Hermes

’ErmhV, ’ErmeiaV, Mercurius, ősrégi hellen szél- és levegőistenség, kinek görög neve, kül. a ’ErmeiaV közel áll az indus Sarameyashoz és ezzel egyetemben egy ős indoeurópai «sar» tőre (sietni, rohanni) vezetendő vissza. Egész szerepkörét, melynek minden részlete szoros összefüggésben van a levegővel és széllel, teljesen kialakulva megtaláljuk már Homerusnál és Hesiodusnál. Szerintök H. fia volt Zeusnak és Majának, a ki viszont Atlas leánya (theog. 938). Szülőhelye a cyllenei hegy Arcadiában (azért aztán KullhnioV). Alig hogy világra jött, megszökik anyjától, kilopózik annak barlangjából és ötven marhát szakit ki az istenek gulyájából, melyet Apollo Pieriában legeltet. Zsákmányát Pylusnak egyik barlangjában rejti el; még pedig oly ügyesen, hogy senki még csak nem is sejti, hol vannak. Azután ismét visszalopózik pólyáiba. Csakhogy Apollo, a jóslás istene, a távolba látás útján rájön a tolvajra és minthogy H. konokul tagad, Zeus elébe viszi az Olympusra. Zeus ráparancsol, hogy adja vissza tüstént a lopott jószágot, de akkor H.-nek sikerül Apollót kibékíteni, még pedig a lanttal, melyet időközben egy teknősbékának héjából készített. Apollo az újfajta hangszertől annyira el van ragadtatva, hogy nemcsak összes marháit adja érte cserébe, melyeket azontúl már H. őriz, hanem neki adja a szerencsét és gazdagságot jelentő botot is és elküldi a 3 Thriához a Parnassusra, hogy e szárnyas szűzleányoktól tanulja meg a jövendőmondás és jóslás alsóbbrendű fogásait. A magasabb rendűeket Apollo magának tartja fenn. Zeus megteszi őt az istenek hirmondójának, a kinek egyúttal az is tiszte, hogy az elhunytak lelkét a Hadesbe vezesse. Hym. Hom. in Merc. Ez a hymnus különben valósággal részletezi H.-nek pályafutását az istenek között. Leírja, mint kerül H., az arcadiai mezők istene, csellel és ügyességgel odáig, hogy Apollo megosztozik vele a hatalmon. Ezen költemény szerint H. lényének alapvonása az ügyesség, az éles ész és a körülményekhez való alkalmazkodás. Bizonyára ezért és mert magát mindenkor és mindenben feltalálja, ő az istenek hirmondója és kiküldöttje, a ki ügyessége által mindent szerencsésen végrehajt (diactoroV, a diagw igétől). Különösen Zeus veszi őt igénybe (DioV chrux), de azért más istenek is kiküldik, sőt az istenek gyülekezete is megbízást ad neki, sehol sem közönséges hirnök, mint a minő Iris. Az, a mivel őt megbízzák, mindenkor fontos dolog. A szépségén versengő három istenasszonyt ő vezérli Paris királyfihoz egy erdélyi várhelyi mozaikon Kuzsinszkynál, Millen. Tört. 1. köt.), ügyes fogásaival kiszabadítja Arest az Aloadák bilincseiből, Odyssesut megvédi Circének bűbájától (Od. 10, 277 skk.), Priamust szerencsésen eljuttatja Achilles sátrába (ezt is megtaláljuk egy várhelyi mozaikon, Kuzsinszky, i. h.) s megöli az alkalmatlan Argust, mikor Iót őrzi (alkalmasint azért ’ArgeijonthV). De különösen gyakorta kell isteni eredetű gyermekeket és gyermekifjakat megvédenie és biztos helyre kisérnie. Így ő szállítja az ifjú Dionysust Nysába (és ő adja által a nympháknak), a Dioscurusokat Pephnusból Pellanába; Aristaeust ő vezérli a Horákhoz, Asclepiust pedig kiragadja a máglya tűzéből. Hasonlóképen mint védő és tanácsadó kiséri azokat a hősöket, kik vakmerő vállalataikban az isteneknek különös védelme alatt állanak (Perseus, Heracles). Mint Zeus kiküldöttje H. egyúttal vezetője az álmoknak, illetőleg álomképeknek (hghtwr oneirwn), a ki maga is képes rá, hogy botjának érintésével az emberek pilláit lezárja és az alvót megint felébreszsze. Azért az emberek egyes vidékeken közvetetlenül a lefekvés előtt mint álomistent italáldozattal tisztelték meg (Athen. 