Licinii.

Etruriából avagy Tusculumból származott, plebejus eredetű nemzetség, mely a köztársaság későbbi éveiben nagy hatalomra és tekintélyre emelkedett. Tagjai közül kiváltak: – A. – 1. C. Lic., Kr. e. 493-ban néptribunus. Liv. 2, 33, 58. – 2. P. Lic. Calvus Esquilinus, a legelső consularis hatalommal felruházott plebejus származású hadi tribunus, Kr. e. 400. Liv. 5, 12. – 3. P. Lic. Calvus, az előbbinek fia, hasonlóan hadi tribunus consularis hatalommal Kr. e. 396. Liv. 5, 18. – 4. C. Lic. Calvus Stolo, első népből választott magister equitum Kr. e. 368-ban, dictatora P. Manlius volt. Liv. 6, 3, 39. – 5. C. Lic. Calvus Stolo, néptribunus Kr. e. 376-ban, a ki társával L. Sestiusszal a plebejusok érdekében oly törvényjavaslattal állott elő, melyben többi között a consulatust is megnyitotta számukra. (v. ö. Leges Liciniae Sextiae). A senatus többféleképen ellenezte ugyan ezt a javaslatot, de végre is a hiteltörvények enyhítése és az ager publicus kérdésében engedni volt kénytelen. A tribunimilitium consulari potestate kérdésében ellenben csak 10 évnyi kemény párttusák árán győztek a plebejusok. Liv. 6, 35–42. 364-ben és 361-ben maga Lic. nyerte el a consulatust. 357-ben az engesztelhetetlen patriciusok azzal vádolták, hogy az általa keresztülvitt törvény ellenére 1000 holdat tartott meg a közlegelőből (a megengedett 500 hold helyett), és e vád alapján csakugyan pénzbírságra itélték. Liv. 7, 16. Val. Max. 8, 6. Plin. 8, 3. – 6. C. Liv. Varus, consul, a ki Kr. e. 236-ban a gallusokat legyőzte és a corsicai kalózok fölött is diadalmaskodott. Zon. 8, 18. – 7. P. Lic. Varus, mint praetort Kr. e. 208-ban azzal a feladattal bízta meg a senatus, hogy Alsó Italiát hajóhadával a carthagóaiak támadása ellen megvédje. Liv. 27, 22. Cicero (de or. 2, 61, 250) szellemeségéről tesz említést. – B. Crassi. – 8. Lic. Crassus Dives, fiatal korában nyerte el a pontifex méltóságot (Kr. e. 212), mire a következő évben aedilisszé válaszották. Hála fejében pazar fényű játékokkal gyönyörködtette a népet. 210-ben (a sorrend mellőztével) censorrá, 205-ben pedig consullá lett. Liv. 25, 5. 2, 5 sk. 21 sk. 28, 38. Cic. Brut. 19. Plut. Fab. 25. Mint consul Alsó Italiában Hanniballal szállott szembe, a nélkül hogy jelentősebb ütközetre került volna köztük a dolog. 204-ben mint propraetor hősiesen harczolt Crotonnál a nagy pún vezér ellen. Megh. 183-ban. Liv. 39, 46. Livius (30, 1. 31, 9. 36, 2) magasztalja éles jogi elméjét. – 9. P. Lic. Crassus, 171-ben Kr. e. consul. Ez évben a III. macedoniai háborúban Larissa mellett lovas csatát vesztett és ha Thessalia még is a kezében maradt, ezt csak Perseus gyámoltalanságának köszönhette. Liv. 42, 32 skk. 57 skk. Just. 33, 1. Plut. Aem. Paul. 7. A Perseushoz szító görög városokkal (Haliartus, Coronea) oly kegyetlenül bánt és fékevesztett katonái Chalcisban és másutt oly zsarolást vittek véghez, hogy a senatus végre is visszahívta és pénzbirságra itélte. Liv. 43, 4 skk. – 10. Az előbbinek öcscse C. Lic. Crassus mint legatus kisérte bátyját Macedoniába. 168-ban consullá választatott, mire a következő évben újra a harcztérre indult. Liv. 44, 17. 