Sallustii

plebejus nemzetség, a melyből valók: – 1. C. Sall. Crispus, a híres történetíró; született a Kr. e. 86 (más adat szerint 87) évi oct. 1-én Amiternumban, a sabinus földön. A tudósítások már mint gyermeket vásottnak, mint ifjút csapodárnak és tékozlónak tüntetik föl. Inv. in Sall. 6. Gell. n. A. 17, 18. Serv. Aen 6, 612. Schol. Hor. sat. 1, 2, 41. 48. Politikai pályafutását quaestorsággal kezdte (Inv. in Sall. 5); 52-ben tribunus plebis volt s mint ilyen Clodius meggyilkolása miatt hevesen izgatott Milo, az ő régibb ellensége (Gell. 17, 18. Serv. Aen. 6, 612. Schol. Hor. sat. 1, 2, 41) és ügyének védője, Cicero ellen. Heves összeszólalkozásra adott okot közte és Cicero közt a febr. 28-iki senatusülésen Cn. Pompejus consul egyik törvényjavaslata de vi, mely alá névszerint Clodius meggyilkolását, a curia fölgyujtását és Lepidus interrex házának ostromlását foglalta. Hortensius ugyanis a senatus majdnem egyértelmü ohajtása szerint azt a közvetítő indítványt tette, hogy rendkívüli vizsgálatot rendeljenek ugyan el, de a régi törvények (lex Plautia és Lutatia l. o.) alapján. Erre Fufius Calenus a javaslat részekre való osztását kívánta (divide) s annak két utóbbi pontja át is ment Hortensius indítványa értelmében; a Clodius-ügyre vonatkozó pontra nézve L. Munatius Plancus és Sallustius intercessiója (l. o.) következtében a javaslott új törvény lépett életbe. Asc. in or. Cic. pro Mil. Cic. pro Mil. 5. 6. Ekkor kelhetett ki Cicero hevesen Sallustius ellen s az ő (ránk nem maradt) támadására volt a felelet Sallustius ama beszéde, melyet Quintilianus tanúsága (4, 1, 68; 9, 3, 89) daczára is hol későbbkori szónoki beszédgyakorlatnak, hol a Sallustius neve alá rejtezett M. Piso művének tartanak (Hermes, 11, 305. 33, 87. Acta sem. phil. Erlang. 1, 327). Ez az invectiva valószínűleg Asconius Pedianus elveszett Sallustius-életrajzából maradt fönn. Schol. Hor. sat. 1, 2, 41. Mint Caesar pártit 50-ben a Pompejus-párti Appius Claudius Pulcher censor erkölcstelen életének ürügye alatt kiselejtezte a senatorok közül (Dio 40, 63), mire más elégedetlen emberek példájára ő is Caesar táborába ment szerencsét próbálni s a következő évben (49-ben) mint quaestor tért vissza vele Romába, a hol e hivatalánál fogva újra elnyerte a senatori méltóságot. Dio 42, 52. Inv. in Sall. 6. Szintén a 49. évben küldte ki Caesar őt és Basilust egy-egy legióval Illyricumba a Pompejanusoktól szorongatott C. Antonius fölmentésére, de ezzel a vállalattal kudarczot vallott. Oros. 6, 15. Miután Caesar a 49. év vége felé Epirusba kelt át Pompejus üldözésére, Romában nagyon nyomasztó viszonyok közé jutottak pártfelei. E zavaros közállapotok hatása alatt intézte hozzá Sallustius a 48. év elején azt a levelét, melyet a codexek másodiknak sorozva tartottak fönn, hogy előadja az orvoslásra vonatkozó javaslatot s fölhívja figyelmét a rendezés sürgős voltára. De Caesarnak csakhamar rosszra fordult a dolga Dyrrhachiumnál s egyes pártfelei Romában a harcztéri kedvezőtlen hírek, hallatára külön forradalmat szerveztek (M. Caelius Rufus). E mozgalmakban része lehetett Sallustiusnak is; azért foglaltatta le Caesar a javait. A fővezetők (Caelius és Milo) eleste, majd Caesar pharsalusi diadala csakhamar megtérésre birta a megtántorodott Caesarianusokat. A megtérés és mentegetődzés hangját érezzük ki Sallustiusnak I. leveléből, melyet röviddel a pharsalusi győzelem után intézett Caesarhoz, mikor övéivel a közügyek rendezése felől tanácskozott s egyesek bosszúállásra nógatták. Ep. ad Caes. sen. de r. p. 1, 4, 2. 3. 