Germania,

h Germania, a germán nép lakta terület. Ennek határai a folytonos vándorlások korában természetesen minduntalan változtak. Miután a germán nép rokonaitól, a többi indoeurópai néptől elvált, legrégibb meghatározható lakóhelye az Elbe és Oder közötti terület lehetett. Körülbelül a Kr. e. 4. században egy részük a skandináv félszigetre vándorolt (északi germánok); később (Kr. e. 300 körül) egy másik rész a Visztula felé nyomult (keleti germánok), ennek egyes részei később egész a Fekete tenger mellékeire húzódtak; a harmadik rész (Kr. e. 200 és 100 körül) az Elbe és Rajna közötti területet foglalta el (nyugati germánok). Ez utóbbiak azután Dél felé is terjeszkedtek s a Kr. e. 1. század első felében már a felső Rajnán is átkeltek s valószínűleg ellepték volna Gallia területét is, Caesar azonban megakadályozta további előnyomulásukat. Ekkor a Majnától Északra terjedő területen a Rajna folyam volt G. nyugati határa, a Majnától Délre a Rajna bal partján (a mai Pfalzban és Alsó Elsasban) is voltak germán törzsek lakóhelyei. A déli határ ez időtájt nagyjában a Duna volt. Körülbelül ezt mondja a Tacitus-féle meghatárolás is, a mely egyébként nem elég pontos és megbízható (1. Phil. Közl 12, 416). A Caesar utáni császárok G. déli határát jobban Észak felé tolták: a limes az alsó Majnától a mai Regensburgig húzódott, innen Keletre azután a Duna maradt a határ. G. keleti határa nem állapítható meg teljes pontossággal: a szláv népektől a Visztula választotta el a germánokat, a felső Visztulától Dél felé – Müllenhoff szerint – az a vonal lehetett a határ, melyet onnan körülbelül a mai Vácz vidékére húzunk a Dunához. A nyugati germánok területét Északon a mare Suebicum (Keleti tenger) és a m. Germanicum (Északi tenger) választotta el a fajrokonaiktól lakott Skandinaviától; a tágabb értelemben vett Germaniának – a Scandiae insulae beszámításával – az Oceanus septentrionalis, az Északi jegetenger, volt a határa. Későbbi századokban főleg Dél felé terjeszkednek a germán nép egyes törzsei. – Germania hegyei: Az Alpesek (Alpes, ’AlpeiV), a tulajdonképi Germania területén kívül esvén, ennek fő hegységét a Hercynia silva (Hercynius saltus, ta ’Arcunia orh, ’Ercunia ulh) teszi; a név a különböző íróknál különböző terjedelmű hegységet jelöl: majd a Rajnától a Kárpátokig húzódó egész középnémetországi hegy- és erdőlánczot, az ú. n. «német középhegység»-et értik rajta (l. Caesar b. g. 6, 24. 25), majd szűkebb értelemben veszik. Kisebb hegycsoportok nevei: az Arduenna (ma Ardennes) hegységtől Nyugatra a rajnavidéki palahegységhez tartozó mons Taunus, Északra a saltus Teutoburgensis keskeny nyulványa (a Varus elleni küzdelem színhelye, ma Osning), a Melibocus, Mlhibocon oroV (a mai Harz hegység, Zeuss szerint ugyanezt jelöli a Bacenis név is), a Sudeti montes, ta Soudhta és a Semana (a mai Thüringerwald és Erzgehrig), az Asciburgius mons, to ’Asciborgion oroV és ta Ouandalica orh, (a mai Riesengebirge), a Gabreta, Gabrhta (Böhmerwald), innen Délnyugatra a Jura mons és az Alpii montes, ta ’Alpia orh vagy Alba (azaz a mai Alb nevű sváb-bajor fensík) s ettől Nyugatra az Abnoba (Schwarzwald, silva Marciana). – Germania folyói. 1) A Rajna, Rhenus, o RhnoV, melynek az Északi tengerbe ömlő baloldali ága Vahalis v. Vacalus (ma Waal), jobboldali, tóvá kiszélesedő ága Flevo v. Flevus (Viestrom, Zuider Zee) nevet visel; mellékfolyói: balfelől Nava (Nahe), Mosella (Mosei), Mosa (Maas), Scaldis (Schelde); jobboldalt: Nicer (Neckar), Moenis v. Moenus (Maini), Langona v. Logona (Lahn), Siga (Sieg), Rura (Ruhr), Lupia, Luppia, Lippia (Lippe); 2) az Ems, Amisia v. Amisius, 3) a Weser, Visurgis; mellékfolyója az Eder, Adrana; 4) az Elbe, Albis, o AlbiV; mellékfolyói közül említik a Saale nevét, SalaV; 5) az Oder, OuiadoV, Viadus v. Viadrus; 6) a Visztula, Vistula, Vistillus; 7) a Duna, Danubius, DanoubioV, DanoubiV, alsó része ’IstroV, Ister; mellékfolyói közül említhetők jobbfelől Iller Hilara, Lech Licca AiciaV, Inn Aenus AinoV ’EnoV, Enns Anesus, Anisa; balfelől Atmühl Alcmona, Naab Nava, Regen Reganus, Morva Marus v. Margus, Vág Aucha, Ipoly Cusus (Phil. Közl. 12, 416; Zeuss szerint Cusus talán a Vág neve) és Garam Granua. – A germán törzsek. A germán név minden valószínűség szerint celta eredetű; egész biztos etymologiája azonban nincsen. Grimm Jakab a garm, gairm «kiáltás» szóból származtatta, tehát mintegy «bohn agaJoi», vonatkozással a barditus szokására. Valószínűbb Zeuss magyarázata, mely szerint a név a ger «szomszéd» szóból -man képzővel van képezve, tehát = «vicini». Much szerint (Beitr. 17. 