45, 12 sk. – 11. C. Lic. Crassus néptribunus Kr. e. 145-ben. Feljegyezték róla, hogy a szószéken ő fordult először arcczal a forumon álló nép, háttal pedig a curia felé. Abbeli indítványa, hogy a papi testületek tagjait maga a nép válaszsza, megbukott. Cic. Lael. 25. – 12. P. Lic. Crassus Dives Mucfianus, P. Mucius Scaevola egyik fia és P. Crassus Dives unokája, pontifex maximus. Kr. e. 131-ben lett consul, mely állásban Aristonicusszal (II. Eumenes fiával szemben 130 Leucae mellett csatát vesztett és fogságba esett. Nehogy azonban az ellenség elfogatásával kérkedhessék, őreit (kik nem ismerték) addig ingerelte, míg meg nem ölték. Just. 36, 4: victus poenas inconsultae avaritae sanguine dedit. Liv. ep. 59. Val. max. 3, 2, 12. Vell. Pat. 2, 4. Jeles szónoknak és kiváló jogásznak tartották. Cic. de or. 1, 50. Ő is tagja volt annak a hellen műveltségű körnek, mely a Scipiók házában gyűlekezett. C. Gracchus leányát bírta nőül, Tib. Gracchusnak törvényjavaslatát illetőleg támogatta és még Tiberius halála után is buzgólkodott a lex agraria keresztülvitele körül. Plut. Ti. Gracch. 9, 21. Cic. r. p. 1, 19, 31. – 13. L. Lic. Crassus, kiváló szónok, szül. Kr. e. 140. Alig hogy felserdült, oly erős támadást intézett a politikai köpönyegforgató, C. Papirius Carbo ellen (120), hogy ez megsemmisülésének érzetében öngyilkossá lett (l. Papirii, L. 1). Az ifjú L. még mint quaestor is folytatta rhetori tanulmányait és kivált Athenaeben hallgatta a hírnevesebb rhetorokat. Cic. de or. 2, 88. 3, 20. Vissaztérve a Keleten tett tanulmányi útjáról, több rendbeli politikai pört indított és tribunusszá választatta magát, 106-ban pedig a Q. Servilius Caepio által indítványozott törvény mellett szólalt fel, melynek értelmében a senatus biráskodási jogkörét visszanyerte. Cic. de or. 1, 52, 225. 2, 55, 223 Cluent. 51. Brut. 43 skk. 86. A curulis hivatalok létráján fokozatosan emelkedett, miután már mint aedilis fényes játékokat rendezett. Plin. 8, 16. Cic. off. 2, 16. A consulatust 95-ben Mucius Scaevola társaságában nyerte el. Ebben az állásban mindazokat a szövetségeseket, a kik polgárjogukat nem bírták kellően igazolni, joguktól megfosztotta. Cic. off. 3, 11. Balb. 21, 48. Brut. 39, 145. Kevésbbé érte el czélját a lovagok által bevádolt Servilius érdekében mondott beszédjével. Cic. Brut. 44. 64. Verr. 2, 49, 122. Azután Gallia Crisalpina helytartója lett, mely állásban oly derekasan járt el mindenben, hogy még bosszus ellenfele Carbo is megbékült vele. Midőn egy kisebbfajta felkelés leverése után diadalmenetet követelt, a Q. Scaevola szaván induló senatus megtagadta tőle ezt a kitüntetést, 92-ben mint censor cn. Domitius Ahenobarbus társával egyetértve a latinus rhetorok működését betiltotta. Cic. de or. 3, 24, 93. Gell. 15, 11. Utolsó politikai fellépése 91 sept. 13-án történt a senatusban, a midőn Marcius Philippus consul ellen fényes beszédet mondott Livius Drusus javaslatai érdekében. Cic. de or. 1, 7, 21. 3, 1, 1 Brut. 88, 303. Quint. 11, 1, 37. Néhány nappal később hirtelen meghalt (91). Cicero gyakran emlékszik meg rendkívüli szónoki tehetségéről (de or.). – 14. Az előbbinek leánya Licinia ifj. Marius neje volt. Cic. Brut. 58. – 15. P. Lic. Crassus Dives, a triumvir atyja, 97-ben lett consul, azután Hispaniában harczolt; 90-ben a szövetségesek elleni háborúban vereséget szenvedett Lamponiustól. 89-ben elnyerte a censurát, 87-ben pedig, tartván Marius bosszújától, önkezével vetett véget életének. Cc. Sest. 21. Scaur. 3. tusc. 5, 19, 55. Plut. Crass. 4. App. b. c. 1, 72. – 16. M .Lic. Crassus Dives, a triumvir, az előbbinek legifjabb fia, szül. 114-ben, csak nehezen bírt menekülni a Marius parancsára rendezett vérfürdőből, mire Hispaniában húzta meg magát. Plut. Crass. 