5, 1. A bocsánatot azonban csak körülbelül egy év mulva adta meg neki Caesar, mikor már visszatérőben volt Keletről, s ugyanakkor adatta vissza előre küldött legatusával, M. Galliusszal, a javait is. Cic. Att. 11, 20. Romába a 47. év septembere elején egész váratlanul érkezett meg Caesar s onnan küldte Sallustiust Campaniába, hogy lázongó veteranusait, a kik megigért jutalmukat követelték s Africába követni a nélkül nem akarták Caesart, engedékenységre birja. E követségét azonban majdnem életével fizette meg Sallustius; futva menekült Romába a lázongó legiók elől. Dio 42, 50. 52. Suet. Caes. 70. Plut. Caes. 51. A Dolabella-féle mozgalmak s a legiók lázongásának lecsillapítása után Caesar a 47. évi tél beálltával Africába kelt át (Dio 42, 56); magával vitte Sallustiust, a ki praetori rangjában ügyes és hasznavehető tisztnek bizonyult. Bell. Afr. 8. 34. A hadjárat szerencsés befejezése után pedig proconsuli minőségben Numidia kormányzójává tette őt Caesar, a hol roppant nagy vagyonra tett szert zsarolás utján; vádat is emeltek e miatt ellene Romába való visszatérte (a 45. év végén v. 44. év elején) után, mely alól Caesar segítségével sikerült kibújnia. Bell. Afr. 97. Dio 43, 9. Inv. in Sall. 7. Hátralevő életét a nyilvános pályáról visszavonultan irodalmi munkásságának szentelte. Gazdagsága most már kényelmes életet biztosított neki. A Quirinalison palotát vett s nagy kiterjedésű gyönyörü kerteket, melyeknek hire Horti Sallustiani néven maradt fönn. Megvette többi közt Caesar tiburi jószágát s valószínűleg ez időtájt vette nőül Terentiát, a kitől 46-ban vált el Cicero. Tac. ann. 13, 47. hist. 3, 82. Inv. in Sall. 7. Hier. adv. Jov. 1. 48. Meghalt a Chronicon Paschale szerint 39 majus 43-kán, Hieronymus (Eus. chr.) szerint pedig 36-ban. A 713. á. állítólag Salustiust ábrázoló márványszobor, melyet Rómában a Porta Salaria mellett találtak. A nyilvános életből való visszavonulása után 3 történeti művet írt Sallustius, előbb két monographiát, utoljára egy kortörténeti művet. Keletkezésük rendje szerint első a Jugurtha v. bellum Jugurthinum, mely Romának Iugurtha, a numidák királya ellen viselt tartós, nehéz háborúját (Kr. e. 111–105) írja le s élénk színekkel festi benne a római nemesség romlottságát és megvesztegethetőségét, a mi rendkívül megnehezítette a ravasz Jugurthával szemben a háború viselését s szerencsés befejezését végre is a democrata párt fölülkerekedésével Marius consullá választása tette lehetővé. A mű anyagának legalább is a gyüjtését bizonyára megkezdette Sallustius még numidiai proconsulsága alatt (17, 7. 45, 1. 67, 3. 118, 3. 113, 1 stb.); a bevezetést azonban csak a mű befejezése után írta. A bevezetés homályos vonatkozásai meglehetősen eltakarják ugyan az ő lelki érzelmeit; de azért kivehető belőle, hogy a lex Pedia (l. o.) kegyetlen végrehajtása a triumvirek (Kr. e. 43-ban) erőszakos föllépése s egyesek szolgai meghunyászkodása és alattomoskodása tölti el lelkét keserűséggel (3. 4. fej.). A mű megjelenése tehát 42. év folyamára tehető, mikor a triumvirek (pauci) boszújokat töltvén a polgárság megnyugtatására törekedtek. Második történeti műve, a Catilina v. bellum Catilinae (gyakran így is: conjuratio Catiliniae), a melyet Quintilianus is második helyen idéz (2, 5), a benne foglalt kényesebb természetű személyi vonatkozásoknál (23, 1–3. 25, 1. 3–4. 26, 4. 48, 5) fogva nem jelenhetett meg a perusiai háború befejezése előtt (41. év). Úgy látszik, csakugyan bekövetkezett, a mitől Sallustius a Jugurtha kiadásakor tartott (Jug. 4, 3); ily természetű vádak ellen igyekszik magát tisztázni a bevezetésben. Most, midőn a triumvirek boszújukat töltvén mindent elkövettek a közrend és nyugalom helyreállítására, mikor Octavianus is a philippi csata (42-ben) után avval kecsegtette Romát, hogy a régi állapotába állítja vissza a köztársaságot: Sallustius kezdett beletörődni a közrend és nyugalom reményével biztató új helyzetbe s inkább azon volt, hogy Catilinájában a régi szabad köztársaság képével a helyes és törvényes kormányzás czélját (6–9 c.), a régi erények megromlása tényezőinek és a megromlott erkölcsi állapotok káros kinövéseinek föltüntetésével (10–12. 