1, 16b. Heliod. 3, 5), sőt ezt az utolsó poharat egyenesen H.-nek nevezték. Poll. 6, 100; Hesych. és Phot. s. v. Athen. 32b. 473c. H. különben nem csupán álmukban őrzi az embereket, az ébrenlévők jóllétéről is gondoskodik, sőt még a rablókat és tolvajokat sem zárja ki egészen kegyeiből. Ehhez képest aztán Samus szigetén H. caridothV-nek tiszteletére olyan ünnepséget ültek, a melyen szabad volt a lopás és rablás. Plut. Q. Graec. 55. Az emberek jóllétének emelésére és boldogulásuknak biztosítására meghonosítja a betűket és számokat, az olajfát; rendezi az istentiszteleteket és tökéletesíti a testgyakorlást (enagwnioV). Gondja van rá, hogy az állatok és növények termékenyek legyenek és egészségesek maradjanak; elősegíti az okos beszédet, mely a boldogulásnak egyik eszköze (logioV, facundus) és őrködik a szárazföldi és tengeri útak felett, melyeken a halandók boldogulásukat keresik (hgemonioV, enodioV). Még az is, a ki útjában kincset vagy legalább értéket ermaion) talál, H.-nek köszönheti azt. És sokoldalulag áldásos működése még a halállal sem ér véget, mert az elköltözöttek lelkét ő vezeti a Hadesbe (fucopompoV, fucagwgoV). Mindezért joggal illették őt a következő megtisztelő melléknevek: eriunioV, acachta, dwthr edwn, caridothV, melyeken kívül H. rendkivüli jelentőségéről leginkább tiszteletének mindenfelé való elterjedése tanuskodik. Tiszteletének tulajdonképeni fészke Arcadia, azonban már nagyon jókor elterjedt egész Görögországban, ideértve a szigeteket és gyarmatokat is. Képmásai és oltárai, hol a nyilvános tereken és piaczokon hol a testgyakorló helyiségek bejáratánál állottak, de azonkívül mindenfelé meg voltak az utczák és útak mentén, a földbirtok határain, hegyeken, barlangokban és patakok partján. Helylyel-közzel a sirok díszéül is felhasználták. Ezek a tömeges H.-szobrok többnyire csak egyszerű oszlopok voltak, legfőlebb H. isten fejével, az úgynev. Hermák (’Ermuai, l. Hermae), később a művészet egy egészen különleges H.-ideált alakított (l. alább). Tiszteletében fontos szerepet játszottak az áldozatok, melyeket minden hónapnak negyedik napján mutattak be. Áldoztak neki tömjént, mézet, szárított fügét, kalácsot; továbbá sertést, bárányt, gyenge bakocskát, kost; végül az állatok nyelvét. – H.-ről a képzőművészetben már a legrégibb időben is voltak emlékek. Eltekintve az őskori kőrakásoktól (ermaceV, ermaioi lojoi), melyeket a hálás szivű vándorok halmoztak fel az országútak mentén, úgy látszik a Hermákban (l. fentebb) kell a legrégibb H.-képeket keresnünk. Az archaistikus korban vannak más szobrok is, vázaképek is, domború művek is. A szobrok alkotói Onatas, Callon és Calamis. Eleai Callon szoborművén már megtaláljuk a későbbi H.-typus egyik velejáróját a hirnöki botot, Onatas és Calamis viszont úgy mutatták be az istent, a mint vállaira vetve egy kost emel (Criophorus), a mely genreszerű felfogás azóta typikussá lett és a későbbi Tanagra-szobrocskákon előfordul. A vázaképeken (úgy a fekete- mint a pirosalakosakon) H. meglehetősen egyforma ábrázolású (leomló hajú fiatal ember, hol chitonban, hol chlamysban), jellemző a hirnöki bot, mely jól megkülönböztetendő a későbbi kigyós bottól (hosszú pálcza, mely felső végén ketté van hasítva és ezek a részek ismételten egymásba fonódnak). Nagyon érdekes emlékek azok a vázák, melyek H.