbenjáró mint magánjogi pörökben a végleges döntést magának (vagy helyettesének) tartotta fenn. A köztársasági törvényhatóság által hozott itéletet a felek hozzá felebbezhették. A hadügy ujjászervezésében «legfőbb hadur» létére maga nevezte ki a tiszteket és első sorban a meglazult fegyelmet igyekezett helyreállítani. A lovasságba barbár zsoldosokat fogadott be és a legati legionis pro praetore segédtisztek intézményét hívta életbe. Mint censor az akkori ép oly mértéktelen mint izléstelen tékozlásnak és fényűzésnek igyekezett határt szabni és a polgárokat tisztességes családi élet folytatására iparkodott rávenni. Nemzetgazdasági törvényeivel, nevezetesen humanus kamattörvényével az uzsorások áldozatain iparkodott segíteni. A fővárosban roppantúl elszaporodott, veszedelmes proletariatust nagyszabású, tengerentuli gyarmatalapítások (Corinthus és Carthago romjain) útján apasztotta s így azoknak számát, a kik ingyen kenyeret kaptak, felére apasztotta. Óriási építkezéseivel (templomok, szinház, könyvtár, Forum Julium) sok ezer embernek keresetet biztosított és a legfontosabb élelmi szerek árát rendeletileg megállapította. Közhasznú mezőgazdasági és kereskedelmi tervekkel is foglalkozott, mint a Pomptinus mocsarak kiszárításával, az ostiai kikötő kiépítésével, a Lacus Fucinus levezetésével, stb. Tömérdek teendője közepette még arra is ráért, hogy az utczák kikövezéséről és a házak tisztaságáról gondoskodjék. Dio 43. Suet. és Plut. i. h. App. b. c. 2. Lex Julia municipalis CIL I 206. Hatalmának tetőpontján azonban nem érte be Italia megifjításával, hanem még egy ennél nagyobb szabású tervvel is foglalkozott. Egységes és egyforma műveltségre alapított, a Földközi tenger medenczéjét átkaroló római-hellen moanrchiának eszméje lebegett szemei előtt. Ebben az új államban a római elemnek szánta a vezérszerepet, és a tartományok latinosítása tovább folyt volna; e mellett azonban a magasabb fokú hellen műveltséget terjesztette volna és mindenekelőtt megszüntette volna a kiváltságos Italia és a leigázott tartományok közötti igazságtalan sorompókat. Caesar e szerint a tartományoknak fokozatos felszabadítására, Italiával való egyesítésére és a birodalomnak egységes alapon való szervezésére törekedett (v. ö. a Sallustius neve alatt ismeretes két epist. ad Caesarem, melyek mintegy a régi democrata párt reformprogrammját foglalják magukban, melyet Caesar sok tekintetben tényleg megvalósított). Életének még hátralevő rövid szakában Caear az egység felé való haladás és egységes birodalom alapköveit rakta le; ilyenek valának az italiai census reformja és a tartományok censusának előkészítése; a birodalom térképének elkészítése és az utak és távolságok megállapítása; az italiai községi alkotmány; a római jognak a tartományok művelt osztályaira való kiterjesztése; más vallások befogadása és nevezetesen a hellen és római istenségek összeegyeztetése; az egységes pénzláb és pénzrendszer behozatala. Ebbe a keretbe való még a római naptár javítása. A köztársasági naptár ebben az időben már annyira összezavarodott, hogy 67 nappal tért el a valódi időszámítástól; ez okból Caesar Sosigenes alexandriai görög mathematikussal megjavította a naptárt és egyúttal a mart. 1-ére eső régi naptári ujévet eltörlvén, helyette az év kezdetét jan. 1-ére tette (Julisi naptár; kezdete 45 Kr. e. jan. 1). Részben birodalmának kikerekítése és határainak