Julianus.

– 1. Salvius Jul., hires jogász Hadrianus császár korában. Őse volt Didius J. császárnak (l. alább, 3); Africában született és ismételten viselte a consuli tisztséget, ő gyűjtötte össze a praetorok rendeleteit a köztársaság korából (edictum perpetuum), melyek Justinianus digestáinak magvát képezik; azonkívül számos önálló munkát is írt. V. ö. De Salvii Julian in edicto praetoris meritis rite aestimandis (Lipsiae, 1809) és Heineccus, De Salvio Juliano jurisconsultorum sua aetate coryphaeo (Opoera, 2, 798–818). – 2. M. Salvius Jul, derék és népszerű római hadvezér, a ki Antoninus Pius alatt élt. Ha kevésbbé szerény, maga is sikerrel törekedhetett volna a főhatalomra; bár így is magára vonta Commodusnak féltékenységét, a ki vérpadra küldte. Lamprid. Commod. 3, 4. Dio Cass. 72, 5. – 3. M. Didius Severus Jul., már korán a legjelentékenyebb állásokat és méltóságokat viselte; 178. Kr. u. Belgiumot kormányozta, a hol diadalmasan harczolt a chaucusok ellen; ezért aztán jutalmul Marcus Aureliustól megkapta a consulatust (179). Commodus alatt összeesküvés gyanujába keveredett, a zsarnok Mediolanumba száműzte, de aztán visszahívta, sőt valósággal kegyeibe fogadta. De J. ekkor már átadta magát annak a kicsapongó életnek, mely egész valóját korán fölemészté. Mikor aztán Commodus meghalt, Pertinaxot pedig meggyilkolták (193) s a praetorianusok a megüresedett trónt a legtöbbet igérőnek nyilvánosan áruba bocsájtották, J. volt az, a ki az árverésen győzött (25.000 sestertiust [5150 koronát] igérve minden egyes praetorianusnak). De nem sok öröme telhetett benne; a megfélemlített senatus belenyugodott a dologba, de az uj császár sem tiszteletre sem igazi engedelmességre nem talált, sőt utoljára a legiók is fellázadtak ellene, és midőn Septimius Severus immár Roma felé közeledett, egy katona J.-t leszúrta. Így halt meg junius 2-án 66 napig tartó uralkodás után. Herodian. 2, 6. Dio Cass. 73, 11 skk. Zonaras, 12, 7. Spartian. Did. Jul. 1 skk. – 4. Flavius Claudius Jul. (melléknevén Apostata; a 494. á. egy Parisban levő aranyérem után készült képét mutatja). Nagy Constantinus császárnak unokaöcscse, Julius Constantinusnak (Nagy Constantinus testvérének) második nejétől Basilinától való fia; született 331 november 6-án Cosntantinopolisban. Hét éves korától fogva árvaságban nevelkedett. A grammatikában Nicocles, a rhetorikában Eceoblius tanította; mind a kettő arianus, úgy hogy J. az igazi kereszténységet nem is ismerte. Az élénk és rajongásra hajló gyermek nagy tehetségei féltékenységet ébresztettek a folyton gyanakvó császárban; J.-t 14 éves korában (345) Gallus nevű öcscsével együtt Constantinopolisból eltávolították egy Macellum nevű falusi jószágra Cappadociában Caesarea közelében az Argaeus (m. Argi Dagh, Erdzsis) hegy tövében, Az a kényszer, a melylyel itt imádságokra és vallási gyakorlatokra szorították, egyre fokozta benne a keresztényég ellenében amúgy is táplált ellenszenvét. 351-ben visszahivták Cosntantinopolisba, de rövid tartózkodás után engedélyt kapott a philosophia tanulására. E czélból előbb Nicomediába (Bithnynia), majd Pergamumba ment, a hol a neo-platonismus akkori tudományos kitünőségeit hallgatta (sardesi Chrysanthiust, molossusi Priscust, mindusi Eusebiust). Az elsőhöz és utolsóhoz személyes barátság kötelékei is fűzték, míg egy negyedik bölcselő, Maximus, a hellenismusnak vallás-erkölcsi oldalával ismertette meg, s így jártak együtt azon a mesgyén, a hol a tudás a hitbe olvad által. Időközben az udvari cselszövények ugy a J. mint öcscse Gallus életét is komolyan veszélyeztették, de míg az utóbbi áldozatul esett, J.