4 sk. Sulla visszatérésének hirére Italiába sietett és hűségesen támogatta őt Roma visszavívásában és a marianusok leverésében (82). Plut. Crass. 6. Sull. 29. Ap. b. c. 1, 93. Mint az optimaták egyik vezére a Sulla által rendezett proscriptiók alkalmával ingyen vagy olcsó pénzen tömérdek jószágot szerzett; azonfelül pedig bérletek és uzsorás kölcsönök utján, szóval piszkos módon oly roppant vagyonhoz jutott, hogy joggal tartották Roma leggazdagabb emberének. Sulla halála után Crassus elbizakodásában a kor legelső embereivel egyenrangúnak tartotta magát és a legfőbb hatalomért kelt azokkal versenyre. Műveltség dolgában messze mögötte állott ugyan senatori rangtársainak, de határtalan becsvágya, üzérkedési ügyessége, kiméletlen fellépése és vakmerősége, de mindenek fölött pénze és összeköttetései révén a sülyedő köztársaság napjaiban, politikai tényezővé vált. Praetor korában 72-ben a senatus őt bízta meg Spartacusnak és rabszolga hadának leverésével, mely eléggé söúlyos feladatnak Crassus eléggé ügyesen felelt meg. Plut. Crass. 10 sk. Front. 2, 4, 7 .2, 5, 34. Midőn hadával Roma falai alá indult, hogy diadalmenetet tartson, a Hispaniából visszatérő Pompejusszal találta magát szemben, a ki hasonlóan triumphusra készült. Az uralkodó optimata párt, mely féltékeny szemmel kisérte a két hadvezért, eleintén mind a kettőtől megtagadta a diadalmenetre való engedélyt. Erre a két Sulla-párti vezér átpártolt a néppárthoz, mely azután Pompejusnak a triumphus, Crassusnak az ovatio dicsőségét engedélyezte. E hírre a meghökkent senatus nemcsak a maga részéről is megadta az engedélyt, hanem abban is megnyugodott, hogy a két versenytárs a következő év (70) consljává választassék. Ebben az állásban Crassus is részt vett Sulla alkotmányának ledöntésében, nevezetesen a tribunusi hatalom helyreállításában, az új esküdtszéki rend megállapításában és a censura felelevenítésében. Féltékenységgel eltelve az őt mindenképen túlszárnyaló Pompejusszal szemben a főváros népét mesés ajándékokkal és pazar játékokkal igyekezett a maga részére megnyerni, és már oda fejlődött a dolog, hogy az ellenfelek fegyveres erővel törekedtek a hatalom elfoglalására. A döntő pillanatan azonban a democrata párt engedékenységre bírta mind a kettőt, és erre Crassus, Pompejus példáját követve, a 70-ik év végén a maga katonáit is elbocsátotta és a közügyektől egyelőre visszavonult. Plut. Pomp. 23. Crass. 12. Később, midőn Pompejus a mithridatesi háborúban diadalról diadalra haladt, Crassus újra közeledett a democratákhoz és egyúttal Julius Caesarhoz, kik mindannyian Pompejus katonai dictaturájától tartottak. Sőt Crassus (mint censor) és Caesar bizonyos határig még a Catilinia üzelmeibe is be voltak avatva, a kiben Pompejusszal szemben alkalmas támaszt ismertek fel. De a mint Crassus és Caesar nem tudták a consulságot elnyerni, úgy Catilina tervei is Cicero éberségén hajótörést szenvedtek, Catilina bukása után pedig Caesar csak úgy mint Crassus mindent elkövetett, hogy az összeesküvésben való részvételét letagadja. Azonban Pompejus visszatérése után is öszsetartottak, és midőn Caesarnak tartományába Hispaniába kellett távoznia, Crassus ezt oly módon tette lehetségessé, hogy annak roppant adósságaiért jótállott. Mind a mellett Crassus politikai tekintetben tétlenségre látta magát