-t mint egyes csoportok tagját és jelenetek szereplőjét mutatják be. Igy például mikor megfigyeli Peleus és Thetis birkózását (München); hosszú, ünneplő köntösben anyjának kocsiját hajtja az istenek felvonulásában (François-váza); a nápolyi múzeum egyik vázáján egy nymphát szerelmével üldöz, a British Múzeum díszedényén pedig épenséggel két szemben ülő sphynx között tünik fel. Ugyancsak a vázákon látjuk őt, a mint a hullámokon jár-kel, kezében hol a lyrával hol a syrinxszel, melyeknek föltalálását a mythus neki tulajdonítja. A reliefek közül első helyen említendő az úgyn. nympharelief, melyet 1864-ben találtak Thrasus szigetén, s a mely jelenleg a Louvreban van. Rajta H. a charisok, nymphák és Apollo társaságában jelenik meg, hegyesre nyirt szakállal, rövid chlamyssal és sarus lábbal, kezében a hirnöki bot. A felfogás archaistikus, de a technika oly könnyed, hogy a többi relief közül messzire kimagaslik és nem lehetetlen, hogy későbbi kor művészétől való, a ki felfogás tekintetében az immár régen elmult időkbe nyult vissza. A reliefek közül mégis kiemeljük még az úgynevezett Borghese oltár H.-ét (a Louvreban), aztán az archaistikus H.-képekre vonatkozó felsorolásunkat kiegészítjük a kőbe metszett emlékekkel. Ezeknek gyöngye egy calcedon (Parisban). Gyönyörű munka, mely H.-t mint hajlékony, de izmos testű ifjat mutatja be, a mint jobb térdére borult, balkezével pedig fölfelé mutat, a helyzet nem eléggé világos. Másutt hol mint a lelkek vezére hol mint a halottak újjáélesztője szerepel (kivált etruriai metszett és vésett köveken. A vésett kövek jóformán már nem is tartoznak az archaistikus korba, de mert itt a határvonal élesen nem igen vonható meg, e helyre fogtuk őket s a fénykor nagy mestereihez átmenetül a thasusi reliefet használjuk, melynek H.-e kivált öltözet és állás, a redőzet egyszerűsége és az öltöny ódonsága folytán rögtön eszünkbe jut, mihelyt azokat az emlékeket vesszük szemügyre, melyek Phidiasnak a thebaei Ismenium számára készített, de elveszett márvány H.-ét pótolják. Ilyen különösen a Phocionnak nevezett vatikáni szobor, mely jóformán teljesen megegyezik a Dioscoridestől metszett kővel és egy Tanagra-szobrocskával. Az ifjuság virágjában álló isten valamennyin szembe néz velünk, fejét a petasus fedi, baljában a hirmondó botját tartja. Phidiasnak és iskolájának hatása alatt keletkezett a villa Albani hires reliefjének eredetije is, melyen H. mint Eurydice lelkének vezetője jelenik meg előttünk. Jellemző rajta, hogy a kalap az istennek fejéről lecsúszott és nyakán csüng, de teste is már teltebb és izmosabb, s azokat a testgyakorlás által kifejlesztett izmokat mutatja, melyek a Polycletus H.-ének másolatain láthatók. A Polycletus H.