-t megmentette Eusebia császárnő és saját ügyessége, melylyel maga az ellene emelt vádak alól tisztázta. Egy ideig ugyan még felügyelet alatt tartották Mediolarumban, de azután elmehetett Athenaebe, mely a bölcseleti tanulmányoknak még mindig központja volt, s a hová J. régóta vágyódott. Athenaeben betetőzte bölcseleti tanulmányait, egyúttal pedig beavatták az eleusisi mysteriumokba, a mi rajongó lelkületének ujabb táplálékot adott és a hellenismus részére tervezett reformtörekvéseiben még jobban megerősítette. Időközben a császár kénytelen volt neki az uralkodásból részt juttatni, mert rajta kívül J. volt az uralkodóháznak egyetlen élő férfitagja. Így kapta aztán 355 november havában a császár hugának Helenának kezével a Caesar czímet s ezzel viszont Gallia kormányzatát, a hová még ugyanazon év december 1-én utra kelt. Azokkal az idegen törzsekkel (kiváltképen az alemannusokkal) kellett szembeszállnia, melyek a Rhenust túllépték. Hat győztes hadjáratot viselt ellenök (356–61) és különösen Argentortum mellett verte meg őket érzékenyen. Állandó tartózkodó helye a mai Páris volt (Lutetia Parisiorum). Ezek a katonai babérok hirtelen ismét felébresztették az udvar féltékenységét és midőn a perzsák berohanásaikkal a keleti határt veszélyeztették, Constantius felhasználta az alkalmat és J.-t a legiók javával oda rendelte. Ez a katonákat elkeserítette, Párisban a legiók fellázadtak és J.-t császárrá kiáltván ki (360 november 6), választására bízták, hogy vagy magáévá teszi a dolgot vagy megölik. J. elfogadta a császári czímet és Roburban (m. Basel) összpontosított csapataival a Feketeerdőn átkelve a Duna mentén egészen Sirmiumig jutott (Mitrovicza). Ezen felvonulása közben veszedelmes helyzetbe jutott; egyes pannoniai legiók ugyanis hívek maradtak Constantiushoz és fenyegették J.-nak visszavonulása utját. Ennek a veszedelemnek azonban véget vetett az ellenfél halála (Mopsucrene 361, october 5). J. most már teljhatalmú császár volt, rég ápolt tervei megvalósításának többé semi sem állotta útját. Hozzá is fogott rögtön. Minden téren pártfogolni kezdte a régi vallást a kereszténynyel szemben. Megtiltotta, hogy a keresztényeket rhetorikára és grammatikára tanítsák, sőt még nem keresztényekre nézve is magának tartotta fenn a tanításhoz való engedély megadását. Kizárta a keresztényeket az állami hivatalokból, a püspököktől megkövetelte a lerontott pogány szentélyek ujraépítését, esetleg az okozott kár megtérítését; a hevesebbeket épenséggel száműzte. A keresztény morál kiválóbb tanait (humanismus, szegények és betegek ápolása, ascesis) megpróbálta a pogány vallásba ojtani, viszont régi népszerű szokásokat (hecatombe, stb.) felélesztett; mint pontifex Maximus maga mutatta be az áldozatokat; egyénileg egyszerű, mondhatnók asceta életet élt. Az erkölcsök purifikálását az udvar körében is végrehajtotta, a bünös közhivatalnokokat kivégeztette, az egykor mindenható eunuchusokat megtörte. Ezzel be nem érve még a zsidóságot is emelte, csakhogy a kereszténységet gyöngítse; az elszórt zsidóknak megengedte, hogy Jeruzsálembe visszatérjenek és ott lakjanak; mi több anyagilag segélyezte Salamon templomának ujjáépítését, mely terve azonban az ugyanakkor dühöngő földrengés következtében meghiusult. A 361. 362. éveket Constantinopolisban töltötte, de aztán Antiochiába ment, a melynek erősen keresztény közszellemét az udvar hatalmával akarta ellensúlyozni. Antiochiából vonult aztán Mesopotamián és Assyrián keresztül Persia ellen. Folytonosan győzve haladt egészen Ctesiphonig. A csaták meg nem törték,de a vízhiány és gyilkos éghajlat visszavonulásra kényszerítette, melyet a könnyű perzsa lovasok tőlük telhetőleg megnehezítettek. Egy ilyen ütközetben Phrygia nevű falu közelében 363. junius 26-án halálosan megsebesült és még ugyanazon éjjel meghalt. A keresztény írók hagyománya szerint ezen szavakkal vált meg az élettől: neinchcaV GalilaiV (győztél Galilaei!), de a legjobb kútfő (Ammianus Marcllinus) azt mondja, hogy Socrates halálára emlékeztető, megható bucsut vett tisztjeitől, a kik ágyát körülállották. – J.