kárhoztatva, ámde Pompejus tekintélye nemsokára szintén tünedezett. A senatus t. i. Ázsiában tett intézkedéseit nem akarta helybenhagyni, a consulságot pedig megtagadta tőle. Ily viszonyok között kisértette meg a Hispaniából visszatért Caesar, hogy a két versenytársat kibékítse és czéljaik elérésére titkos szövetséget létesítsen köztük és maga között, mely szövetség Pompejus hadi dicsőségében, Crassus pénzében és Caesar népszerűségében bírta alapját. Ez a hatalmas szövetség, triumviratus, a Kr. u. 60-ik évben csakugyan megalakult és azóta a római állam sorsa e három férfiútól függött. Crassus az 55-ik évben Pompejusszal consullá választatott és azután saját kivánatára Syriát kapta tartományúl. Plut. Pomp. 52. Crass. 52 sk. Caes. b. g. 4, 1. Dio Cass. 39. 31 sk. Cic. div. 2, 40, 84. Syriában azonban a kapzsi ember a remélt kincsek helyett halálát lelte. Ugyanis alig hogy helytartói állását elfoglalta, az armenius király segélyül hívta őt a parthusok ellen. Crassus (54-ben) át is kelt az Euphratesen és rabolva járta be Mesopotamiát, őszre azonban visszatért Syriába. A következő tavaszon (53-ban) újra átkelt az Euphratesen és Ctesiphon ostromára készült. A helyett azonban, hogy a folyó mentén lefelé haladt volna, a legrövidebb úton át nyomult elő a mesopotamiai sivatagon. Az áruló kalauzoktól vezetett római hadsereg mindjobban eltévedt a járatlan homoksivatagban, és midőn végre a hőségtől és szomjuságtól teljesen kimerült, egyszerre Carrhae (Harran) közelében parthus lovas had által bekeríttetett és véres harcz után visszavonulásra kényszeríttetett. E csatában Crassus hős fia, P. Lic. Crassus mint az elővéd vezére halálát lelte. E kettős csapás megtörte az öreg Crassust és a helyett, hogy a megerősített Carrhaeuben keresett volna menedékhelyet, másnap lázongó katonáira hallgatván, Armenia hegyei felé folytatta útját. Útközben Sinnaca táján a parthusok utólérték és a parthus fővezér személyesen kivánt vele találkozni. A demoralizált legiók által kényszerítve Crassus csakugyan elment a találkozóra, a hol azután rómaiak és parthusok között már ki nem deríthető okból dulakodás támadt, melyben Crassus és összes kisérői levágattak (53. jun. 9) Seregét a parthusok azután könnyű szerrel elfogták. Csak nagynehezen bírta C. Cassius Longinus, Crassus quaestora, Syriát a fékevesztett parthusokkal szemben megmenteni. Plut. Crass. 25–31. Caes. b. c. 3, 51. Ov. fast. 465. Liv. ep. 106. Crassus halálával a triumviratus is felbomlott. Ujabban Menniken irta meg életrajzát: Der Triumvir Crassus (1889). Két fia volt: – 17. M. Lic. Crassus Dives, a ki Caesar alatt mint quaestor működött Galliában és később Gallia Cisalpinának volt helytartója. Caes. b. g. 5. 46. 6, 6. – 18. P. Lic. Crassus Dives, az előbbinek öcscse, sokoldalú képzettségű, vitéz, daliás és szeretetreméltó ifjú, a ki Caesar legatusaként 56-ban Galliának számos csataterén kitüntette magát. Aquitania meghódolása első sorban az ő érdeme. Caes b. g. 2, 34. 3, 26 sk. Utóbb atyját kisérte el Syriába és ott Carrhae közelében életével fizette meg türelmetlen harczi kedvét. Plut. Crass. 17. Cicero rendkívül magsztalólag emlékezik meg róla (fam. 5, 8. 13, 16. Brut. 81) és arra enged következtetni, hogy C. mindenben atyjának ellentéte volt. – 19. c. Lic. Crassus Mucianus, a Muciusok családjából, a ki adoptio utján jutott a Crassus családba, Kr. u. 67-ben consul, 70-től 72-ig pedig Syria helytartója vala. Vespasianus trónrajutását lehetőleg elősegítette. Tac. hist. 1, 10. 