36, 4. 39) pedig a mellőzhetetlen reformok iránypontjait tárja Roma (nem névleges, de már akkor olybá vett) ura, Octavianus, elé. Julius Caesar közbeszőtt beszédjének (51. c.) s jellemzésének (54. c.) megvolt e szempontból a maga külön szerepe; kiemeli benne e férfiú lelki nagyságát, kegyességét és szelidségét s jótékonyságát, egy valódi democrata legnemesebb vonásait; előállítja őt, a mint a 63. évi dec. 5-diki senatusban kifejezi minden tanácskozás és itélet elengedhetetlen föltételét, hogy t. i. a lélek nyugodt legyen s ment minden elfogultságtól és szenvedélytől (51, 1–4); a mint minden fölött a törvényes eljárás szükségét hangoztatja; mellőzését ellenben merő jó szándékból is veszedelmesnek nyilvánítja (u. o. 8. 24. 30–32). Ebben emelkedik ki nagyjából Catilina czélja azon okokkal és szempontokkal együtt, melyek Sallustiust a megírására indították és abban vezették. A történetet csak keretnek tekinti s épen azért kevesebb gondot fordít rá. Hasonló okok birhatták rá ez idő tájt Sallustiust a 48. év folyamán Caesarhoz intézett két levele kiadására; a czímzett megjelölésében ekkor már szükség volt félreértés kikerülése végett a senem jelzőre, mert a 43. év augustusától fogva Octavianus törvényesen viselte az örökségül kapott Caesar nevet. Legnagyobb s legutolsó munkája a historiae, mely 5. könyvben a Kr. előtti 78–67 évi időköz történetét adta elő s így mintegy folytatásaként csatlakozott Sisennának a Sulla halálával záródott munkájához, elveszett úgy, hogy néhány beszéden és levélen kívül csupán kisebb-nagyobb töredékek maradtak ránk belőle. Legtekintélyesebb güyjteményük a Maurenbrecheré, C. Sallusti Crispi historiarum reliquiae, Lipsiae, 1891. 1893. – Ifjúkorában jobban kedvelte S. a lovaglást, fegyvergyakorlatokat s általában a testedző kedvteléseket, mint a tudományokkal foglalkozást, de veleszületett tudni vágyásánál fogva már akkor tanulmányozta a történelmet s az államkormányzat életbe vágóbb kérdéseit; később meg érettebb korában inkább a tudományoknak élt, mert erősebbnek is érezte magát szellemi mint testi tekintetben. Ep. ad. Caes. senem 1, 7, 4. 2, 1, 3. 10, 2. Mikor történetírásba fogott, Atejus Praetextatus az egész római történelem rövid foglalatával látta őt el s régi szókat és képeket is gyüjtögetett neki. Ez a görög származású jogtudós, philologus és rhetor, a ki szoros barátságot folytatott vele, volt a mestere bizonyára a rhetorikában. Suet. gramm. 10. Stilusában a graecismusokon kívül szembeötlő, mint Sisenánál, a régieskedés (archaismus)s a tömött rövidség: mind a kettőben Cato majort tartják mesterének. Quint. 8, 3. 9, 3. Vict. in rhet. Cic. 1, 20. E sajátságait a régiek hol dicsérőleg emlegetik, hol megrovólag. Suet. gramm. 10. Sen. ep. 19, 5, 17. contr. 24. Gell. n. A. 3, 1. Quint. 10, 1, 32. Legnagyobb ereje a formában és jelelmzésben van, mint a Thucydidesé, a kit e részben mesterének tekinthetünk. Ebbeli művészete emelte őt az előző római történetírók fölé. Mart. 14, 191, Quint. 2, 5, 19. 10, 1, 101. Vell. Pat. 2, 36, 2. Kora viszonyairól s egyes személyeiről nyilvánított szigorú itéletével gyakran szembeállítják a régi írók az ő korábbi erkölcstelen életét. Suet. gr. 15. Macr. sat. 3, 15. Vop. 2, 13. Symm. 5, 66. Kortársai nem a legjobb véleménynyel voltak felőle, azt beismeri maga is; de rá is mutat a forrásra, a nagyravágyásra és pártoskodásra, a mik alól kissé későn vonta ki magát, bár sohasem helyeselte az emberek erkölcstelen eljárását. Cat. 3. Iug. 4, 4. De mint író szabadnak tartja magát minden elfogultságtól (Cat. 4, 2. 3. 