Hyperides

’ĄrereidhV, a tíz attikai szónok egyike, Demosthenesnek inkább valamivel idősebb (Blass) mint fiatalabb (Schäfer) kortárása, Glaucippus fia Collytus demosból. Plato és Isocrates tanítványa volt, s már 360 óta nagy hírre tett szert athenaeben mint törvényszéki ügyvivő, szószóló (sunhgoroV), mely jövedelmező foglalkozását mindvégig, a macedoniai korban is folytatta (híresek voltak a hetaera-ügyekben tartott beszédei; kivált a Phyrne mellett való). Mint politikai szónok és államférfiú kezdettől fogva végig az ú. n. hazafias (Macedonia-ellenes) párt egyike főembere volt Demosthenes és Lycurgus mellett; a Harpalus-féle ügyben aztán, úgy látszik, Demosthenesszel is meghasonlott, ha ugyan ellene emelt vádja komolyan veendő, a mit némelyek (Holm, Griech. Gesch. 3, 421) kétségbe vonnak. Demosthenes számkivetés után egy ideig ő volt a párt főembere s a lamiai hadjárat után Demosthenesszel együtt ő is a diadalmas Antipater áldozata lett (322-ben). Mint szónok már kortársai közt is hírneves volt; az utókorban pedig (Plat. 849 D) némelyek még Demosthenesnél is többre becsülték, kivált a classikus mintákat kereső római korban (Cic. Brut 67, v. ö. 68. 285), mert ő és Lysias legerősebb ellentétet mutattak a korcs ázsiai ékesszólással (aspianismus). Egészben véve illik rá a peri ufouV irat (l. 34. f) jellemzése: középen áll Demosthenes és Lysias közt. Amazt hJoV, emezt paJoV dolgában múlja felül. Egyformán ért egyszer a kedves, elméskedő, gunyoros, másszor a komoly, sőt érzékeny előadáshoz. A dispositiónak is mestere, majdnem annyira, mint Demosthenes (l. o.), legalább a régiek így tartották (v. ö. Dionys. 18, 11). Az ókorban 77 beszédét ismerték, melyek közül 52-őt valódinak tartottak, de egészen a legujabb korig egyet sem ismertek, mert a Corvin-könyvtár állítólagos kéziratának (irodalmát l. Blass kiadásának praefatiójában) teljesen nyoma veszett. A jelen század derekától kezdve azonban sorra kezdik megtalálni épen legfontosabb beszédeinek töredékeit (teljesen csak egyet!) az aegyptusi sírokban lappangó papyrus-kéziratokon. 1847-ben Harris felfedezte a cata DhmosJenouV és a LucojronoV cz. beszédek töredékeit (az utóbbi beszéd első felét; kiadta 1848); szintén 1847-ben Arden a Lycophon melletti b. végét és a uper Euxenippou czíműt, ezt majdnem teljesen (kiadta 1853); 1856-ban Sto’art az epitajioV-t 8síri beszéd a lamiai háborúban elesett polgárok emlékére, kiadta Babington (1857, Sauppe, Göttingne, 1860). Végre 1891-ben felfedezték a cata Filppidou b. végét, 1892-ben pedig Révillout az Athenogenes elleni első beszéd kézriatát, mely 1888 óta a Louvreban volt (kiadta amazt Kenyon, Classical text from papyri in the Br. Mus. 1891, emezt először hibásan Révillout, Paris, 1892, aztán Wel H. kitünően a Revue des Études grecques 1892 apr.–juniusi számában, végül ezeket és valamennyi beszédet együtt Blass, 3. kiadásában, Teubner, 1894). A kéziratokról bővebb részleteket l. Blass praefatiójában (2. kiadás 1881). – Irodalom (a nagy szövegcritikai irodalmat nem tekintve): Uj összefoglalás eddig csak Croiset A. «histoire de la litt. grecque»-jében van, 4. köt. 1895, 595–613. Blass, Die ett. Beredsamkeit 3, 2 (eddig csak első kiadás, 1880) kissé elavult. L. még Girard, Études sur l’éloquence Attique, Paris, 1884, Hyperidesről szól 85–234. l. A kiadások közül említhető még Comparettié (Euxenipp. 11 facsimiléval, Pisa, 1861) és Herwerdené (Athenog. 1893).