biztosítása, részben pedig a hadi becsület helyreállítása végett több rendbeli hadjáratot is tervezett. Mindenekelőtt a parthusokon kivánt bosszut állani a carrhaei napért; a Duna innenső partján terjeszkedő geták királyát is készült megtámadni. Miközben azonban ily világra szóló tervekkel foglalkozott, a köztársasági párt engesztelhetetlen tagjai és a dícsvágyók és elégületlenek sorából összeesküvés alakult élete ellen, melynek élére M. Junius Brutus és C. Cassius Longinus állottak, kik körül valami 60 senator csoportosult. A republicanusok nem tudták Caesarnak megbocsátani, hogy a köztársaságnak gyászos véget vetett és hamis jelvények alatt annak romjain monarchiát alapított, melynek igáját elviselhetetlennek tartották. Haragjuk még növekedett, mikor Kr. e. 44 febr. 15-én M. Antonius Caesart a nép szemeláttára a koronával kinálta meg, bár Caesar észrevevén az ellenzékieknek e miatt való neheztelését, a királyi jelvényt visszautasította. Mind a mellett mind jobban terjedt ama hír, hogy Caesar a királyi czímet is felvenni szándékozik. Hogy ezt megakadályozzák, az összeesküvők őt 44 martius 15-én a Pompejus szinházban egybegyült senatus gyűlésén megölték. A Tillius Cimber által adott jelre Casca és társai tőreikkel megrohanták és agyonszurták. Midőn Caesar gyilkosai sorában Brutust is megpillantá, állítólag «Te is fiam!» szavakkal arczát togájával elfödte és 23 sebből vérezve Pompejus szobrának lábai előtt lelkét kiadta. Dio 44, 19. App. 2, 113. Suet. Caes. 82. Plut. Caes. 66. Brut .17. Bűneért tehát megszenvedett, de hogy halála nem hozta vissza a szabadságot és hogy alkotása a monarchia, a világbéke érdekében szükséges és hasznos volt, azt a következő események eléggé igazolják. A mennyiben pedig az Augustus által restaurált egyeduralom ugyanazokon az alapokon nyugodott, a melyeken Caesar építette volt fel a magáét, annyiban azt mondhatjuk, hogy Caesar elérte czélját és hogy eleget élt. Az utókor sokszor (gyakran módfölötti magasztalással) áldozott emlékének és a legfőbb fejedelmi méltóságot még ma is az ő nevével szokás jelölni (l. Caesar). – Irodalom: Mommsen, A rómaiak története, magy. ford. Toldi István, 7. és 8. könyv (Caesar bámulója). Peter K., Gesch. Roms 2. 3. köt. Drumann, Gesch. Roma stb. (4. köt. Julusok, szintén Caesar magasztalója). Neumann Károly, Gesch. Roms während des Verfalles der Republik, kiadta Gothein és Faltin, 2 köt. 1884. Ihne, Röm. Gesch. (6. 7. köt.). III. Napoleon császár Jul. Caes. története. Magy. ford. Greguss Ágost (irányzatos apologia, v. ö. budapesti Szemle 1867. évf.), Delorme, Caesar und seine Zeitgenossen, németre ford. Döhler, 1873. Williams, The life of Caesar (2. kiad., 1878). Lamartine, J. Caesar, magyarra ford. Jánosi, 2. kiad. 1861. Bensemann, Beitrag zur Caesar-Forschung, 1. rész: Cesars Unterfeldherren und seine Beurtheilung Derselben, Marburg, 1896. Froude Anthony, Caesar, 1879 (szintén bálványozza Caesart). Schilling Lajos, Catilina, Julius Caesar, két tanulmány, Erdélyi Muzeum, 1882, 5. 9. 10. sz. Seitz Charl., L’oeuvre politique de César, Genčve, 1888. Fowler W., Caesar, London, 1892. Thierry Amadée, A római birod. képe, ford. Csiky Kálmán, Budapest, 1881. Hadtörténelmi munkák: Napoléon, Précis des guerres de César (1836). Rüstow, Heerwesen u. Kriegführung J. Caesars, 2. kiad. (1866). Fröhlich F., Lebensbilder berühmter Feldherren, 3. köt., Zürich, 1894–5. Delbrück, Gesch. der Kriegskunst im Rahmen der politischen Geschichte, 1. kötet, Berlin, 1899. Jähns Miksa többrendbeli hadtörtén. kézikönyvei és Atlasa. Schneider R., Das römische Kriegswesen zur Zeit Caesars, a Mensel-féle bell. Gall. kiadás függelékében, 1894. Mommsen, Das Militair-System Cäsars a Sybels Histor. Zeitschr. 