Herodotus

’HrodotoV (a 457. á. Herodotust egy napolii kettős herma-szobor után ábrázolja, melynek másik oldalán Thucydides látható), a történetírás atyja (Cic. legg. 1, 1) és az ión krónikások műveinek finom irodalmi izlésü folytatója, tehát időrendben az első igazi prózairó, a kisázsiai Halicarnassusban Kr. e. 484 körül született, mikor e dór lakosságú, de teljesen ión műveltségű városnak a salamisi csatában híressé vált Artemisia volt a királya. Előkelő családnak lehetett sarja, mert szülőinek nevét a hagyomány megőrizte. Atyjának Lyxes, anyjának Dryo vagy Rhoeo volt a neve. Közel rokonság fűzte Panyasishoz az epikus költészet fölélesztőjéhez; bizonyára ő ismertette meg az akkori költői és prózai irodalommal s ő élesztette benne az ismeretvágyat, mely H.-t arra sarkalta, hogy az akkor ismert világot majdnem teljesen beutazza. Ifjúságában mint perzsa alattvaló könnyen bejárhatta a nagy birodalmat, melyben Darius és utódai jó utakat készítettek; beutazta Mediát, Persiát, Assyriát; meglátogatta Aegyptust és a Nilus mentén Elephantine városáig hatolt. E keleti útja valószínűleg ifjú korára esik, s bizonyára már ekkor gyüjtött adatokat nagy művéhez. Halicarnassusba visszatérvén, élénk részt vett abban a küzdelemben, melyet polgártársai a perzsák által támogatott kényuraság ellen vívtak; de szabadságszeretete, mely művének több helyén megnyilatkozik, sok viszontagságba keverte. Lygdamis, Artemisia unokája és utódja, kegyetlen zsarnok volt; az ellene kitört lázadásban Kr. e. 468 körül Panyasis életét veszté, H. pedig Samus szigetére, Polycrates kora óta az ión műveltség központjába menekült. Innen látogathatta meg egyrészt a görög szigeteket, az afrikai Cyrenét, a Fekete tenger mellékét; másrészt innen szőhette tovább tervét, hogy hazáját Lygdamis zsarnokságától megszabadítsa, s ez az eurymedoni csata után, mikor a perzsa uralom megszünt a kisázsiai partvidéken, sikerült. Halicarnassus 454-ben szabad város lett, de H. nem maradt hazájában. Egyrészt politikai ármány tette a hagyomány szerint otthon népszerűtlenné, másrészt eddigi kutatásai is fölkeltették benne utazási meg írói vágyát. 445-ben Athenaeben találjuk, hol a legkiválóbb emberek, mint Pericles és Sophocles barátságát nyerte meg, s az utóbbi egy verset is írt hozzá. Plut. Mor. 785 B. 443-ban csatlakozott ama gyarmatvállalathoz, mely Alsó Italiában a régi Sybaris vidékén Thurii városát alapította. Innen könnyen átrándulhatott Siciliába. Mivel a gyarmatváros csakhamar éles ellentétbe jutott Athenaevel, H. kénytelen volt mint Athenae buzgó híve távozni, de a hagyomány szerint ismét visszatért Thuriibe, a hol valószínűleg 425-ben meghalt. Régi írók állítása szerint H. több városban és ünnepeken tartott felolvasásokat művéből, valószínűleg utolsó három könyvéből. A hagyomány szerint Athenae 10 talentum (körülbelül 50.000 korona) tiszteletdíjat szavazott meg neki, hogy a szabadságharczok történetében kellőleg méltassa érdemeit. De az már koholt anecdota, hogy H. Athenaeben Olorus házában is felolvasott, s a házi gazda fiát, Thucydidest, annyira meghatotta, hogy sírva fakadt (Suidas s. v. orgon). Több jel arra mutat, hogy H. nem bocsátotta közzé életében teljes művét, melyet Thruiiben átdolgozott és kiegészített; talán tovább is akarta folytatni, habár mai állapotában is teljes egésznek mondható. Azt sem tudjuk, hogy maga milyen czímet adott műveinek; egy tudós (Ad. Bauer) több