Imperator

tulajdonképen és eredetileg azon hatósági személy, a kit a lex curiata de imperio utján a nép imperiummal (l. o.) ruházott föl. Sal. Cat. 6. Minthogy azonban az imperium valódi jelentőségét a katonai főhatalom adta meg (Cic. Phil. 5, 12), az imperator elnevezést is idővel csak hadvezérre alkalmazták, sőt lassankint fölkapott szokás szerint arra sem mindjárt, mihelyt az imperiumot megkapta, hanem csak miután egy nagyobb győzelmet aratott. A hadvezér ilyenkor már maga is elrendelhette ugyan az i. czím használatát (Caes. b. c. 3, 31), de rendesen bevárta, míg a katonái kikiáltották (Tac. ann. 3, 74. Caes. b. c. 2, 26. Cic. Att. 5, 20) vagy míg a senatus megadta neki. Cic. Phil. 14, 4. 5, 11. 12. Fönmaradt ez a szokás egy ideig a császárság idejében is (Tac. ann. 3, 74), míglen utóbb a császárok, mivel a hadvezérek úgyis az ő nevükben működnek, a maguk részére foglalták le. Tac. ann. 2, 18. 13, 41. Igy azután a czímből lassankint tulajdonnév (congnomen vagy praenomen) lett, mely a császárt akkor is megillette, ha maga nem használta. De azért nem örökségképen szállt e név császárról császárra, hanem mindegyik külön kapta meg közösen a senatustól és katonáitól egész Carusig, a ki alatt a senatus a katonai hatalommal szemben teljesen elveszti a császárválasztás jogát. Vict. Caes. 37. A köztársaság idejében egyedül Julius Caesar kapta meg egész életére az i. nevet mint utódaira is átszármazó praenoment. Dio 43, 44. Suet. Caes. 76. Marquardt-Mommsen, R. Staatsr. 1, 123 skk. 2, 840 skk.