1877. évf.-ban. Specialis irodalom: Zumpt, De diractoris Caesaris die et anno natali, a belrini Frigyes Vilmos gimnaysium programmjában, 1874. Fröhlich F., Histor. Beitr. zur Cäsar-Literatur. I. Julische Ackerbaugesetze. 2 rész, a zürichi kanton-iskola progr. 1876 és aarani progr.-értek, 1878. Boissier, Cicero és barátai, ford. Csiky Kálmán (küln. a Cicero és Caesar cz. fejezet). V. ö. a Catilina összeesküvéséről szóló munkákat, továbbá Merivale, The Roman Triumvirates, London, 1876. A Galliáról szóló munkák közül Casear hódítására nézve legfontosabbak: Desjardins, Géogr. histor. et administr. de la Gaule romaine, 2. köt. 1893: La conquęte. Thierry Amadée, Hist. de la Gaule romaine stb. Georgiewski, Die Gallier zur Zeit Cäsars (1877). Köchly, Caesar u. die Gallier (1877. 2. kiad. Klejne Schriften, 1882). Göler Fr. Ág. (tábornok), Caesars gallischer Krieg (1859–60, 2. kiad. 1880). Holmes, Caesars Conquest of Gaule, London, 1900. Kampen, Descriptiones nobiliss. aqud. classiocos locorum, 1. köt.: Caesaris de bello gall. comment. tabulae (1878–79, tervrajzokkal). Thomann, Der französische Atlas zur C.-s gall Krieg (1874, pótlék III. Napoléon atlasához). Meyer-Koch, Atlas zu C. s bell. Gall. (1878). Hezey, Les operatéions de J. Caes. (1886). Gurlit, Anschauungstafeln zu C.-s Bell. Gall. (1899). Lange G., Caesar, der Eroberer Galliens (Gütersloh, 1896). Meller J., Der Bericht des Dio Cassius über die gall. Kriege C.-s, München, a Maximiliangymn. progr.-ban, 1891. Petersdorff, C. J. Caesar num in bello Gall.enarando ex fontibus transcripserit (a belgrádi gymnas. programmjában 1878–79). Saalfeld, Caesars Verfahren gegen die Gallier (Hannover, 1881). Ehrenfeld, Qua ratione Caesar in comment. legatorum relationes exhibuerit (Würzburgi dissertatio 1888). Oehler R., Bilder-Atlas zu Caesars bell. gall. (100 kép és 7 térkép. Lipcse, 1890). Kampen, Die Helvetierschlacht bei Bibracte (1878), Eichheim, Die Kämpfe der Helvetier, sat. (1876). Rauchenstein, Der Feldzug Caesars gegen die Helvetier (1882). Veith, Die Ariovistschlacth im J. 58 és más rokon értekezése. Monatsschrift für westdeutsche Gesch. 1878–80. évfolyamaiban. Stoffel, Guerrede César et d’Arioviste, Paris, 1890. Henvard, César et Eburones, Bruxelles, 1882. Orieux Eug., César chez les Venčtes, Nantes, 1883. Melber, Die Seeschlacht des Brutus, Comment. Woelfflinianaeben, Leipzig, 1891. Veith. C.-s Rheinübergang, Monatschr. für Westdeutsche Gesch. 1880. évf. 6. köt. Cohausen, C.-s Rheinbrücken (1867). Maxa, Die Rheinbrücken C.-s, Zeitschrift für österr. Gymnas. 1880. Zimmerhaeckel F. C., Caesars Rheinbrücken (1890). Gantier V., La conquęte de la Belgiquae par J. C. (1882). Ridgeway, C.-s invasions of Britain, Journ. of Philol. 1891. Heller, Die Expedition C.-s nach Britannien. Zeitschr. für Erdkunde, 1865. Appach, J. C.-s British Expeditions, London, 1869. Coote, Romans of Britain, London, 1879. Malden, Cäsars Expedition to Britain, Journal of Philology, 1889. Schneider R., Portus Itius, Berlin, 1889. Vogel F., Caesars zweite Expedition nach Britannien, Neue Jahrb. für Philol. 