önálló logoi ( = monographia) összeszerkesztésének tartja. A benne megnyilatkozó ión kellem és költői felfogás miatt az alexandriai tudósok kilencz könyvre osztva a kilencz múzsáról nevezték el. – H. kutatásainak gyűjteményében mindazt előadta, a mit az ókor ismert országairól megtudhatott: alakjukat, történetüket, emlékszerű alkotásaikat, az emberek szokásait. Tartalmilag tehát nem igen tért el a görög krónikások, az ú. n. logographusok (l. Logograjoi) irányától; ő is ír városok alapításáról, családok leszármazásáról, külföldi utakról; csakhogy az ő művén egységes eszme vonul végig, az események bizonyos középpont közé csoportosúlnak. De valamint Homerus és az epikusok, úgy ő is szereti az episodokat; elbeszélését kitérések és anecdoták füszerezik, melyek elárulják, hogy H. még nem volt rendszeres gondolkodó; a fejlődő sophistika és dráma, a logikán alapuló szerkesztés tudománya reá még nem volt hatással. Történetének vezérlő gondolata, hogy nagy érdekellentét van Europa (a görögök) és Azsia (a perzsák) között. Az I. könyvben a két világrész mythikus küzdelmeit felsorolva Lydiára tér át, melynek királya Croesus először támadta meg a görögöket; így alkalom adtán előadja a kisázsiai iónok és dórok történetét, összeköttetéseit és nyelvjárásaikat; szinúgy Croesusszal kapcsolatban Spartának és Atheanenek, Lycurgusnak és Solonnak szereplését. A dúsgazdag király bukása után ennek legyőzőjére, a perzsa Cyrusra, birodalmára és hódításaira (Babylon, Massagetae) kerül a sor. A II. III. és IV. könyv a perzsák terjeszkedését adja elő Cambyses és Darius alatt; az aegyptusi, arabiai, scytha és a csak tervben maradt libyai hadjáratokkal együtt H. e népek történetéről, szokásairól, földjük viszonyairól, monumentalis műveikről, valamint Samus-szigetéről is bővebben ír. Az V. könyv már Europába hozza Darius hadait, melyek Macedoniát és Thraciát elárasztják; előadja az ión lázadással kapcsolatban Athenae és Sparta folytatólagos történetét, hol az I. könyvben megszakadt. A VI–IX. könyv már részletesen a nagy perzsa-görög összecsapásról szól, ügyesen beleszőve a görög viszonyok ismertetését, úgy hogy az utolsó könyvek minden nagyobb kitérés nélkül a nagy xerxesi háborúkról szólnak: Thermopylae, Salamis, Plataeae, Mycale és végül Sestus, a perzsák utolsó európai tábora, vonul el az olvasó szeme előtt. E nagyszabású mű a perzsa nagyhatalom keletkezésétől kezdve 320 év eseményeit adja elő. De H. nemcsak a kiváncsiságot elégíti ki, hanem dicsőíteni is akarja a nagy tetteket és példát adni az újabb nemzedékeknek. Így a történetíró benne erkölcsbíróvá is lesz, s egész művén egységes vallásos és erkölcsi eszme vonúl végig, az a meggyőződést t. i., hogy a nagy birodalmak, melyek egymás után megdőltek, a hatalmas férfiak, kik tetteikkel és vagyonukkal ámulatba ejtve a világot végre is szomorú véget értek, megérdemelték sorsukat, mert átlépték azokat a korlátokat, melyeket az osztó isteni hatalom (neusoV) a halandók számára megvont. Bűn, féktelenség, gőg, sőt túlságos szerencse is fölkelti az istenség haragját vagy irigységét (jJonoV Jevn); az emberi sors hirtelen változásoknak van alávetve, s a tartós szerencsét csak sorscsapások engesztelhetik ki. H. azonban nem babonás; tiszteli ugyan a jóslatokat, de nem hisz mindegyikben; meggyőződése szerint az istenség (to Jeion) kormányozza a világot, a sok isten nevét pedig csak a költők találták