Irószerek.

A) Ténta, melan, melanion, grajicon, atramentum, incaustus, tincta. A görögök kétféle téntát különböztettek meg, a elejantinon melan-t; amazt borseprőből készítették s Plinius (n. h. 35, 6, 42–43) szerint Polygnotus és Micon festők ezt használták, míg a másikat, mely «ex ebore combusto» készült, Apelles a nagynevű festő használta. Mindkét fajta ténta voltaképen szénkorom volt, mit feloldott ragasztó anyagban, főleg gummi arabicumban fölkavartak s vízzel higítottak. Házi használatban azonban a közönséges korom is kapott szerepet a téntakészítésnél. Hozzákevertek absinthot is s ezzel írásaikat az egerek ellen vélték megóvni. Használták téntának a sepia-hal, a téntahal nedvét is, de úgy látszik, csak a rómaiak (l. Atramentum), kik a koromténta készítését eltanulták a görögöktől. De mind a korom- mind a sepia-téntát csak a papyruson való iráshoz vették és szivacs (spoggoV, spongia deletilis) segítségével könnyen és tökéletesen ismét eltűntették róla. Suet. Cal. 20. A pergamenre való íráshoz a régiek a gubacsténtát használták; ennek kezelése úgy történt, hogy vettek 4–5 gubacsot, finoman porrá törték, rá esővizet vagy vízzel higított sört öntöttek, hozzá kevés vitriolt tettek, néhány napig állni hagyták, aztán egy posztódarabon átszürték, valahányszor írni akartak, egy kis mércze fölmelegített gummi arabicumot öntöttek hozzá. E keveréknek a neve egcauston, encaustum, incaustus volt, míg a ténta ama fajtájának, mely sine igne készült, ateramnon. A gubcsténta vízben oldott alklórossavas natron (natrium hypochlorosum) segítségével teljesen megfosztható szinétől, s ezzel különböztetjük meg a koromténtától. B) Irásra szines festékek is voltak használatban, így az aegyptusi és az indiai czinóber; amaz tartósabb volt mint emez, s mindkettőt a kéziratok czímeihez használták. De használtak Plinius (n. h. 35, 6, 30 skk.) szerint még számos más festéket, melyek között a legelterjedtebb használatú volt a később kivált a kéziratfestészetben kedvelt miltoV, minium, egy ólomoxyd, melynek eleven sárga színét igen kedvelték; ezt a középkorban czinóberrel is vegyítették. A görög császárok bíborral írtak (poujura, sacrum incausutm), s birtokelkobzással és halálbüntetéssel fenyegették azt, ki ily ténta birtokába helyezte magát, s csak midőn a bíbor mind drágább lett, írtak czinóberrel, dia cinnabarewV, cenobriummal. Cod. Just. 1, 23, 6. A byzantiumiak írtak aranynyal (crmsograjia) és ezüsttel is, nemkülönben a frankok. Ez írás egyik nevezetes maradványa a codex argenteus Upsalában. C) A többi írószerek közt első helyen érdemel említést a calamoV, calamus, az írónád, melyet miként a papyrust, a Nilus mocsaras deltája szolgáltatott. Mindazonáltal Ázsia is vitt ki írónádat, s ezt Plinius (n. h. 16, 36, 157) az egyptusinál különbnek mondja. Egészen úgy vágták, mint később a lúdtollat s Keleten még napjainkban is írnak vele. Ismerték a rómaiak az ércztollat is, de használata csak szórványos lehetett. A vonalak húzásához a cuclomolibdoV, plumbum, az ólom, a viaszktáblákon való íráshoz a stuloV, stilus, iróvessző (l. Pugillares), mindkét esetben a canwn, canon, norma, regula, a vonalzó volt használatban. Az írónád vágásához a gluranon, scalprum librarium, scarpellium, tollkés,a pergamen vagy papyrus simításához tohmatoeiV liJoV, pumex, a tajtkő volt használatban, a miniummal való festéshez a condilion, penicillus, az ecset, míg a téntát a melandoceion vagy brociV, atramentarium, téntatartóban (l. Atramentum) tartották, az összes íróeszközöket pedig (a pergamen ideje óta téntatartóval együtt) az ú. n. Jhch, theca calamaria, kalamáristokba zárták. Anth. Pal. 6, 295, 64–66. Hieron. opp. 5, 94. A 484. ábra pompejii falkép után ábrázol tintatartót irónáddal, pergamentekercset, stilust, viaszos és számoló táblát; a 485. á.-n stilus, diptycha, czímezett és lepecsételt levél meg tintatartó látható. – Irodalom: Gardthausen, Griech. Palaeographie. 66–85. Wattenbach, Das Schriftwesen im Mittelalter, 3. kiad. 207–260. 344–386. Weise, Schriftu. Buchwesen, 22–29. l.