-e eredetileg Lysimachiában volt, a thraciai Chersonesuson; leghívebb másolatának pedig a műtörténet az Annecyben (Savoie dep.) talált bronzszobrocskát tekinti (Roschernél 1, 2, 2410 látható), mely míg egyrészt határozottan megegyezik a mester többi műveivel, másrészt a gymnasium és palaestra erőfeszítései által kifejlesztett testalkat jellemzetes tulajdonságait tünteti fel. A szakállas H., a kivel az archaistikus emlékeken sürűn találkoztunk, Phidias és Polycletus kora után mindinkább háttérbe szorul, helyét a könnyedén öltözött, esetleg egészen ruha nélkül való ifjú isten foglalja el. A fedetlen főnek hajzata rövidre nyirott és göndör, arczának vonásai finom, csöndes észt és barátságos jóindulatot árulnak el, mely a fejnek és nyaknak féloldalt könnyedén lehajtott tartásából is kitetszik; nincs meg bennök Apollónak nemes és büszke jellege, de valami rendkivül finom és kellemes. A szakálltalan (ifjú) H.-ideálnak teljes kifejlesztése azonban mégis Praxiteles és Scopas korának volt fönntartva. Már a nagy Praxiteles atyja Cephisodotus foglalkozott H.-szel, a kit egy Pliniusnál (34, 87) említett szoborképen úgy mutatott be, a mint a kisded Dionysust gondozza. Ugyanezen motivum alapján alkotta meg aztán Praxiteles azt a remek szobrot, melyet 1877 májusában találtak meg az olympiai Altison, a Hera templom cellájában (452. á., Praxiteles eredeti műve az olympiai múzeumban; a 453. á. annak feje profilban; a 454. á. ugyanannak feje en face). Nyilván annak az útnak egyik mozzanatát ábrázolja, midőn H. Zeus parancsára a nysai nymphákhoz szállítva kis testvérét, útközen megpihen és egy fatörzsre támaszkodva, a kis Dionysusszal édesdeden játszik. Előre nyújtott baljában az isten a hirmondói botot tartotta, jobbjában valami más tárgyat, a mire nézve a vélemények eltérők, s absolut biztossággal egyik sem fogadható el, habár azok, a kik szőlőfürtöt sejtenek, mely után az isteni kisded repesett, nem alaptalanul hivatkoznak a korán nagy népszerűségre jutott csoport pompejibeli utánzatára (Jahrbuch d. archaeol. Institutes, 1887, G. tábla). Ez az utánzat egyébként csak egy a sok közül, mert Praxiteles művének hatását az egész antik művészeten végigkisérhetjük és mindenütt kiérezzük. E mellett azonban kiváló mesterek választották motivum gyanánt a magános H.-t. Magának Praxitelesnek iskolájából is került ki egy ilyen szobor, más mint az, melynek másolata a Vatikánban sokáig mint belvederei Antinous volt ismeretes. Felfogás tekintetében és különösen az elmerengő mélabús arczkifejezést illetőleg megegyezik vele a British Múzeum egyik H.-szobra, melyet Klein Praxitelesről irott művében a 391. lapon közöl. Scopastól kétségtelen H.-szobor nem maradt reánk, de az bizonyos, hogy az istent egymagában ábrázolta, sőt a Hecate-szobrok példájára még meg is kettőztette (iskolájára vallanak a berlini múzeum metszett kövei). Másként áll a dolog sicyoni Lysippusszal, a ki egyrészt karcsúbb formákkal ábrázolta H.-t, másrészt új és elődeitől eltérő helyzetben. Az ő H.-e valamelyik lábát feltámasztotta, akár hogy pihenjen akár hogy saruját felkösse (Glyptotheka, München). Az is megesik, hogy mint az istenek kiküldöttje rövid pihenőre sziklára telepszik, de úgy, hogy bármely pillanatban kész és képes rá, hogy újra felröppenjen. A legszebb szobor, mely H.-t így ábrázolja, a napolii múzeumban látható, a melybe Herculaneumból került (455. á., bronzszobor). A fénykor vázafestői nem fogadták el egyoldalúlag a plastika példáját, a mennyiben a szakálltalan H.-en kívül szivesen ábrázolják a szakállast is, sőt a lelkeket vezérlő istent túlnyomólag így mutatják be. E tekintetben a vázafestészetnek nyilván külön művészi traditiója volt, mely a régibb, fekete alakokkal dolgozó technikához kapcsolódott. A mi az isten többi szerepét illeti, a vázafestészet a dolog természetéből kifolyólag szivesen ábrázolta őket genreszerűen, valamint úgy, hogy az isten mint csoportoknak kiegészítője szerepel. A nagy mesterektől megállapított H.