Könyvek

könyvtárak. Az ókori könyv ismertetésénél össze kell foglalni bevezetőleg az íróanyagról tudottakat. Legrégibb íróanyag kétségkívűl a kő, illetőleg az agyagcserép volt, kivált Aegyptusban, Babylonban és Assyriában, addig a míg az írás művészete a hozzáértőknek csak kis körére szorult. De midőn az írás tudása terjedt, könnyebben kezelhető íróanyagot kerestek s találtak egyrészt a cserzett bőrben (dijJera), melyre kivált a keletázsiai népek, valamikor az iónok (Hdt. 5, 58) s a cyprusiak írtak, másrészt a fában, melynek tábláira írtak a semita népek (dalet, pinaces, deltoi, sanideV). E fatáblák közvetítették a görögökkel az írást, kik azonban a 6-ik század 2-ik felében ugyancsak a semita faju phoeniciaiak közvetítésével átvették az aegyptusi papyrust, mely a közvetítés után nevet cserélt s kikészített, teleírt formájában bibloV bubloV (l. o.) néven került náluk forgalomba. A nem teleírt, kikészített papyrusnak a görögöknél carthV, a rómaiaknál charta volt a neve. Ennek az íróanyagnak a gyártása végleg csak a 12-ik században szünt meg, de már a 4-ik és 5-ik évszáztól kezdve fokozatosan kiszorította a pergamen (vergamena, membrana), emezt megint a 13-ik évszázban a kinai eredetű papiros. Ehhez képest az ókorban a könyv szó fogalmán mást értettek, mint a középkorban, a mennyiben a bibloV szót (alapjelentésén kívűl) mindig csak egységes műre vonatkoztatták, még ha ez a mű több papyrustekercsen állott is. Csak az alexandriaiak iparkodtak a tartalmi egységet összeegyeztetni a térbeli egységgel, ők osztották fel tehát az Ilias és Odysseát 24–24 énekre, Herodotust 9 könyvre, stb. s így a könyv terjedelmét megszorították. Az egész mű akkor sumtagma, suntaxiV, swma nevet kapott. Előttük tekintet nélkül a tartalomra írtak egyik tekercsről a másikra, mit aztán az alexandriaiak summigeiV bibloi-oknak neveztek ellentétben az ’Aamugeis bibloi-jal, midőn egy-egy tekercsen egyetlen nagyobb kikerekített egész állott. A pergamen codexeben a tartalomnak ez a megszorítása megszünt, s így ez is egyik oka volt annak, hogy a papyrus kiszorúlt. A könyvek terjedelme költői műveknél átlag1000 verssorra rúgott, ehhez alkalmazkodtak a költők s a papyrustekercsek gyártói egyaránt. A chartát csak egyik oldalán írták tele, azon, hol a papyruscserje rostjai keresztbe haladtak vizszintesen. Úgy olvasták, hogy a tekercs elejét bal kezökbe fogták s a jobbal lassankint legöngyölgették; ezt a görögben anelittein-nek (Xen. mem. 1, 6, 14), a latinban explicare és evolvere-nek hivták. Plin. ep. 1, 13, 2. A ballal aztán olvasás közben vagy begöngyölgették megint a tekercset, vagy ha nem, később úgy kellett azt betekergetniök, hogy az eleje a könyvnek a göngyölt tekercs külső része volt. Hogy aztán a tekercs külső vége ki ne foszladozzon, egy ú. n. omjaloV, umbilicus vagyis pálczika szolgált fából vagy csontból, de ez persze hiányzott is sokszor, a mint hiányzik az ujabb évtizedekben talált aegyptusi pyparusokon. Magát a tekercset cedrusolajjal csepegtették, ill. kenték be, sőt sáfránynyal is, hogy a könyvmoly okozta rongálások ellen megvédjék, melyről már Aristoteles (hist. an. 4, 7, 4) tudja, hogy to en tois biblioiV genomenon scorpiwdeV ti. Nem volt t. i. valami tartós anyag a charta; könyvtárakban és kereskedelemben legfeljebb 200 évig tartó élete volt. V. ö. Plin. n. h. 13, 83. Midőn a pergamenen való írás jött divatba, a pergament is a papyrus módjára tekercsbe göngyölgették, majd midőn a rómaiak a pergamen lapokat futólagos följegyzésekre használták a viaszkos táblákkal vegyest, két rétre hajtották, aztán több lapot kötöttek egybe s így született a codexforma; e mellett az is bizonyít, hogy a görögöknek nincs is a codexformára külön szavuk, ők később a teucoV szót vitték át rája, mi annyit jelent m. capsa, armarium. Mind a papyrustekercseken mind a pergamenen vonalakat