ki (2, 53). Természeti jelenségeket természetes okokkal igyekszik megmagyraázni, s ha közöl is csodákat, határozottan kijelenti, hogy nem hisz el mindent, a mit elbeszél, s csak azért mondja el, mert hallotta. Némileg tehát már benne is megnyilatkozik a critika, gyakran meg tudja különböztetni a mesét az igaztól s két változat közül a valószinübbhöz hajlik. Érdekes megfigyeléseinek közlésével nagyon sok szolgálatot tett a historián kívül az ethnographiának. Idegen népek felfogásával szemben türelmes volt, s habár görög szempontból adja elő a szabadságharczokat, mégis megdicséri a barbárokat, ha megérdmelik, s korholja honfitársait, ha hibát követtek el. Hitelt érdemlő, őszinte jellemét mégis megtámadták – az ókorból Plutarchus neve alatt maradt fenn egy támadó irat (de malignit. Herod.), az újkorban főleg az angol Sayce (The ancient empires of the East. Herodotus I–III) nevezte hazugnak – de egyrészt a legujabb ásatások igen sokban a történetirónak adnak igazat, másrészt természetes, hogy Keleten sok emléket rosszul magyarázott, vagy elhitte megbízhatatlan vezetőinek állításait. Naiv lelkülete nem ismerte azt a szabályt, hogy régi történetek annál valószínűtlenebbek, minél körülményesebb a hagyományuk, s nem vette észre, hogy azokat a nép phantasiája dolgozta át. H. nemcsak műve megszerkesztésében, hanem előadási módjában is művész. Stilusát még nem jellemzik nagy periodusok; gondolatainak rendjében gyakran nagyobb a logikai, mint a nyelvtani kapcsolat. Előadása nyugodt, kényelmes; hangja az egyszerű, keresetlen társalgásra emlékeztető; műve inkább az élő szó, mint az irott betű hatásával van az olvasóra. Nyelve, a tarkított ión dialectus (iaV poicilh), a homerusi költemények hatása alatt áll, szintúgy tapasztalatainak feldolgozása is. Tárgya olyan, mint az Iliasé: Europa küzdelme Asiával; midőn pedig a főesemények csoportosításában a népek régibb történeteit a nagy episodokban feltárja, az Odyssea szerkezetét utánozza. – Irodalom: Jelentőségesebb kiadások: Heur. Stephanus (Paris, 1570 és 1592), Schweighaeuser (Argentorati et Parisiis, 1816), Th. Gaisford (Oxonii, 1849), H. Stein (Berlin, 1874). Életére és művére vonatkozó művek: Dahlmann, Herodot. Aus seinem Buche sein Leben (Altona, 1823). A. Kirchhoff, Über die Entstehung des H.-schen Geschichtswerkes (Berlin, 1878). A. Bauer, H.-s Biographie (Sitzungsberichte der kais. Akademie zu Wien, 89. Bd.). U. a., Die Entsehung des H.-schen Geschichtswerkes. Hauvette, H., historien des guerres médiques (Paris, 1894). Eduard Meyer, Forschungen (II. köt.), Fordítások: angolul Rawlinson 4 kötetben bőséges jegyzetekkel, németül Bähr és Lange, francziául Larcher. A magyar irodalomban kiemelendő: Geréb József fordítása 3 kötetben (Budapest, 1892–93). U. a., H. Vallási és ethikai elvei (Budapest, 1883). Garami Rikárd, H. életrajza, Stein nyomán (M. Tanügy, 1873). U. a., H. dialectusa (Budapest, 1875). Rosenauer K., H. nyelve (Beszterczebányai ág. gymn. ért. 1877). Bournáz Ernő, H. földrajza (Brassai kath. főgymn. ért. 1883–84). Fröhlich Róbert, H. pontosi útja és H. keleti útja (Budapesti ág. főgymn. ért. 1889–90). – A történetírón kívűl Herodotus nevű ember: 1) egy thebai, kit Pindarus 1. isthmiai ódájában magasztal; 2) egy olympiai győztes (Paus. 6, 19); 3) szobrász, Praxiteles kortársa; 4) tarsusi tudós orvos, Sextus Empiricus tanítója; 5) Hadrianus korabeli, nagyhírű római orvos.