76. Suet. Vesp. 6. az új trónkövetelő parancsára Italiába sietett, a hol annak érdekében működött és a hol Vitellius halála óta Vespasianus megérkezéseig a kormányt kezelte. Tac. hist. 2, 95. 4, 11. 39. Dio Cass. 66, 2. Akkor azonban hátat fordított a közéletnek és földrajzi és természetrajzi tanulmányainak élt. Plin. 5, 9. 36. 7, 50. Azonfelül okleveleket és a köztársasági idők szónokainak beszédeit gyűjtögette. Tac. dial. 37. Brunn L. írta meg életrajzát (1870). – C. Luculli: – 1. C. Lic. Lucullus, Kr. e. 196-ban néptribunus. Liv. 33, 42. – 2. L. Lic. Lucullus, Kr. e. 151-ben consul, győztesen harczolt Hispaniában a felkelt iberiai törzsek ellen. Cic. Brut. 21, 81. Liv. ep. 48. – 3. L. Lic. Lucullus, 102-ben Kr. e. mint propraetor váltakozó szerencsével küzdött Siciliában a fellázadt rabszolgákkal. Visszatérése után Q. Servilius augur sikkasztással vádolta, mely vád alapján számkivetésre itélték. Flor. 3, 19, 11. Cic .Verr. 4, 66. Plut. Luc. 1. Legidősebb fia. – 4. L. Lic. Lucullus, hírneves hadvezér, azzal kezdte pályáját, hogy atyjának ellenfelét, Q. Serviliust bevádolta, de panaszával czélt nem ért. Plut. Luc. 1. Később a szövetségesek ellen harcolt és különösen a Mithridates ellen viselt háborúkban megalapította hadi hírnevét. Őt bízta meg Sulla 87/86 telén azzal a feladattal, hogy a keleti vizekben hajóhadat szerezzen. Lucullus a rhodusiaktól, más görögöktől és Syriában csakugyan szép hajóhadat gyűjtött, közben a kalózokat is rászedte és azután Cnidust, Samust, Colophont és Chiust ragadta ki Mithridates kezéből. A háború befejeztével Sulla Asia helytartóságát és a hadisarcz szigorú behajtását Luc.-ra bizta, mint legjobb tisztjére, mely kényes feladatban L. lehetőleg kiméletesen járt el. Plut. Luc. 3. Midőn később (79) Romába visszatért, Sulla kegyesen fogadta és fiának gyámjává tette végrendeletében. A nép még abban az évben aedilisszé választotta, mire L. fényes játékok alakjában rótta le iránta háláját. A nép egyébiránt csodadolgokat mesélt Lucullus határtalan gazdagságáról, bámulandó kényelemmel és fejedelmi fénynyel berendezett háztartásáról. Bőkezűségének köszönhette első sorban, hogy 77-ban preatorrá, 74-ben consullá választották. Midőn III. Mithridates harmadszor izent a rómaiaknak háborút, Lucullus indult ellene mint vezénylő consul, és e hadjáratban mindvégig jelét adta elsőrangú katonai elméjének. Mialatt M. Aurelius Cotta a hajóhaddal a Propontisba evezett, ő maga (74) Cilicián és Phrygián keresztül nyomult előre. Miután előbb Chalcedon, majd Cyzicus alól űzte el az ostromló Mithridatest és miután 73-ban Lesbosnál hajóhadát is megsemmisítette, a megrettent és egyre hátráló király sarkában Pontusba nyomult. A 73/72-ik télen alvezérei által Sinopét, Amisust és Heracleát vívatta, ő maga pedig a 72-ik év tavaszán újra Mithridates ellen fordult, a kit a Lycus mentén, Cabiránál (másként Neo Caesarea) annyira megvert, hogy az vejéhez, Tigranes armeniai királyhoz volt kénytelen menekülni. Plut. Luc. 6–21. App. Mithr. 67. 