153. évf. Fröhlich F., Vercingetorix, Zürich, 1876. Corréard, Vercingetorix, Paris, 1884. Wendelmuth, T. Labienus, Marburg, diss. 1883. Nissen, Der Ausbruch d. Bürgerkrieges, Sybels Histor. Zeitschrift, 1880, új foly. 8. köt. Schmidt O. E., Der Ausbruch des Bürgerkrieges im J. 49, Rheinisches Museum. 1892, 47. kötet. Duruy, Mémoire sur les differends entre César et le sénat, a franczia akad. értekez. között, 1879. Guiraud, Le differend entre César et le sénat (1879). Judeich, Caesar im Orient, Leipzig, 1885. Schmidt O. E., Der Briefwechsel M. T. Ciceros bis zu C.-s Ermordung. Leipzig, 1893. V. ö. a Hirtius és Pollio czímszavakat. Vulicr N. Histor. Untersuchungen zum Bell. Hispan., München, 1896. Az africai háborúról: Tissot, Géogr. de l’ancienne Afrique (2. köt.) és Fourer, Ephemerides Caesarinae, Bonn, 1889. Mommsen, Römisches Staatsrecht 2. köt. Fowler W., Caesar and the foundation of the roman imperial system, London, 1892. Wiegand L., J. C. u. die tribun. Gewalt, Dresden, 1890. A Caesar szóról l. e szót és Egy. Phil. Közl. 1. évf. 221. l. A naptárjavításról: Niese (160–161. l.) és Sternkopf W., Das bissextum, a Neue Jahrücher für Phil. 149. évf.-ban. Mommsen, Röm. Chronolog. 276. l. Sallet, Die Münzen C.-s mit seinem Bild (1876). Godt, Plutarchs u. Appians Darstellung von Cäsars Ende, Hadersleben, progr., 1880. A M. Junius Brutus (l. Junii, II, a, 9) és ifj. Cato (l. Porcii, III) alatt idézett irod. Willenbücher, Caesars Ermodrdung, Gütersloh, 1898. Columba G. M., II Marzo di 44a. Chr., Palermo, 1896.

Caesar nemcsak mint államférfi és hadvezér, hanem mint bámulatosan sokoldalú író is kitünt. Reánk maradt két történeti munkája, a 7 könyvből álló de bello Gallico (kiadta 51) és a 3 könyves de bello civili (írta 45/44), melyekben saját hadi tetteit írja le, egyformán megérdemlik figyelmünket úgy stilusuk nemes egyszerűségénél, mint ritka tárgyilagosságuknál fogva. A régibb kiadások közül említendők: Davis (1727), Oudendorp (1737), új lenyomat (1822); az ujabbak közül Nipperdey (1847) és Dübner (1867). Szövegkiadások: Nipperdey (3. kiad. 1872), Krauner (1861), Dinter (2. kiad. 1884). Specialis szótárak: Merguet (1884), Meusel (1. köt. 1884–87), Menge és Preuss (1884-től fogva). Magyar iskolai kiadások: Gyurits, De bello Gallico, jegyzetekkel, Pest, 1864; Budavári, De bello Gallico, magyarázatokkal, Pest, 1871. Szótárak: Bartl, Szótár Jul. C. műveihez, Pest, 1863. Budavári, szótár a De bello Gallicohoz, Pest. 1871. Magyar fordítások: Szép János, Buda, 1833 és 1834; Szenczy Imre, Buda, 1839 és 1840; Sárváry Béla, Pest, 1856. Caesart mint szónokot kortársai nagyra becsülték. Cic. Brut. 252. 261. Quint. 10, 1, 114. Beszédeinek töredékeit l. Niperdey, 749. l. Költői kisérletezéskkel is foglalkozott. Suet. Caes. 56. Tac. dial. 27. A gallus háború alatt irta meg de analogia czímű nyelvészeti munkáját (Suet. Caes. 56. Gell. 19, 8, 3), melynek töredékeit Schlitte gyüjtötte össze (De C. Julio Caesare grammatico, 1865). Cicerónak Catót magasztaló irata ellenében duo Anticatonest írt, melyben az ifjabb Catót nevetségessé igyekezett tenni. Suet. Caes. 56. Plut. Caes. 54. Plin. ep. 3, 12. Halála után levelezését is kiadták, de ránk csak néhány levele maradt a Cicero-féle levélgyüjteményben, pl. Att. 9, 6 A. 7 C. 10, 8 B. Caesar emlékiratainak folytatását képezik a de bello Gallico l. VIII., de bello Alexandrino, Africano, Hispaniensi; ezek közl az első kettőt rendesen A. Hirtiusnak, a harmadikat pedig Landgraf szellemes hypothesise óta sokan C. Asinius Polliónak (l. Asinii, 1) tulajdonítják; a bellum Hispaniense egy harmadik, még csak nem is gyanítható szerzőtől származik. V. ö. Preuss, Vollständiges Lexikon zu den pseudo-caesarianischen Schriftwerken (1884).