-typusokkal egyetemben mindezek a motivumok átmentek a hellenistikus és római kor művészetébe is, sőt az utóbbi idők új művészeti formákkal is gazdagították H. ábrázolásának körét. Ekkor lép fel H. a szónok (a villa Ludovisi kedves szoborképe), H. a zacskóval (l. alább Mercuriusnál) és a támaszkodó H. E korszak művészei Euchir, Eubulides fia; Zenodorus, kinek Nero korában egy ércz-H.-ért 400.000 sestertiust fizettek és Antiphanes, parusi Thrasonides fia. A genre iránt való hajlandóság H. mythusait is bevonja a művészi motivumok keretébe s ekkor dolgozzák fel H.-t mint tolvajt, mint gyermeket, fiút és szerelmest. A motivumokat variálják és kombinálják és H. ábrázolásai a római világhatalom segítségével a legtávolabbi provinciákba is elhatolván, a benszülöttek isteneinek mythikus felfogására is nagy hatással vannak. – H.-nek jóhiszeműleg mondhatjuk római alakja Mercurius (egy praenestei tükrön Mirqurios, etruriai cistán Mircurios, de Mercuris is, a mit már a régiek is, pld. Paulus Diaconus helyesen a merx szótól származtattak), régi italiai istenség, kinek már 495-ben Kr. e. népgyűlési határozat folytán M. Laetorius centurio templomot épített az Aventinuson. Tisztelete nyilván a hellenek útján jutott Siciliába és ennek a hellenizált szigetnek északi és keleti partjairól vándorolt jelvényeivel, a kigyós bottal (dór tájszólással carucion, lat. caduceum és caduceus) és a szárnyas kalappal (petasus) Italia nyugati partjának mentén egészen a Liris folyó torkolatáig. Innen és a Tolerus folyótól jutott azután belső Latiumba, a hol H. eupolaioV-ból elébb H. merqurios, aztán tisztára Mercurius fejlődött. Több mint valószinű, hogy az italiai népekben mindenkor élénken lüktető kereskedelmi szellem megszemélyesítve mint Indiges Mercurius már korábban is létezett, de ez a létezés az Indigitamentából ki nem mutatható. Istenné ez a néphitben lappangó Mercurius csak akkor vált, mikor H.-szel teljesen azonosították. (5. szd. Kr. e.). A szárnyas kalappal fedett Mercurius-fej azóta állandóan rajta van a pénzeken (sextans), a caduceumot pedig az aes signatumra verik. Mindazonáltal tiszteletében mégis meg kell különböztetnünk egy régibb és egy újabb korszakot, igazabban formát. Amaz a köztársasággal együtt uralkodik és vonul háttérbe, emez a császársággal emelkedik túlsúlyra, a nélkül azonban, hogy régebbi társát valamikor teljesen kiszoríthatta volna. Régebbi alakjában Mercurius tulajdonképen a gabonaszállítás és a vele foglalkozó kereskedők védője. Ebből lesz lassankint az egész kereskedelemnek, az üzleti szerencsének és e szerencse adományainak istenévé. Ekkor lesz jelvénye a markában szorongatott pénzes csomó, melléknevei pedig negotiator és mercator. Mint M. felix adja a szerencsét (sors Mercurii), megvédi a városok jólétét, a vándort (viator), sőt gondja van minden háznak boldogulására (M. domesticus). Minthogy pedig úgy a vagyont és jóllétet adó kereskedés mint a boldogulás csakis békésen képzelhető, védője a békének (pacifer), s a békét biztosító győzelemnek is (victor). Ebből az utóbbi két tulajdonságból fejlődik ki Octavianus idején M. ujabb formája, M. Augustus, kinek tiszteletéről Kr. e. 14-ben CIL X 885. Ezzel kapcsolatban azonban még egy dolog történik. Mercuriust a görög műveltségtől áthatott rómaiak görög mintára átformálják, a mi abban áll, hogy H. minden tulajdonságát ráköltik, e mellett azonban latin alakokkal hozzák összeköttetésbe (különösen rokonságba). Így lesz M. anyja közönséges földi asszonynyá, kinek fiát Juno teszi halhatatlanná, az által, hogy tejével táplálja. (Myth. Vat. 1, 119. 