72 sk. Lucullus, a ki időközben a Sulla roppant bírságai és a szívtelen hitelezők által a tönk szélére jutott görög lakósság nyomorán segített, 69-ben Tigranesnek is háborút izent, és a nélkül hogy bevárta volna a senatus felhatalmazását, alig 15,000 emberrel Délkeletre fordulván, Meliténél átkelt a felső Euphratesen és Armenia székvárosa Tigranocerta közelében Tigranes és Mithridates hadait fényesen megverte, mire azután a fővárost kincsestül hatalmába kerítette (69 október 9-ikén). A megmérhetetlen kincsekből az államnak, neki és katonáinak is jutott osztályrész. Plut. Luc. 22–29. App. Mithr. 84–86. Dio 35, 2. Mitán még Commagene tartományt is megszerezte és hű királyt ültetett annak trónjára, téli szállásra vonult. 68 tavaszán megujult a háború, melynek szinhelyéül már most a zord örmény fensík szerepelt, a hol Mithridates és veje Artaxata (Erivan) táján 70,000 embert toborzottak össze. Lucullus, mitsem törődve katonáinak kedvetlenségével, szerencsésen feljutott Artaxata közelébe. Itt azonban, a hóval födött hegyek közepette katonái (köztük különösen Fimbria emberei) vonakodtak tovább menni. Már megsokalták a fáradalmakat és különben sem szerették az optimatát, a ki csak munkát és szigorú fegyelmet rótt rájuk, rabolni és zsarolni azonban nem engedte őket, holott ő a maga számára kocsiszámra vitette Romába a műkincseket és drágaságokat. Lázongó katonái a győzőt csakugyan visszavonulásra késztették, a melyet nem kevesebb ügyességgel vitt véghez, mint azelőtt a «felvonulást». Szerencsésen elérte a mesopotamiai síkot, átkelt a Tigrisen és Nisibist hódította el, melynek falai között kényelmes téli szállást talált. Mithridates azonban már neszét vette a fordulatnak és Pontusba sietett, a hol Lucullus alvezérét M. Fabius Hadrianust Cabirában erősen körülzárta, Triarius alvezért pedig, a ki társának segélyére készült, Zielánál megszalasztotta és táborát elfoglalta. E csapással karöltve járt egy újabb katonai összeesküvés kitörése. Lucullus épen Triarius segélyére sietett, midőn híre érkezett, hogy a senatus őt visszahívta és M. Acilius Glabriót nevezte ki utódának, továbbá hogy a kiszolgált katonákat (első sorban Fimbria embereit) hazabocsátotta. Lucullus ezek után is készült Mithridatesszel leszámolni, de katonái most arra kényszerítették, hogy őket ne Armeniába, hanem Asia provinciába vezesse vissza. Ily váratlan és sajátságos véget ért a remekül viselt háború, melyet régibb és ujabb irók a 10,000 görög hadjáratával hasonlítottak össze, és kétszeresen sajnálhatjuk, hogy míg Xenophon műve reánk maradt, Lucullus emlékiratai elvesztek. Miután Acilius Glabrio a háború folytatására nem érezte magát eléggé alkalmasnak, a senatus Pompejust küldte Keletre, kivel Luc. Danalában találkozott s a kitől azután heves szóváltás között vált el. Visszatérve Romába, arról értesült, hogy voltaképen a magas ázsiai kamatláb leszállítása által érdekeikben sértett tőkepénzesek áskálódtak ellene, míg a senatus tényleg vissza nem hívta. E visszahívásban Pompejusnak is volt némi része, ki Luc. diadalmenetének megtartását is késleltette. Hátralevő éveiben Luc. már nem sokat törődött a politikával és mindössze a többi optimatával Pompejus hatalomra jutását igyekezett megakadályozni. Napjait kincses palotájában és gyönyörű kertjeiben töltötte, főúri szórakozás, lakomák, tanulmányok és irodalmi működés között osztván meg idejét. Utoljára elmebetegségbe esett és 56-ban meghalt. Bár mint Sulla egyik legbuzgóbb politikai hivét sokan nem kedvelték, másrészt sokoldalú műveltségével, szelidlelkűségével meg bőkezűségével sok barátot és tisztelőt is szerzett. Plut. Luc. 1. 