Isocrates

’IsocrathV, a tiz attikai szónok egyike (488. á., a Villa Albani [Roma] márványmellszobra után). Theodorus gazdag athenaei fuvolagyáros fia. Szül. 436-ban s kitünő nevelésben részesült. Tanítói Protagoras, Prodicus és (később) Gorgias voltak; Socratesszel is érintkezett, de köréhez sohasem tartozott. Diog. Laërt. 3, 8. A peloponnesusi háború vége felé az I. családja is elszegényedett s így kereset után kellett néznie (de antidosi 161). Ekkor utazott, úgy látszik, Gorgiashoz (Quint. 3, 1, 13) Thessaliába; de 400 körül már ismét Athenaeben találjuk, hol kezdetben törvényszéki beszédeket irt (mint logograjoV). Aztán, részint organumának gyengesége részint veleszületett félénk természete miatt Gorgias példája szerint egészen a dísz-szónoklat (genoV epideicticon) felé fordúlt, még pedig úgy, hogy e nemű műveit nem előadásra szánta, hanem olvasóközönség számára tette közzé. Czélja ezzel az volt, hogy nyilvános szereplés nélkül is hiveket szerezzen politikai ideáljának: a szertehúzó görög nemzet egyesítésének a barbar Ázsia ellen, mely ideálját először (a panegyricusban) Athenae vezetése alatt, aztán valamelyik uralkodó, a pheraei Iason, majd Dionysius, aztán Archidamus, végül Philippus vezetése alatt tartotta elérhetőnek. Mikor aztán a chaeroneaei csata minden reményét meghiúsította, önként (éhséggel) vetett véget életének (338). Legnagyobb mesterműve e politikai nemben a 380.-i olympiai versenyek idején közzétett panegyricusa, mely szerzőjét kortársai szemében az ékesszólás elismert mesterévé avatta. Már mint majd százéves aggastyán fejezte be második mesterművét, a panatheniacust. Mint ékesszólás-tanító nemcsak nagy vagyont, hanem roppant hirnevet is szerzett; először (390 óta) állítólag Chiusban tanított, 388-tól fogva pedig Atheaneben. Haláláig fennálló iskoláját messze földről is felkeresték tanítványai, kik Plutarchus szerint összesen százan voltak, valósággal azonban sokkal többen lehettek. Közéjük tartoztak Androtion államférfiú, Timotheus ahdvezér, Theopompus, Ephorus történetírók, Isaeus, Lycurgus, Hyperides szónokok is. De hatása nem szorítkozott pusztán tantványaira: műveit az egész görög világ olvasta, s titokban még ellenfelei is csodálták. Így érthető, hogy iskolájában a cursus rendes ideje 3–4 évre terjedt s hogy tiszteletdíjúl egy-egy tanitványától 1000 drahmát kérhetett (de autid. 87). Tanításában követett elméletét rendszeresen is kifejtette (elveszett könyvében, tecnh, Zosimus, 258. 1. 137); de a puszta elméletnél többre becsülte a gyakorlást. Azonban asophistákkalszemben (l. Gorgias, 1) a gyakorlás mellett fontos tényezőnek tartotta a természetadta tehetséget is, és a forma mellett a tartalomra is súlyt helyezett. A ki jó beszédet akar készíteni, annak szerinte nagyszerű és fenkölt gondolatokhoz kell a megfelelő formát megtalálnia (adv.l soph., cata, sojistwn 16, ez az egész beszéd valóságos programmja tanítása rendszerének; v. ö. de antid. 193). Főhatása azonban mégis csak a forma terén, a prózai stilus (leciV, elocutio) fejlesztésében nyilvánult. Stilusa közepet tart Gorgias (l. o. 1) hatásvadászó szertelenségei és Lysias körmönfont egyszerűsége közt. Mint Lysias, ő is a mindennapi élet nyelvén írt (a mennyire az epideicticon nemben tehette), de a nélkül, hogy megvetette volna a Gorgias-féle alakzatok módjával való használatát: kifejezéseinek megválogatására rendkivüli gondot fordított, kerülve kivált olyasmit, a mi az illendőséget (to prepon) sérthetné. Legfőbb érdeme a periodikus stilus betetőzése. Az ő periodusai nem hullanak szét annyi apró cwlon-ra, mint a Gorgiaséi, hanem a mellett hogy kellően és arányosan tagoltak, mégis összefüggők és kerekdedek is. Így bizonyos kellemes rhythmikus lüktetés is érezhető bennük, a nélkül, hog metrikusokká válnának. I. izlése olyan kényes volt, hogy még a hiatust is kerülte, s általában majdnem hihetetlen kitartással csiszolgatta műveit (panegyricusán állítólag 10 évig dolgozott). Persze, ez az aprólékos gond ártott előadása közvetetlenségének, s a modern critika nem is benne látja az attikai ékesszólás betetőzését. De nem szabad elfeledni, hogy I. nem a népgyűlés vagy törvényszék, hanem olvasóközönség számára dolgozott, s így más eszközökre volt utalva. Honfitársai mindenesetre őt tartották a prózai stilus mesterének, s ez a stilus a rómaian (Cicerón) át minden művelt nemzet prózájára elhatározó befolyást gyakorolt. Állítólag 60 beszédet szerzett, melyek közül 21 maradt ránk, közülök 6 még logographus korából való (402–393) törvényszéki beszéd, egy, a roppant peri antidosewV (a vagyoncseréről) utólagosan készült, képzelt törvényszéki beszéd, mely csak olvasásra volt szánva, a többi pedig mind az epideicticon v. sumbouleuticon genoV-ba tartozik. Levél is maradt ránk I. neve alatt 9, melyeknek hitelességét most már nem vonják kétségbe. Az I.-nek tulajdonított apophthegmák hitelessége ellenben többé-kevésbbé kétséges. A kéziratokról l. a Benseler-Blass f. kiadás praefatióját. – Irodalom: Igen sok kiadása van. Vulgata a jelen századig Hieronymus Wolf-é volt (Basel, 1551). Legjobb új kiadás: Benseler-Blass (Leipzig, Teubner, 1882). Iskolai kiadások: Weidmann-féle Rauchenstein-Rheinhardt-tól, Teubner-féle Schneidertől. Magyar kiadás: Sylvanus György, I. orr. ad Nicoc. et Demon. et epist., quae exstant, Londini, 1684; továbbá: I. paraenesis (együtt Cebesszel) Graece et Lat. Debrecini, 1744. Szakmunkák: 1. Blassnál (die att. Bereds. 2, 2. kiad. 2–231) és Nordennél (die antike Kunstprosa. Leipzig, 1898), 1, 113–119. Politikai álláspontjának újabb megitélésére nézve l. Beloch, Holm, Pöhlmann görög történelmeit s nálunk Schvarcz Gyula «Demokratie» cz. művét és Gyomlay Gyula görög történelmét (Budapest, 1898). Magyar értekezések: I. és Pericles mint szónokok, Rajzolatok, 1835, 2. évf. 22. sz. G. Boros, de arte oratoria Isocr., Budapest, 1878 (nem önállóak és elavultak). A magyar fordítások közül említendő: Szabó Istváné (I. négy beszéde, Dem., ad Nicocl., Nicocl., Aerop., Pest, 1846. Akad.- és Kisf.-társaság).