húztak, amott ólomrúddal vagy talán miniummal is (l. Irószerek), emitt csak benyomták valami éles szerszámmal, hogy a verso-lapokon is látszottak. – A mi a könyvek kiállítását illeti, az igen különböző volt s csak az alexandrinusok adtak e téren is irányítást a szerzőknek. Ezek nevüket az írásművön nem tették ki mindig, hiszen ajándékba kldötték sokszor, s ezzel a küldemény eredete, illetőleg szerzősége nem igényelt felvilágosító megjegyzést. A tekercs végén jelezte a szerző a sorok számát s ezzel azt is, hogy a példány teljes. Correctorokat, kik összevetették a példányokat egymással, már akkor tartottak, míg commentariusok melléklése az ókorban nem volt szokásban. A könyvek elterjesztéséről a szerzőnek rendszerint magának kellett gondoskodnia, és pedig vagy magánúton sokszorosította művét vagy ezt a könyvkereskedőre bízta, ki kiadta, de e kiadás bármikor elavult, ha a szerző maga látta jónak művéből új kiadást rendezni. Olvasást és másolást külön czéhbeli egyének végeztek, az apcaiologoi, antiquarii czéhe. Nem állapítható meg, hogy ha kiadás rendeztek, hány példányban bocsátották piaczra, illetőleg közkézre könyveiket, de nem is kellett a példányszámot előre meghatározni: ha több vevő jött, folytatták a másolást, ha kevés, egy bizonyos minimumnál megállapodtak. Olvasottabb írók műveinek a példányszáma legalább ezerre tehető a rómaiaknál. Kaptak ilyenek tiszteletdíjat is, Cicerónál valószínű a dolog. Martialisnál bizonyos, általában azonban azt kell föltenni, hogy a kiadó megvásárolta mintegy a szerző kéziratát. A kiadók sokszor így megkárosulhattak, mert a kormányhatalom egy-egy neki nem tetsző művet elkoboztatott. Igy (Diog. Laërt. 9, 52-ből) tudjuk, hogy Protagoras sophista iratait 411-ben az athenaei piaczon elégették s egy chrux beszedte a példányokat a birtokosaiktól. A római császárok még kevésbbé értettek tréfát. Augustus (Suet. Oct. 31) 2000 példány pseudosibyllai iratot elégettetett, Domitianus (Suet. Dom. 10) keresztre feszíttette a libariusokat, kik a tarsusi Hermogenesről szóló történetet lemásolták «propter quasdam figuras», míg Diocletianus még egy lépéssel tovább ment: a manichaeusok szerzeményeit szerzőikkel egyetemben juttatta máglyára. Euseb. hist. eccl. 8, 6. – 2. Mindez kifejlett könyvkereskedelmet tételez fel. A N. Sándor előtt lefolyt időkben azonban a könyvekkel való kereskedés még meglehetősen alacsony fokon állott, mert a közönség az irodalomhoz nem az írás közvetítésével, hanem lehetőleg eleven előadás révén iparkodott hozzáférkőzni. Hiszen tudjuk pl. hogy 445-ben Herodotus műve egy nagy részét Athenaeben nyilvánosan felolvasta. A szónokot inkább meghallgatták, a philosophussal vitába elegyedtek, «a lyrának, mint jobbadán alkalmi költészetnek az élete a tapstól függött, melyet aratott.» De az 5-ik évszáz 3-ik harmadán már akadnak, kik másolatot készíttetnek s eladják, nevezetesen már elhunyt írók műveit. Ilyenekhez Athenaeben az orchstra-n lehetett hozzájutni, mely az ’Agora egy részét alkotta. A könyvek nem lehettek azidőtájt olcsók: egy 407 tájáról való feliratos följegyzés tanusága szerint (CIA I 324) két tiszta charta lap 2 drachma 4 obolusba (2 korona 48 fillér) került; a könyvkereskedő neve bibliopwlhV, sőt bibliograjoV, a könyvkereskedőbolté biblioJhch volt. A könyvkereskedelem föllendülését csak az alexandriai könyvtár alapításától keltezhetjük. Nagy kereslet támadt akkor a könyvpiaczon gondosabban kiállított példányok után s ennek eredménye volt, hogy a könyvkereskedők messze földön is tudakozódtak egyes írók művei után. Alexandria mintájára és lökésére aztán Pergamum és Atheane, a rómaiaknál Roma, azonkívül Brundisium, Lugdunum, Vienna válnak könyvkereskedelmi góczpontokká. Strab. 