Lycanthropia

h lucanJ rwpia, egy az ókorban gyakran járványos elterjedésben észlelt elmezavar, még pedig mai ismereteink szerint a hysteria egy alakja volt, vagyis az idegrendszernek oly megbetegedése, melynek okát valamely anatomiai elváltozásban eddigi vizsgálati eszközeinkkel nem sikerült kimutatni, miért is az ú. n. «functionalis» idegbetegségek közé soroltatik. A Kr. utáni 3-ik évszázadbana Pamphyliában levő Side városából származó Marcellus orvosíró ismertetése szerint, kinek ezt a leirását Oribasius és Aëtius örökítették meg gyüjtőmunkáikban, az l. nevét onnan nyerte, hogy az ebben a bántalomban szenvedő betegek, kik szomorú, levert kedélyhangulatuak voltak és többnyire erősen lesoványodtak, éj idején farkasok módjára csapatostól, üvöltve barangolták be az erdőket, temetőket és más elhagyott helyeket (locoV = farkas, anJrwpoV = ember). A l. tünetei gyakran átragadtak az ilyen betegeket látó más egyénekre is, úgy hogy a bántalom néha járványos jellget öltött. A l. tüneteit hasonló módon irta le egy másik, ismeretlen nevü, ókori görög orvosíró is, kinek «peri lucanJrwpiaV» cz. kéziratát 1842-ben Ideler adta ki «Physici et medici Graeci minores» cz. művében (Tom. 2. p. 282) és a ki e betegséget a búskomorság egy válfajának mondotta. A járványos idegbajok legnagyobb mértékben a középkorban dühöngtek, midőn az emberek tudatlansága, minden babonában való vakhite és vallási fanatismusa az ilyen járványok keletkezését igen elősegítette. Az ó- és középkorban ezen járványok okát általában (a természettudományi alapon álló kevés orvost kivéve) az istenségek haragjában, majd az ördögök, boszorkányok és gonosz szellemek káros befolyásában keresték és ebből a felfogásból kifolyólag az ily betegeket imákkal, böjtöléssel és mindenféle vallási szertartásokkal, igyekeztek meggyógyítani. Ma azonban már tudjuk, hogy némely idegbaj járványos elterjedésének oka egyszerüen abban rejlik, hogy a kóros idegerendszer egyes tünetei az ideges alkattal biró egyénekre ragadósakká válhatnak az ú. n. «reflex» útján, vagyis azon élettani törvény alapján, hogy némely érzésbeli hatást az illető egyén akarata nélkül, sőt akarata ellenére is egy bizonyos mozgás szokott követni, a minek egy ismeretes példája az, hogy ha valamely társaságban valaki elásítja magát, akkor az ásítás rendszerint a többi jelenlevőre is átragad. Az orvosi gyakorlatban mindennapos tapasztalat, hogy egyes családok vagy intézetek körében, a hysteria tünetei, melyek nemcsak nőkön, hanem férfiakon is észlelhetők, a betegekről reflectorikus módon, az ú. n. «psychikus infectio» utján a környezet azon tagjaira is átragadnak, a kik különben is kóros állapotú idegrendszerrel bírnak. A hysteria leghatásosabb gyógyító eszköze a suggestio; ezt mostanában az orvosok czéltudatosan alkalmazzák az éber állapotban levő vagy hypnotikus állapotba helyezett betegeken, régente pedig öntudatlanul alkalmazták a suggestiót az ördögűzés és másnemű vallásos szertartások alakjában, melyek mind nagy hatást gyakoroltak a betegek szellemére és kedélyére s ezáltal gyakran a betegek gyógyulását eredményezték. Hogy hasonló ragályos idegbajok már a legrégibb időkben is előfordultak, annak igen érdekes bizonyítéka az ókori írók által gyakran említett azon monda, mely szerint Proetus argosi királynak három leányát Hera azért, mert nem akartak férjhez menni, büntetésként megőrjítette, a mire azután ezek teheneknek képzelve magukat, bőgve csatangoltak az erdőben és mezőkön, számos argosi hajadontól kisérve, kikre a három királyleány betegsége átragadt. Kétségtelen, hogy e leányok mindannyian hysterikusok voltak és érdekes, hogy Melampus, ez a mythikus orvos, mily észszerű eljárással gyógyította meg őket; az ókori írók leirása szerint ugyanis daliás ifjakkal űzőbe vétette a beteg leányokat, azután forrásfürdőket használtatott velök és végül Artemis templomában hosszas és titokzatos szertartásokkal kiengesztelte az istennő haragját, vagyis modern kifejezéseket használva, testmozgás, edző fürdők és suggestio utján hatott gyógyítólag az ő idegrendszerükre. Hdt. 9, 34. Apollod. 1, 2. Verg. E. 6, 48. Strabo 8. Diosc. 4, 151. Paus. 8, 18. Suid. 2. Oribas synops. 8, 10. Aëtius, Tetr. 2. serm. 2. c. 11. Laufenauer, Az idegélet világából, 1899. Tihanyi. Az ókori görög orvosi tudomány fejlődése Hippocrates előtt, 1897.