19, 39. Pomp. 48. Cic. acad. 2, 1. A költők és művészek önzetlen pártfogóra akadtak benne (pld. Archias), és ő maga is értett a toll forgatásához. Megírta saját életét és a szövetségesek elleni háború történetét; de mindakét görögűl írt mű elveszett. Kortársai sokat tartottak képzettségéről és az írók gyakran fordultak hozzá tanácsért. Cic. Brut. 62, 222. acad. pr. 2, 2, 4. Tac. dial. 37. Sulla hír szerint Lucullusra bízta emlékiratainak felülvizsgálását. Plut. Luc. 4. Cicero academica cz. munkájának reánk maradt 2. könyvét Lucullus nevéről nevezte el. Pontus országból, Cerasusból, a cseresznye egyik nemesebb faját hozta Italiába. Plin: 15, 25. Athen 2, 50. Ujabban Beversen N. J. írta meg életét: De L. Lic. Luculli vita ac moribus (1888). V. ö. Mommsen római történelmét, Fröhlich Fr., Lebensbilder berühmter Feldherren, 3. köt., Lucullus (1898). Fia – 5. Lic. Lucullus (előneve ismeretlen) atyja halála után Cicero és Cato gyámsága alatt serdült ifjúvá. Cic. Att. 13, 6. fin. 3, 2, 7. Anyja Servilia M. Cato mostoha huga vala. A polgárháborúban a köztársasági párthoz csatlakozott és a Philippi melletti csata után menekülés közben vesztette életét. Vell. Pat. 2, 71. – 6. M. Lic. Lucullus, a 4. sz. alatt említett L. öcscse, M. Terentius Varro adoptálta, a miért is M. Terent. Licinianus Varrónak is nevezték. Az optimatákhoz szított és 83-ban a marianusok fölött diadalt aratott. Plut. Sull. 27. A 73-ik évben consullá választották, majd Macedoniát kapta tartományul, melynek északi részeiben az ott kóborló rablótörzseket leigázta (72). Flor. 3, 4, 7. Élénk részt vett az akkori politikai életben és elkeseredett párttusában és maga indította meg a vádkeresetet Cornelius tribunus és Aurelius Cotta ellen. Cicerót barátjai közé számította és számüzetése idejében közben is járt érte. Cic. de com. 52. Pis. 31. Jellemzése Plut. Luc .43. Hires bátyját rövid idő alatt a sírba követte. – D. Macri. – 1. C. Lic. Macer, a ki Kr. e. 73-ban, mint tribunus a Sulla által békóba vert tribunatus teljes helyreállítását sürgette, 66-ban praetori minőségben elkövetett zsarolásai miatt elitéltetett. Nyomban reá hirtelen meghalt; lehet, hogy öngyilkosságot követett el. Plut. Cic. 9. Cic. Att. 1, 4, 2. Val. Max. 9, 12, 7. Cicero (Brut. 67. legg. 1, 2, 7) mint szónokot és mint történetírót egyformán gáncsolja. Munkái közül a 27 könyvre szóló évkönyvek nevezendők, melyeket a régiek a szerző részre hajlósága miatt nem sokra becsültek. A mű maradványait kiadta ujabban Peters, hist. Rom. rel. I, 330 skk. l. fragm. 190 skk. l. Életrajzát megirta Liebald (1848). – 2. Fia C. Lic. Macer Calvus mint költő és szónok szerzett hírnevet; verseiben barátját, Catullust igyekezett utánozni. Csak két epigramma és néhány lyrikus verstöredék maradt reánk. V. ö. Weichert, poët. Lat. relig. 89–130 ll. és a Lachmann és Müller L. által szerkesztett Catullus kiadást, valamint Bährens, fragm. poëet. Rom. 320 skk. Ciceróval ellenséges lábon állott. – E. Murenae. Ezen Laviniumból származó plebejusi nemzetség tagjai sorából kiemelendők: – 1. P. Lic. Murena, régiségtudós és optimata politikus. Az 1. polgárháborúban vesztette életét. Cic. Brut. 67. 90. – 2. L. Lic. Murena, az előbbinek testvére, mint Sulla alvezére 86-ban Görögországban Archelaus ellen harczolt, 84-ben pedig Asia tartomány helytartójává lett, mely állásban Mithridates ellen a háborút újra felvette, de vereséget szenvedett. App. Mithr. 