Lectica

joreion, gyaloghintó; eredetileg a betegek számára készített s rudakon hordozható faágyat jelentett, mely pamlaggal (torus) és fejvánkossal (cervical, pulvinar) volt fölszerelve (506. ábra). Görögországban a macedoni uralom idejében már kényelmi és fényűzési eszköznek használták, ép úgy mint az ázsiai országokban, különösen az úri nők. Romában a senatorok nejei igen díszes gyaloghintókban hordoztatták magukat, mely függönynyel (velum, Mart. 11, 98, 11), sőt üvegablakkal is (lapis specularis, clausa fenestra, Juv. 3, 242) el volt látva. A gyaloghintó vagy fekvésre vagy ülésre volt berendezve; ez utóbbi esetben sella gestatoriának is hívták. Suet. Ner. 26. Egyes előkelő egyéneknek kétüléses gyaloghintójuk volt a maguk és titkárjuk (notarius) számára. Plin. ep. 3, 5, 15. Tac. ann. 11, 33. A gyaloghintók hordozására külön szolgákat (lecticaii, calones) alkalmaztak, a kik csinos egyenruhában jártak (lectica formosis imposita calonibus, Sen. ep. 110, 17) s a hintót szíjakra akasztott hosszú rudakon (asseres), némelykor pedig vállaikon vitték. A lectica nagysága s a vivő szolgák száma a rang és mód szerint különböző volt. Az egyszerűbb emberek két szolgával is megelégedtek, de a fényűzők hatot, sőt nyolczat is használtak; innen van a l. hexaphoros és octophoros neve. Utazásoknál a lectica használata általános volt, a városban csak a nők és betegek vették igénybe, de a császárok idejében már férfiak is használták. Az előkelők háztartásában több lectica állott rendlekezésre, míg a kevésbbé gazdagok bérelni szoktak volt egyet. E czélra Roma 12-ik regiojában egy gyaloghintó állomás (castra lecticariorum) volt. A ravatalnak is lectica vagy lectus funebris volt a neve.