9. Szt. Julius Caesar, a dictator unokaöcscse, 91. Kr. e. consul. Alatta indítványozta Livius Drusus tribunus ismert törvényjavaslatait. – 10. Sext. Julius Caesar, az előbbinek unokája, Kr. e. 49-ben Hispaniában harczolt a pompejus-pártiak ellen és 46-ban Syriában megöletett. Caes. b. c. 2, 20. – 11. Julia, Augustus császár leánya. Első férje Marcellus volt, azután atyja Agrippához adta nőül, kinek ő gyermeket szült; végül pedig Tiberiusnak a későbbi császárnak lett neje. Könnyelmű életmódjával rászolgált arra, hogy Tiberius tőle elváljon, a mit viszont Augustus és az udvar vett zokon. Sok feddésre szolgáltatván okot, atyja parancsára Pandataria sziklás szigetére vitetett; utóbb megöletett. – 12. Julia, az előbbinek és Agrippának leánya, anyjához hasonló életmódja miatt nagyatyja Augustus császár Romából száműzte. Tac. ann. 3, 24. 4, 27. – 13. Julia, ifj. Drusus lenáya, Nero Drususnak, Germanicus fiának, majd Rublelius Blaudinusnak neje. Sejanusszal egyetértve első férjét megmérgeztette. Utóbb Tiberius császár és saját anyja éhhalálra itélték. – 14. Julia Livilla, Germanicus és ifj. Agrippina leánya, született Lesbos szigeétn Kr. után 18 körül. Nemes atyjának példája nem hatott reá. Férjét M. Viniciust Caligulával megcsalta és azonfelül részt vett a Lepidus-féle összeesküvésben. Ezért Tiberius Pontia szigetére száműzte. Caligula halála után visszatért ugyan az udvarhoz, de nemsokára Claudius császár a féltékeny Messalina kedvéért megölette. Tac. ann. 6, 15. Suet. Cal. 24. 29. – 15. Julius Florus és Julius Sacrovir, két tekintélyes gallus férfi, kik Kr. után 21-ben zendülést támasztottak, melyet azonban a rómaiak csakhamar elfojtottak, mire mind a kettő öngyilkos lett. Tac. ann. 3, 40 sk. 43 sk. 4, 18. – 16. Julius Aquila, római hadvezér, a ki Kr. e. 49-ben Mithridates bosporusi királyt legyőzte. Tac. ann. 12, 15 sk. – 17. C. Julius Vindex, l.Vindex, 3. – 18. Julius Sabinus, gallus felkelő, a ki Jul. Classicusszal és Jul. Tutorral szövetkezve (a Civilis-féle felkelés idejében) a gallus törzseket felkelésre igyekezett rábeszélni. Tac. hist. 4, 55, 57. Dio Cass. 66, 3. Felvevén a Caesar nevet, erőszakkal akarta a sequanusokat csatlakozásra bírni, de ezek visszaverték, mire S. egyik mezei lakának földalatti helyiségébe rejtőzött, ahol hű neje Epponina 9 évig gondozta. Ekkor azonban a rómaiak nyomára akadtak és elfogták, mire Vespasianus őt Romában kivégeztette. Tac. hist. 4, 67. Dio Cass. 66, 16. Plut. amat. 25. – 19. Julius Bassus, nemes származású római, kit Domitianus gyanuból száműzött, de Nerva visszahívott; utóbb proconsul lett Bithyniában. Itt azonban helytartó létére többrendbeli visszásságot követett el, a miért őt Kr. u. 103–104-ben vád alá helyezték, de védői ifj. Plinius és Varenus Rufus védelme folytán felmentetett. – 20. Julius Baseus, rhetor, Seneca gyakran hivatkozik reá controversiae czímű művében. – Más Julius nevű egyéneket láss Florus, 1, Frontinus, Hyginus, 1, Obsequens, Secundus, 1. és Sodinus alatt.