65. – 3. Az ő fia L. Lic. Murena, előbb harczolt Mithridates ellen (Cic. Mur. 9, 16); aztán praetor (65) és utóbb Gallia helytartója lett. Ellenfelei 63-ban consuljelölt létére sikaksztással vádolták (Plut. Cat min. 21. Cic. Flacc. 39), de részben a vád alaptalansága részben Cicero remek védőbeszéde valamint Crassus és Hortensius ügyvédeinek fáradozásai folytán a vád alól felmentetett. Plut. Cic. 35. Cic. Mur .37. 39. Utóbb Ciceróval karöltve a Catilinariusok elitélésében vett részt. Cic. Att. 12, 21. – 4. Testvére C. Lic. Murena 63-ban Kr. e. Galliában volt vezér és Catilina követeit letartóztatta. Sall. Cat. 42. – 5. A. Terentius Varro Murena, Ter. Varro adoptált fia, legyőzte Kr. e. 25-ben a salassusok törzsét (Dio Cass. 53, 25), 23-ban pedig mint consul részt vett a Fannius Caepio-féle összeesküvésben, a miért őt Augustus császár Maeconas (a ki L. nővérét bírta nőül) és barátja Proculejus könyörgései daczára kivégeztette. Suet. Tib. 8. Aug. 19. 66. Dio Cass. 54, 3. Zonar. 10, 32. – F. Nervae. – 1. C. Lic. Nerva, 167-ben Kr. e. praetor. Liv. 45, 16. – 2. Öcscse A. Lic. Nerva, 178-ban Kr. e. tribunus, 166-ban pedig Hispania helytartója. Liv. 41, 6. 45, 44. – 3. P. Lic. Nerva, praetor Siciliában, a ki 103-ban Kr. e. megfontolatlan eljárásával a siciliai rabszolgák felkelését idézte elő, melyet csak hivatalbeli utóda M. Aquilius tudott azután elfojtani. – G. Sacerdotes. – 1. C. Lic. Sucerdos, 142-ben censor, kit az ifjabb Scipio hamis eskü miatt megtámadott. Cic. Cluent. 48. – 2. C. Lic. Sacerdos, Verres elődje a siciliai helytartóságban, ki derekas és igazságos eljárásával jó hírnevet hagyott hátra a szigeten. Cic. Verr. 1, 10. 2, 33. 3, 50. – H. Mások. – 1. Lic. Proculus, a praetorianusok parancsnoka és bizalmas embere Otho császárnak, kit azonban bukásában gyávaságból cserben hagyott. Ezért Vitellius kegyébe fogadta. – 2. Lic. helyesebben Valerius Licinianus Licinius, daciai illetőségű, alacsony származású római vezér, a kit Galerius császár 307-ben Kr. u. mint Pannonia és Raetia kormányzóját társcsászár minőségében maga mellé fogadott. Galerius halála után L. (313) Constantinus császárral kötött barátságot, a ki Mediolanumban Constantia nevű hugát jegyezte el vele és közös elhatározásból vele együtt 313-ban türelmi rendeletet adott ki a keresztény egyház javára. Miután L. versenytársát Maximinus Dazát Perinthusnál teljesen emgverte, korlátlanul kormányozta a Keletett, míg a Nyugat constantinusnak hódolt .De a sógorok nemsokára összevesztek és a kitört rettenetes polgárháborúban Lic. húzta a rövidebbet. Constantinus már 314 oct. 8-án Cibalaenáál (Vinkovczénél a Száva mentén) és azután a mardiai sikon (Thraciában) megfutamította ellenfelét, a ki 315-ben Thracia és Alsó Moesia kivételével összes európai birtokairól kénytelen volt lemondani. A bekövetkezett békeidőt L. arra használta fel, hogy a keresztényeket üldözze és újabb döntő háborúra készüljön. Össze is gyüjtött 165,000 embert és 300 hajót. Mind a mellett Constantinustól Hadrianopolisnál 323-ban megint vereséget szenvedett és miután hajóhada is elveszett, a Chalcedon mellett vívott szerencsétlen ütközet után elfogatott. Constantia könyörgésére Constantinus egyideig megkegyelmezett neki és beérte azzal, hogy Thessalonicában internálta. 325 octóberében azonban összeesküvés ürügye alatt kivégeztette. Zos. 2, 11. 17 sk. Aur. Vict. Caes. 41. ep. 41. V. ö. a Nagy Constantinusról szóló újabb irodalmat.