Gnomikus költészet

természetes fejleménye a hellen népélet jellemző hajlandóságának a bölcselkedésre és az általános igazságokat kereső elmélyedésre. A rövid, velős, magvas mondás (gnwmh, sententia, dictum), mely hol az elméleti tudásnak, hol a gyakorlati ügyességnek eredményeit foglalja össze, jóformán minden görög írónak műveiben előfordul, közkincse a népléleknek és épen a legkiválóbb irók (Sophocles, Pindarus) merítenek belőle két kézzel, s miként az elmélet és tapasztalat által nyujtott igazságok jóformán öntudatlanul hatoltak be az irodalomba, mely őket szép és maradandó formával ruházta fel: úgy viszont ez a forma tekintélylyel ruházta fel a mindennapi élet legegyszerűbb tapasztalatát is, és kivánatossá tette, hogy a jog és erkölcs, törvény és szokás szabályai költői formába öntessenek. «A gnomáknak legsajátosabb tulajdona», mondja a görög szellemnek egyik alapos ismerője (Müller K. O., Die Dorier, 2, 391) «nem valami különös bölcsesség, hanem az a helyes, derekas gondolkozás, a mely jóformán valamennyiben előfordul, még pedig nem mint hosszas reflexio, hanem hirtelen felvillanó megismerés alapján. Ha aztán ezen álláspontra helyezkedtünk, megértjük azt a csodálkozást, sőt mondhatni örvendetes ijedtséget, melyet az ilyen és hasonló mondások, a minő például «Ismerd meg tenmagadat!» a kortársaknál előidézhettek, midőn erélylyel és határozottan kifejezésre juttattak olyas valamit, a mi – bár homályosan – de mégis mindenkinek köztudatában élt.» Úton-útfélen szerepeltek a gnómák, még a nyilvános emlékeket is (Athenaeben a Hermákat) velök diszítették. Versmértékök hol a hexameter hol a distichon. Művésziesen kiszélesítve a gnóma az elegiának (l. ezt) egyik válfaja lett, határos és szellemrokon a politikai elegiával. A gnomikus elegia mesterei: Solon, Xenophanes, Archilochus, Mimnermus, Phocylides, de mindenekfelett Theognis, holott Aesopus, Simonides és Euenus már az epigrammának korlátoltabb terére lépnek, mely az élettapasztalatokat és valóság helyébe a művészetet és költői igazságot teszi. Végül a gnóma egészen beleolvad a tankölteménybe, mely a szakszerű és rendes tudásnak poetikus előadására vállalkozik. – A rómaiaknál a gn. költészet teljesen művészi valami, a népszellem puszta közmondásnál tovább nem haladt. Jóformán egyedül áll a maga nemében Dionysius Catónak disticha cz. gyűjteménye. Paulus, Publilius és Seneca sententiái, noha gnomikus természetűek, mégis egészen más lapra tartoznak. V. ö. Thiersch, De gnomicis carminibus Graecorum (müncheni tud. társ. évlapjai, III).