498. A gens Julia és Claudia családfája.
C. Julius Caesar neje Aurelia, Cotta leánya, C. Jul. Caesar, a dictator 1. neje Cornelia. Cinna leánya, Julia férje M. Atius Balbus, Julia férje Cn. Pompejus, Atia férje C. Octavianus, id. Octavia, ifj. Octavia, C. Jul. Caesar Octavianus Augustus, 1. férje C. Marcellus, 2. férje M. Antonius, a triumvir, 1. neje Claudia (Clodia), 2. M. Marcellus Augustus veje, id. Marcella M. Agrippa és J. Antonius neje, ifj. Marcella, id. Antonia férje L. Domit. Ahenobarb., ifj. Antonia férje Drusus Livia fia, Cn. Domit. Abenob. neje ifj. Agrippina Germanichus leánya, Domitia Lepida férje M. Valerius, Domitia, L. Domit. Nero császár. Valeria Messalina, 1. neje Octavia, Claudius leánya, férje Claudius császár, 2. neje Poppea Sabina, 3. neje Statilia Messalina, 2. Claudia Augusta, 2. neje Sc*r, Julia (az id., 1. férje M. Marcellus. 2. férje Vipsan. A. B. férje Tiberius (császár), C. Caesar neje Livilla Drusus leánya, L. Caesar, ifj. Julia férje L. Aem. Paulus, Agrippina Germanicus, Agrippa Posthumus, M. Aemil. Lepidus neje Drusilla Germanicus leánya, Aenmilia 1. férje Ap. Jun. Sil., Nero Caesar neje Julia Tiber. unokája, 3. neje Livia Drusilla (idősb Livia) 1. férjétől Tib. Claud. Nerótól született fiai: Tiberius Claud. Nero 1. neje Vipsania Agrippina, 2. neje Julia idősb., Nero Claud. Drusus (id. Drusus) neje ifj. Antonia. Anthonius triumvir leánya, Neor Claud. Drusus Caesar (ifj. Drusus) neje Livilla Germanicus huga, Ge. manicus neje id. Agrippina, ifj. Livia (Livilla) férje C. Caesar ifj. Drusus fia, Tib. Claudius Nero Germanicus nejei: 1 Plantia, 2. Aelia Paetina, 3. Val. Messalina, 4. ifj. Agrippina Cn. Domitius özvegye, Julia férje Nero Germanicus fia, Tiber. Gerinanicas, Drusus, Claudia, Antonia, Octavia férje Nero császár, Tib. Claud Germanicus (Britannicus), Drusus, C. Caesar Caligula., 1. neje Junia Claudilla, 2. neje Livia Orestilla, 3. neje Lollia Paulina, 4. neje Milonia Caesonia, 4. Drusilla, ifj. Agrippina 1. férje Cn. Domitius., 2. férje Crisp. Passienus, 3. férje Claudius császár, Drusilla 1. férje L. Cassius Longinus, 2. férje M. Aemilius Lepidus, Julia, Livilla férje M. Vinicius