Isis

IsiV, aegyptusi istnenő, származására Sebnek, a föld istenének és Nutnak, az ég istennőjének leánya volna, Osiris testvére és felesége egy személyben. Jelentősége az asszonyi természetből folyt, ő lévén férje mellett, ki a nemző erőt képviseli, minden élőlénynek szülőanyja. Az aegyptusiak szemében a Nilus vizétől megáztatott föld volt. Szentelt állata a tehén s azért fején a nap korongja két oldalán a tehén szarvait viseli. A görögök e két symbolumot a holdra magyarázták s így vált Isis a hold istennőjévé. A lelógó kereszt jobb kezében az élet jelképe (486. ábra). Midőn Osirist testvére Set megöli, Osiris az alvilágba száll, hol aztán tovább él. Isis kétségbeesik, de férje magához ragadja. Innen van, hogy a görögök Persephonével azonosították, míg Osiris egyértelművé vált Hadesszel. Mint az alvilág istennője Isis magánál tartja az alvilág kulcsait, onnan jelenik meg az emberek álmában orvosszereket osztogatva, a vaknak visszaadja szemevilágát, szüléseknél segédkezik, de másrészt büntet is, úgy hogy hatásköre hol Demeter, Presephone és Hecate, hol Artemis, Athene, Hera, sőt Nemesis istennőkével összeesett. Az alexandriai kor óta a tenger istennője is, ki a vitorlát föltalálta a szeleknek parancsol, sóval a legegyetemesebb jelleget öltötte, úgy hogy hatalma az égben és a földön egyaránt érvényesül. Apulejus (met. 11, 5, 241) következőkép jellemzi: En odsum, rerum Natura parens, elementorum omnium domina, saeculorum progenies initialis, summa numinum, regina marium, prima caelitum, deorum dearumque facies uniformis. Mégis első sorban alvilági jellege dombororodott ki, különösen az alexandriai befolyás óta, mely Osiris helyébe Serapist állította. Serapis tulajdonképen Osiris mellélkneve, valószinűleg Osiris-Apis összevont és rövidített alakja, s míg Apis a bikát jelenti, osiris symbolumát, melynek képében Osiris a felvilágban tovább élt, Serapis mindenek előtt magát az alvilági istent jelentette. Serapis szobrát Alexandriába állítólag Ptolemaeus philadelphus hozatta Sinopéból. A colussus a görög Pluto képében, a modiusszal és a Cerberusszal ábrázolta. Ettől kezdve az alexandriai felfogás annyira általánossá vált, hogy Isis is már most Persephone képébe jelenik meg. Romában végül Serapis helyébe Dis pater lépett, Persephonéból pedig Persepina, illetve Libera lett. Jellemző képet ad erről a 487. á. a közölt domborkép Ó Budáról. Egy közös trónszéken egymás mellett ül a két isten. Serapis fején modius van, bal kezével kétélű kalapácsot fog, míg fölemelt jobbjában az alvilág kulcsát szorítja. Isis fején szintén modius van s ugyancsak kulcsot tart a job kezében, bal keze pedig egy gyümölcscsel telt kosáron pihen. Serapis lábainál jobbra a Cerberus hever s mellette Mercurius áll, a nő Isis mellett csak papnője lehet. Alexandriából a új istentisztelet csakhamar útat tört magának Görögországba, a honnan aztán kereskedők átvitték Dél-Italiába, Puteoliba, Pompejibe, herculaneumba, a hol mindenütt az Isis-cultus jelentékeny maradványai találhatók. Romában ismételten kitiltották a Capitoliumról s az óvárosból, így Kr. e. 58-ban, az alsóbb néposztály minden tiltakozása daczára, aztán 53-ban, de mindhiába, 50-ben és 48-ban újabb kitiltásra volt szükség. Julius Caesar maga szemet hunyt előtte, nyilván Cleopatra befolyása következtében s Augustus is megtürte a külvárosokban. Utoljára Tiberius lépett fel erélyesen ellene azon erkölcstelenségek miatt, melyek az istentiszteletnél a férfiakat és nőket összehozták. De csak Romában s ott is afelsőbb rétegekben divott ez a visszaélés az Isis-cultusszal. Igazi varázsereje a nagy tömegre abban a vallási megnyugvásban rejlett, melyet az ételektől s az érzéki élvezektől való tartózkodás által nyújtani látszott, abban a hitben, hogy Osiris a földi létből, hol nincs közösség az istennel, egy láthatatlan világba, az örök életbe, isten közelébe vezet. Daciából a CIL III 1341. 1428. 881. 882. 1558. 973. 1461. sz., Pannoniából a 3944. 4015. 4016. 4156. 4234. 4017. 10908. 3842. 4560 és 3637. sz. feliratok vonatkoznak Isisre vagy Serapisra. Mythologische Beiträge von W. Drexler, 1: Der Cultus der aegyptischen Gottheiten in den Donauländern, Leipzig, 1890.