13, 609. A czéhbeli másolók, kivált Alexandriában a könyvtár példányaihoz tudnak férkőzni s azokból készítenek másolatokat, a mi Romában már nehezebben ment; ott tehát inkább azokat a másolatokat fizették drága pénzen, melyek valamely nevesebb tudós javító kezén mentek keresztül. Magában Romában a könyvkereskedés, úgy látszik, szabadosok kezében volt: nevezetesebbek a Sosius-testvérek, kiknek boltja a Vertumnus templom szomszédságában Janus szobra közelében volt (Hor. epist. 1, 20, 2. 2, 3, 345) s Trypho, kinek nevével Martialisnál (4, 72, 2. 13, 3, 4) és Quintilianusnál (prooe. 1) találkozunk. Nevök Romában bibliopola volt (Plin. ep. 1, 2. 6), ha egyúttal másolók voltak, librarius (Gell. 5, 4, 2), kik kiskereskedőket is elláttak könyvekkel, miként a görögöknél is szokásban volt. Ily kiskereskedőknek Alexandriában bibliocaphloi (Lucian. adv. ind. 4. 24) Romában libelliones (Stat. silv. 4, 9, 21) volt a neve; a Martialis-említette (1, 117. 1, 2) Atrectus és Secundus Trypho libellói lehettek. A boltok neve bibliopwleia, illetőleg tabernae librariae volt (Cic. Phil. 2, 21) s Romában Cicero korában a forumon, a császárság idejében a Vicus Sandalirusban voltak és írók és tudósok találkozó helyei gyanánt is szolgáltak. A könyvek, jobban mondva a tekercsek armariumokban állottak, áruk az előző koréhoz képest mérsékelt. Martialis epigrammáinak első könyve pl. 5 denariusba (5 k. 28 f.) került; Gellius meg épen antiquarice Brundisiumban régi könyveket vett «potom áron» (noct. Att. 9, 4, 1–5), persze «habitu aspectuque taetro erant.» A szerzetes rendeknek megalakulásávla aztán a könyvkereskedelem hanyatlani kezdett s a középkor első századaiban megszünt. – Régibb időkbe nyúlik vissza a könyvtárak eredete s intézményök változó viszonyok ellenére is sokszor fennmaradt. A legrégibb könyvtárak, a melyekről tudunk, a Niniveh romjai közt 1849-ben s a régi Nippur helyén 1900-ban felfedezett cserépkönyvtárak, melyekben az irásművek égetett agyagtáblákon állottak. De az aegyptusiaknak is voltak templomaikban könyvtáraik, kezdetben cserép-, később papyruskönyvekkel. A görögöknél Athaneus (1, 3 A) szerint a samusi Polycratesnek, Pisistratusnak, Euclidesnek, a cyprusi Nicocratesnek, Euripides költőnek, Aristotelesnek s utóbbi könyvgyűjteménye örökösének Neleusnak voltak könyvtáraik. E magánkönyvtárak közt legértékesebb az Aristotelesé lehetett, melyet a Theophrastuséval bővítve később megvett a teosi Apellicon. Könyvtárát azonban csak néhány száz tekercsre becsülik. Kincsei közt egy Iliast számlált, melynek kezdősora ekként hangzott: mousas aeidw kai pollwna clutotocon. A közkönyvtárak közt az alexandriai volt az első görög könyvtár s az ókorban a legnagyobb hírnek örvendő általában. Némelyek szerint már Ptolemaeus Lagi, de a leghitelesebb adatok szerint (a Kr. e. 282–246 közt uralkodó) Ptolemaeus Philadelphus alapította. Callimachus idejében 400,000 summegiV, 90,000 auigeiV bibloi alkotta állományát. A Brouceion városnegyedben feküdt s kapcsolatban állott a amouseion-nal. 47-ben Kr. e. jelentékeny része leégett, 642-ben Kr. u. állítólag az arabok teljesen elpusztították. Nevezetesebb könyvtárnokai Zenodotus, Eratosthenes, a byzantiumi Aristophanes és a samothracei Aristoarchus voltak. Teendőjük nem annyira könyvtárosi (a szó mai értelmében), hanem critikai feladatok végzésében állott. Az egyes írók munkáinak hiteles lajstromát kellett összeállítaniok, műveik hitelességét, terjedelmét és sorrendjét megállapítaniok. A nagykönyvtáron kívűl volt Alexandriának egy kisebb könyvtára is a Serapeumban, mely Callimachus idejében 42,800 tekercset számlált. A Ptolemaeusok könyvtárának mintájára az Attalidák Pergamumban megalapították az ókor második nagyhírű könyvtárát, melynek romjait egy az Athena Polias templomától Északnyugatra húzódó oszlopcsarnokban és vele szomszédos szobáiban vélték fölfedezni. Könyvtárnokai sorában a mallusi Crates foglalja el a legelőkelőbb és időrendben