18, 1. hist. 1, 5) s régi írók is magsztalva emlegetik igazságszeretetét. Aug. civ. dei 1, 5. ep. 5. ad Marc. Isid. or. 13, 21, 10. Kiérzik ugyan munkáiból az ő democrata álláspontja, de nem annyira, hogy pártiratokká törpülnének. – Hatása és tanulmányozása nemcsak a közelebbeső történetírókon (különösen Tacituson) ismerszik föl, hanem a későbbi századok (Fronto kora, 4. 5. sz.) sőt a középkor történetíróin is. Zenobius görögre fordította, Julius Exuperantius (l. o.) egészen az ő nyomán beszéli el az első polgárháború történetét; használták a rhetoriskolákban, Aemilius Asper pedig (a Kr. u. 2. sz. vége felé) magyarázatot írt hozzá. – Irodalom: Sallustius-kiadások: Ed. princ. Venetiis, 1470. Glareanus, Basel ,1538. Carrio, Antwerpen, 1580. Gruter, Frankfurt, 1607. Corte 1724. Havercamp, Amsterdam, 1742. Kritz (3 köt.), Leipzig, 1828–53. Gerlach, Basel, 1832. 1852. Stuttgart, 1870. Dietsch. (2 köt.), Leipzig, 1859. Szöveg: Eussner, Opitz (Teubner), Scheindler, Novák (Prága), Pecz V. (Budapest, 1899, részletes fölsorolását is tartalmazza a szövegcritikai értekezéseknek a 3. 4. l.), Scheindler (u. o.). Magyarázattal: Fabri (Nürnberg,² 1845), Dietsch (Leipzig, 1864), Jacobs (Berlin,¹⁰ 1894), Opitz (Teubner), Schlee (Bielefeld, 1895–96), Holub M. (Pest; Jug. 1869. Cat. 1871), Hittrich Ö. (Budapest, 1895. Jug.). Szótárral: Hindy M. (Pest, 1865). Magyarra fordították: Decsi I. (1596), Szentgyörgyi G. (1811), Kazinczy F. (1836), Vajdafi G. (1862); csupán Catilinát: Dugonics András és Danielovics K. Magyar Sallustius-irodalom: C. Sall. Cr. erkölcsi tekintetben (Szenczy J., Tud. tár 3, 226). ueb. die Darst. u. Diction der Geschichtschr. Sall. (Hoffmann Gy. lőcsei gymn. progr. 1857). De disponendis enuntiationum et periodorum partibus apud Sall. (Balázs F. dr. nagyszebeni főgymn. progr. 1862/3). Cserép J. dr. A római történetírás és Sallustius (Egy. Phil. K. 16, 2. 3, Egy momentum (C. Sall. Cr. életéből (Erd. Múz. 8, 1). A Sall. és Cic.-féle Invectiva (u. o. 12, 6), C. Sall. Cr. életviszonyaira és munkáira vonatkozó függő kérdések (Arad, 1896. Budapest, Lampel). Adalékok a Sall.-kérdésekhez (Egy. Phil. K. 12, 5). Liska J. De periodis Sall. (u. o. 9). – 2. Cn. Sall., Cicero barátja; vele ment a számkivetésbe (Cic. fam. 14, 4, 6) s azután is bizalmas embere volt. Cic. Qu. fr. 3, 4, 2 sk. 5, 1. Att. 1, 11. 11,11. 17. div. 1, 28,59. – 3. Sall. Crispus, Sallustiának, a történetiró testvérének lovagrendi származásu unokája, a kit a történetíró fiává fogadott s örökösévé tett. Nagyon bizalmas embere volt az uralkodóháznak: mig Maecenas élt, mindjárt utána következett, annak halála után (Kr. u. 8-ban) pedig ő volt Augustus és Tiberius legbizalmasabb embere. Hivatalt és méltóságot egyáltalán nem viselt; de ámbátor aluszékonynak és egykedvűnek látszott, élénk figyelemmel kisért mindent s szellemi frissessége képessé tette a legnehezebb föladatok megoldására is. Általában korszerű műveltsége volt; de túlságos gazdagságához képest szinte a pazarlásig kedvelte a fényt és pompát. Előrehaladott korában már inkább csak látszatát élvezte Tiberius barátságának, mint a hogy történt Maecanassal is. Kr. u. 20-ban halt meg. Hor. carm. 2, 2. Tac. ann. 1, 6, 2, 40. 3, 30. – 4. Julianus császár nevelője, a ki Kr. u. 361-ben a testőrség parancsnoka lett, 363-ban consul. Amm. Marc. 21, 8. 23, 1. – 5. Saturnicus Sall. Secundus, Julianus kiséretében mint praefectus praetorio Orientis vett részt a perzsa hadjáratban. A trónt Julianus halála után sem fogadta el sem maga sem a fia részére. Pogány volta daczára is lebeszélte Julianust a kereszténység üldözéséről. Valentinianusnak is egyik főtámogatója volt. – 6. Bölcselő a Kr. u. 4. század közepe táján, a ki peri Jewn kai kosmou cz. munkájában az epicureusok ellenében a lélek halhatatlanságát s a világ örökkévalóságát vitatta (kiadta Orelli, 1821). Athenaeben és Alexandriában élt.