-ról az utókor vallási szempontoktól vezérelve rendkívül eltérőleg nyilatkozik, de azt bizonynyal mindenki elismeri, hogy kiváló tulajdonai azért értek ily meddő és mégis tragikus véget, mert rajongó létére saját korát nem értette és rendkívüli energiáját egy lehetetlen feladatra pazarolta: az antik világnak régi alapokon való regenerálására, mely világ önmagát rég túlélte és melynek épen egyedül lehetséges regeneratorát a kereszténységet támadta meg J. minden rendlekezésére álló eszközzel. De ha ebben az egyenetlen küzdelemben J. elbukott is, nagy és maradandó emléket hagyott ránk műveiben mint korának legműveltebb irója, ki a hellen próza virágkorának legszebb fordulatait határozott egyéni kellemmel és igazán antik izléssel élesztette fel. Igazi ereje a stilusban mutatkozik, mert mint bölcselő annyira eclectikus, hogy egyetlen ókori iskola hiveinek sorába sem igtathatjuk. Találkozunk műveiben Aristoteles és Plato, Epicurus és a Stoa rendszeréből kiszakítot elvekkel, keresztény és zsidó elemekkel és mindez viszont át meg át van szőve neoplatonismusszal, mysticismusszal és theurgismussal. Műveinek sorából, melyek reánk jutottak, épen az az egy hiányzik, melynek ő maga és barátai is meg ellenségei is a legnagyobb jelentőséget tulajdonították: a keresztények ellen intézett polemikus irat (cata croistianwn), melyből csak Cyrillus czáfolatlan maradt ránk néhány részlet (legjobb kiadása Neumanntól, 1881). megmaradt munkái a következők: 1) 82 levél (jeles kortársakhoz alkalmi kérdésekről, pl. Themistiushoz az uralkodó kötelességeiről), kiadta Heyler (Mainz, 1828); 2) egy satira a császárokról (convivium s. Caesares). Benne a római császárok fellépte békés versenyt rendeznek és az istenek mint birák Marcus Aureliusnak adják a pálmát (kiadta Heusinger, 1741). 3) Egy gúnyirat (misopogon) Antiochia lakói ellen, a kik viszont őt csúfolták volt; 4) 8 beszéd (legszebb közülök a 8-ik, mely a barátságról szól). Legjobb teljes kiadás még mindig a Spanheim-féle (Lipsiae, 1696), a legujabb a Hertlein-féle (u. o. 1875–76). Életének főforrásai: Ammianus Marcellinus műve (25–6. könyv), barátjának Libaniusnak levelei és legnagyobb ellenfelének nazianzusi Gergelynek beszédei. A keleti keresztényekre gyakorolt hatását élénken rajzolja két syrus regény (kiadta Hoffmann, Leydae, 1880). Egy szobra van a Louvreban, szakállal, a miért Constantinus udvaránál Capellának (kis kecskének) gúnyolták. – Irodalom: Neander, Kaiser J. und sein Zeitalter Leipzig, 1813. Desjardins, Étude sur l’empereur J. Paris, 1845. Strausz, Der Romantiker auf dem Throne der Caesaren (a szerző összegyűjtött műveinek első kötetében), Bonn, 1876. Adrien de Naville, J. l’apostat Paris, 1877. Gerdil bibornok, Cosniderations sur J. (összes műveinek 10. kötetében). Tourles a franczia fordítás előszavában. Lenain de Tillemont, Historie des Empereurs, 4. köt. Teuffel, Studien und Charakteristiken, 147–162. Wschwegler, Gesch. d. Philos. 1858, 97–101. l. Schwartz, De vita et scriptis imperatoris J., 1888. Reinhardt, Der Tod des Kaisers J., 1891. U. a., Der Perserkrieg des Kaisers J., 1892. Mücke, Flavius (Claudius J., Gotha, 1869. Norden, Die antike Kunstprosa (I–II., Leipzig, 1898, 454, 460, 464, 514, 516, 518, 662, 845 skk. ll.). Magyarul: Fináczy Ernő, J. élete, J. mint iró (Egy. Phil. Közl. 1880).