3, 9, 2); az ő fiai viszont Cephalus és Euander. Az istenek és emberek között ő tartja fenn az összeköttetést (internuntius superorum et inferorum) és mivel hol az alvilágban hol a földön jár, ennek jeléül arcza hol fekete, hol aranyos (Apul. met. 11, 11) avagy kalapja félig fekete, félig fehér (Alric. de deor. imag. 6); mint az istenek követe kiváló szónok és mint ilyen viszont hol a szónoklatnak hol a józan észnek istene; gondozza a testgyakorló teret és ezen a réven gondot visel az ifjúság egész nevelésére is. Mivel a nyájak jólléte tőle függ, ő a feltalálója annak is, hogyan kell a birkákat nyirni és a gyapjút szőni-fonni. Tertull. de pall. 3. Ezzel a mit eddig felsoroltunk, be nem érve, nemzeti alapon is tovább, szőtték a Hermes-Mercurius mythust. Így lesz az isten fia Faunus, két gyermeke a Lares compitales, a kiket Larával nemzett, midőn az utóbbit a Manesekhez az alvilágba vezette. Ov. fast. 2, 607 skk. Naevius szerint ő építette Aeneasnak egyik hajóját (Serv. Aen. 1, 170); mint a szónoklat istenét etruscus felfogás szerint összeházasítják Facundiával (Mart. Cap. 2, 172), utoljára pedig az egységes H. – Mercuriust nem kevesebb részre mint ötfelé bontják széjjel, még pedig a következő alakokra (Cic. nat. d. 3, 22, 56. 23, 60): 1) Caelus és Dies fia; 2) a. m. Trophonius, atyja Valens, anyja Phoronis;3) Juppiter és Maja fia, Pannak atyja; 4) a Nilus fia és végül 5) Pheneusban = Agriphontes és mint az aegyptusi Thothnak hasonmása szerepel. A többszörös Mercuriusok még a művészetben is előfordulnak (pl. etruscus tükröknek a hátán). Az isten tiszteletére nemcsak Romában, de a provinciákban is voltak templomok és kápolnák. Római templomán, melynek képét M. Aurelius egyik bronz érmére verette (Cohen, 3², 54) ott látjuk kedves állatait, a teknősbékát, kakast és kecskebakot. Ünnepnapja május hónapnak közepére esett, melyen különösen a kereskedők áldoztak neki (Plut. Qu. Rom. 86), a kiknek kebeléből különösen úgy Romában mint a vidéken Collegium Mercuralium néven külön czéhszerű testület alakult. Állatok közül leginkább bakot áldoztak neki, azután kost, kivételesen borjút és sertést is. Merész vállalkozásoknál fogadalmi ajándokúl ajánlották a remélhető haszonnak bizonyos hányadát. Mindezt a provinciákban is megtaláljuk, mindazonáltal megjegyzendő, hogy Keleten H. mindvégig túlnyomó maradt, Délen (Africa, Hispania) H. és Mercurius egyaránt szerepelnek, de már Nyugaton Mercurius határozottan kiszorította Hermest, a mi a fenmaradt feliratokon és emlékeken is visszatükröződik és Pannoniára is vonatkozik. Mercurius kizárólag azokban a provinciákban szerepel, a hol celták laktak, a kik őt nemzeti főistenükkel ép úgy összetákolták, mint az aegyptusiak Anubisszal és Thoth istennel. A celták ezen főistene, a kit emberáldozataikkal is megtiszteltek, a feliratokban különféle neveken fordul elő. Így Galliában Atusmerius, Moccus és Cisonius; Speyer és Heidelberg táján Visucius (ugyanitt Rosmerta istenasszonynyal is