is az első helyet. A rómaiaknál a könyvtárügy a győzelmes görög szellem előrehatolásával függ össze. Még a Carthago elfoglalásakor zsákmányúl ejtett könyveket ugyan a senatus a kisebb afrikai királyoknak ajándékozta oda (Plin. n. h. 35, 2), de a Keleten járó hadvezérek már könyvekkel megrakodva térnek vissza hazájukba. Plut. Aem. Paul. Lucian. advers. ind. 4. Plut. Luc. 42. Szép magánkönyvtára volt Cicerónak, Vergiliusnak; Persiusról azt tudjuk (Suet. 74. l. ed. Reiff), hogy 700 tekercsből álló könyvtárát Cornutusra hagyta, Epaphroditus grammatikusról, ki Nerva idejében élt Romában, Suidas (s. v.) azt adja tudtunkra, hogy wnoumenoV aei biblia ecthsato muriadaV treiV kai toutwn spoudaiwn kai anacecwrhcotwn. Julianus császár idejében alexandriai Györgynek volt tekintélyes magánkönyvtára. Jul. epist. 36. Magánkönyvtár volt végre az, mely a mult század közepe táján mint volumina Herculanensia került napfényre. Az első nagy közkönyvtárt Caesar tervezte s M. Terentius Varro már meg volt bízva létesítésével. Suet. Caes. 44. Halála a terv megvalósítását meghiusította, de a közszükséglet nemsokára mégis egy nyilvános könyvtárt léptetett életbe, az Asinius Polliótól a Forum közelében in atrio Libertatis alapítottat. Ov. trist. 3, 1, 71. Plin. n. h. 35, 10. Ezt követte az, melyet Augustus császár a Palatinuson az Apollo templom csarnokában alapított; Pompejus Macer gyűjtésére ment vissza, s Hyginus a régész volt egyik neves főnöke. Suet. Caes. 56. de gramm. 20. Ez a könyvtár Commodus idejében leégett. Alapított Augustus másik könyvtárt is in portico Octaviae; ez 80-ban égett le, de Domitianus ujra felépítette. Suet. Dom. 20. Dio Cass. 66, 24. Később ujra leégett, de 203-ban ismét restaurálták. Egyik termének maradványaira ráakadtak. Volt a Palatinuson egy másik könyvtár, melyet Livia és Tiberius alapított a templum Augusti novumban. Suet. Tib. 74. Vespasianus idejében még fönállott. Tőle sokan megkülönböztetik a bibliotheca domus Tiberianae néven említeni szokott könyvtárt. Fontos könyvtár volt nevezetesen Gellius idejében (v. ö. noct. Att. 16, 8, 2) a Vespasianustól alapított bibliotheca Pacis a Forum Augustitól Keletre, míg legtovább állott fenn az a közkönyvtár, melyet Trajanus császár alapított, a bibliotheca Ulpia. Gell. noct. Att. 11, 17, 1. Még az 5-ik században fenállott s a Caesarok emlékiratait őrizték benne. Eredetileg a Forum Trajanin állott, később Diocletianus thermáiban. Hogy az elősoroltakon kívül még több könyvtár lehetett, arról a mirabilia Romae tanuskodik, hol 28 könyvtár létezéséről történik említés. Említenek könyvtárakat a provinciákból is, Comum, Cumae, Dyrrhachium, Suessa Aurunca, Tibur, Volsiniiból. Athenaeben 2 közkönyvtár volt a római uralom idejében, a Ptolemaeumban az ’Agora mellett (költségeihez a gymnasium ejhboV-ai járultak hozzá) s a Hadrianus-alapította Olympieumban. Aznokívül vannak adataink, hogy Delphiben, Patraeban, Corinthusban, Smyrnában is voltak közkönyvtárak, sőt Halicarnassusban több is. Plin. ep. 1, 8, 2. Gell. noct. Att. 9, 14, 3. Paus. 1, 18, 9. Strab. 14, 646. – Irodalom: Kenyon, Palaeography of the Greek papyri, Oxford, 1899, 14–33. l. Birt, Das antike Buchwesen, Berlin, 1882. Dziatzko, Untersuchungen über ausgewählte Kapitel des antiken Buchwesens, Leipzig, 1900, 14–49. 149–178. ll. U. az, Pauly-Wissowánál s. v. Buch, Buchhandel és bibliotheken. Wattenbach, Schriftwesen im Mittelalter. 3. kiad., Leipzig, 1895, 42–149. 535–539 ll. Marquardt, Privatleben der Römer. 2. kiadás, Leipzig, 1886, 2. 404–412. ll. L. Haenny, Schfitsteller und Buchhändler im alten Rom. 2. kiad., Halle, 1885. Lanciani, A régi Róma a legujabb ásatások világában, ford. Lubóczi Zs., Budapest, 1894., 218–247. ll. Általában Weise, Schrift- und Buchwesen in alter und neuer Zeit, Leipzig, 1899, különösen a 111–113. és 124–129. lapon.