165) a celta «germanos szónak jelentése a vele rokon latin nyelvű germanus melléknevével egyező volt, tehát «stammhaft, echt, unverfälscht», tehát Germani a. m. gnhhsioi. A név történetére vonatkozólag l. Phil. Közl. 12, 421. Valószínűleg már a germán ősnép sem volt már nyelvre és fajra nézve teljesen egységes, később azután mind határozottabban különváló törzsekre oszlott. Természetes, hogy e törzseket nem lehet állandóan elkülönített és megállapodott egységeknek gondolnunk: mindig lehetséges volt, hogy több kisebb törzs egy-egy nagyobb egységgé tömörüljön s viszont az is, hogy egy-egy törzs még kisebb részekre oszoljék. Az egész germán nép, a mint említettük, mindenekelőtt három főcsoportra oszlott. Az elsőnek, melyet a mai tudomány északi germánoknak (Nordgermanen) nevez, talán a Pliniusnál előforduló Hilleviones név felelt meg, a keleti germánoknak (Ostgermanen) Vandili v. Vandilii volt a neve. Ide számítandó egyrészt az anglo-frízek csoportja, ezt jelölhette az Inguiaevones (Plin. Ingyaeones, Inguaeones, Tac. Ingaevones) név, másrészt a mai értelemben vett németek; ez utóbbiak közül a frankok egységének nagyjában az Istraevones (Plin. Istraeones, Tac. Istaevones) név felelhetett meg, a többi német törzs összefoglaló neve a Herminones, Erminones (Plin. Herminones, Tac. Herminone) lehetett. Hogy e nagyobb csoportok mennyiben voltak pusztán ethnographiai avagy politikai s esetleg kulturális egységek (mintegy «amphictyoniák») is, az teljes bizonyossággal nem mutatható ki. E nagyobb csoportokon belül azután – főleg Bremer fejtegetései követve – a következő törzseket különböztetjük meg: I. Az északi germánok csoportjához tartozó törzsek a régi írók előadása alapján bajosan állapíthatók meg. Ptolemaeus Skandinávia nyugati részében a Caideinoi népét ismeri, ezek a norvégek lehetnek, Délen laktak – szerinte a Goutai, azaz a gautok, és a DauciwneV, valószínűleg a dánok; középen a Leuwnai, helyesebben talán Suewnoi azaz a Tacitustól említett Suiones, a svédek. Ide számítják némelyek az Eruli néptörzsét is. II. A keleti germánok (Vandili) csoportjához a következő törzsek tartoztak: 1) Basternae, 2) Lugii (Lygii), e nép örököseiül később a Vandali lépnek föl, 3) Burgundi,4) Goti, a kiktől a Gepidae ágaztak el, 5) Rugii, 6) Turcilingi, 7) Sciri. III. A nyugati germánok nagy csoportjához az anglo-fríz és német törzsek tartoztak; német törzsek megint a Saxones, Frauci és Suevi csoportjaiba foglalhatók. E szerint a nyugati germán egységet négy részre osztjuk: 1) Az anglo-frizek, a kiknek a régi íróknál előforduló neve valószínűleg Inguiaevones. E nagyobb egységet egyrészt a frízek (Frisii), másrészt az angolszászok csoportjai teszik. Az angolszász csoport vezető törzsei az Angli és Saxones voltak, ide tartoznak még a Varini, Eutii (a jüt törzs) és Chauci, lehet, hogy az utóbbiak azonosak a Saxonesekkel. 2) A német Saxones, a kik eredetileg az angol Saxonesekkel egyfajúak voltak. Ide szokták számítani az Angrivarii törzsét is. 3) A frank törzsek (Franci) nagyobb egységén belül a következő kisebb csoportokat különböztetjük meg: a) Batavi, Sugambri (a kiknek utódai a Cugenri, Gugerni), Ubii és Mattiaci, ez a négy törzs később romanizáltatott; b) Salli, Chamavi, Marsaci, Sturii, Cannenefates, Falchovarii, Chauttarii, ezek (mai értelemben) alnémet törzsek voltak; c) Ripuarii, Bructeri, Tencteri, Amsivarii, Marsi; d) a moselvidéki frankok, ide tartoznak a Chasuarii, Tubantes és Usipi; e) a Chatti csoportja; f) a rajnavidéki frankok és keleti frankok, kik későbbi időben szerepelnek. Valószínűleg az Istraevones csoportjához tartoztak a Cherusci is. 4) A Suevi, a kiknek nevét az írók majd tágabb majd szűkebb értelemben használják. Az ide tartozó törzsek a következők: a) Semnones, b) Langobardi, c) Hermunduri, d) Varisti, e) Marcomanni, f) Quadi és g) a szűkebb értelemben vett Suevi. Mind e törzsek később Dél felé nyomulnak. Részben ezeknek utódai a későbbi alemann, sváb, bajor és thüringiai törzsek. – Tacitus tanusága szerint a germánoknak nem voltak fallal bekerített városaik (urbes, Germ. 16); az oppida, a mikről Caesar (b. g. 4, 19. 5, 21. 6, 10) és Tacitus is (hist. 5, 19) szól, sánczczal és árokkal körülkerített helységek voltak. A Ptolemaeusnál említett «városok» valószínűleg csak római hadi állomások voltak. Germania területén a rómaiak kezdtek először városokat és castellumokat építeni. – Irodalom: Kaspar Zeuss, Die Deutschen u. die Nachbarstämme, München, 1837. K. Müllenhoff, Deutsche Altertumskunde 1–5. k. Belrin, 1870–1899 (l. Phil. Közl. 12, 201. 416). O. Bremer, Etnographie der german. Stämme, Strassburg, 1900.