párosítják); a Rajna és Majna közti Arvernus; Trier táján Vassus, míg Beacroissantban egy Mercurius Aug. Artaius szerepel. Mindezen provinciákban Mercuriustól szoborképek is maradtak, a melyek azonban csak annyiban jellemzetesek, a mennyiben Mercuriust a pénzeszacskóval ábrázolják. Ez a pénzes zacskót szorongató Mercurius úgy látszik tőről metszett római (latini) felfogás eredménye, a mennyiben a hellen emlékeken sehol sem fordul elő. Annál általánosabb a rómaiaknál, akkor is, a mikor hellenizáló divat az istent bőségszarúval a kezében ábrázolja. A zacskót tartó Mercuriusnak hazánkban (a régi Pannoniában) is számos emléke maradt. Példaképen elegendőnek tartjuk, hogy arra az esztergomi bronzra utaljunk, melyet Récsey közöl (Pannonia ókori mythol. emlékeinek vázlata, 7. tábla). Igen érdekes továbbá lelőhelyénél fogva az aquincumi M.-szobor, mely a Mithraeumban került elő és mely H.-nek Mithrasszal való syncretistikus társítására mutat. A pannoniai ülő M.-ok (pld. az, a melyik Récseinél a 41. táblán látható) nyilván a celták ülő M.-szobrainak válfaját képezik és külön beható méltatást érdemelnek, a mint ez a gallus emlékekre nézve Mowat következő czímű munkájában történt: Les types de M. assis, barbu, et de Mercure tricephale sur les monuments découverts en Gaule (Bullet. monum. 5. sorozat, 4. köt., 1876. 338 skk. ll.). Érdekes két Mercurius-mozaik (l. fentebb) vetődött fel Várhelyen (a régi Sarmizegethusa helyén). Mindkettőt Kuzsinszky közli (Mill. tört. 1. köt.). A 456. á. az eredetinek nagyságában ábrázolja Mercuriust a teknősbékával egy Brigetióból származó bronz után, mely jelenleg a bécsi múzeumban van. V. ö. Arch. Ep. Mitth. 1878, 1. füzet, 5. tábla. – Irodalom: A Roschernél Lexikon d. griech. und röm. Mythologie s. v. Hermes és s. v. Mercurius felsorolt gazdag szakirodalomból kiemeljük a következő műveket (az áttekinthetőség kedvéért különválasztva a mythusi és művészeti irodalmat): Duncker, Gesch. d. Alterthums, 5⁵, 126. Roscher, Hermes, der Windgott (Leipzig, 1878). Manshardt, Antike Wald- und Feldkulte. Hahn, Sagwisenschaftliche Studien, 152 skk. ll. Preller, Griechische Mythologie, 1², 318. Welcker, Götterlehre, 2, 452. Wehrmann, Der homerische Hermes (Magdeburg progr. 1849), Preller, Römische Mythologie, 1³, 352. skk. Samter, Altare di Mercurio e Maia (Röm. Mitth. 8. 1893, 3 skk. 222 skk.) Petiscus-Geréb, Az Olympos, A művészetről és H. művészi alakításáról: Veries, Les statues criyophores (Paris, 1844, 51 skk.). Smith, On the H. of Praxiteles (Journal of Hellenic studies, 3, 1882, 81–95). Heydemann, Dionysos Geburt und Kindheit (Winckelmannprogr., Halle, 1885). Preller, Der H.-Stab (Philologus, 1, 512–522) L. Müller, H.-Stavens, Oprindelse (Kopenhága, 1864). Gerhard, Über Hermenbilder auf griechischen Vasen (a szerző akad. értekezésben, 2, 126 skk). Back, Zur Gesch. griechischer Göttertypen (Jahrbuch für classische Philologie, 1887, 438 skk). Brunn, Der H. des Praxiteles (Deutsche Rundschau, 8, 204). Treu, H. mit dem Dionysosknaben. Furtwängler, Meisterwerke, 529–578. Klein, Praxiteles, Leipzig, 1898. 14. fejezet, 373–408 ll. Récsey, Pannonia ókori mythologiai emlékeinek vázlata 46–47. 91–94 és számos ábra. Horváth Balázs, Hera és Zeus temploma Olympiában (Csengeri-Pasteiner Görög földön 70–73 ll). Hampel József, Az antik szobrászat története, Budapest, 1900, 156–158. 265.