Lycaon

Lucawn. – 1. Mesés király Arcadiában, kinek szülei a hagyomány szerint Pelasgus és Meliboea, a ki viszont Oceanusnak leánya. Apollod. 3, 8, 1. Mások szerint azonban anyja Cyllene volt. Schol. Eur. Or. 1642. Arcadia ősműveltségének ő veti meg alapját, a Lyceum hegyen templomot épít Zeus Lycaeusnak (LucaioV), egyúttal pedig fölépíti Lycosura városát. Paus. 8, 2, 1. Különféle asszonyokkal lépvén házasságra, ezekből a frigyekből összesen 50 fiú származott, a kik az őstörténetben egytől-egyig mint városalapítók szerepelnek és mythologiai szempontból úgy tekintendők, mint az illető őstelepeknek megszemélyesítései. Az érdekelt őstelepek (az egy Oenotria kivételével) mind a Peloponnessuban vannak. De mivel az arcadiai ősnépek istentiszteletében meg volt az a szokás, hogy Zeusnak emberáldozatokat mutattak be, a monda lassankint nemcsak L. alakját, hanem fiainak személyét is gonosz tulajdonságokkal ruházta fel és istenteleneknek tekintette. Az erre vonatkozó mondák legrégibb alakja az, hogy L. (kinek nevét az etruscus luc-umo szóval hozzák összefüggésbe) a Lycaeus oltárához egy ártatlan gyermeket vonszol, melyet félig tudatlanságból, félig kegyetlenségből megöl, vérével az oltárt befecskendezi, a miért aztán az isten nyomban az áldozat után farkassá változtatja. Ennél a mondánál, melyet Pausanias tartott fenn az utókor részére, jóval ujabb és ismertebb az, a melyről Apollodorus (3, 8, 1) és különöen Ovidius (met. 1, 196–240) beszélnek. Szerintök L. és egész háza istentelen viselkedésökkel annyira magukra vonták az égiek haragját, hogy Zeus végre is elhatározta, hogy a dolgok mivoltáról személyesen fog meggyőződni. Szegény ember alakjában látogatta meg L. házát, a ki asztalhoz ültette, de legidősebb fiának Maenalusnak tanácsára emberhúst adott neki étkül, egy gyermek húsát, melynek beleit az áldozati ajándékok közé csempészte. Itt már határozott rosszakarat vezérli L.-t, a ki ezért el is veszi méltó büntetését. Zeus ugyanis dühre lobbanván, egyetlen haragos mozdulattal felfordítja az asztalt, azután pedig az egyetlen Nyctimus kivételével L. egész háza népét villámaival sújtja és megöli. Ezt a Nyctmust a földanya (Ge) mentette meg, a mennyiben Zeusnak felemelt kezét, a melylyel a villámokat szórta, feltartóztatta. Így tehát Nyctimus lett L. utóda, de bár nem művelt akkora szörnyűségeket, a rája törő végzetet elhárítani már nem bírta. Az ő uralkodása alatt következtet be az árvíz, melyet a hagyomány Deucalionról nevezett el. A L.-mythus magyarázói közül úgy látszik azok járnak legközelebb az igazsághoz, a kik L. alakjában egy a görögök honfoglalását megelőző ős istentenséget látnak. Ennek az istennek tiszteletét Zeus szorította ki, s így csak természetes, hogy a mythusban Zeus kezétől veszi el a büntetést olyan rituális szokásokért (emberevés stb.), melyek hajdan ezen ősistenség tiszteletéhez tartoztak, de a viszonyok változtával bünöknek tüntek fel. L. Bérard, De l’origine des cultes ascudiens, Paris, 1894. Goerres, Studien zur griechsichen Mythologie, 1. sorozat, Berlin, 1889. Wojwewodszky, Az emberevés a görög mythusokban (orosz nyelven, St. Peterburg, 1874). – 2. Priamus és Laothoë fia, Polydorus testvére, a kit Achilles megölt. Hom. Il. 21, 35 skk. 22, 46 skk. Achilles ugyanis egy ízben elfogta és rabszolgának adta el Lemnusba Iason fiának, Eunenusnak. Onnan egy barátja kiváltotta és Arisbéba küldötte, a honnan titkon elmenekült és lopvást visszatért Trojába. Balvégzete úgy akarja, hogy a Scamander partján találkozik Achilesszel, a ki a fegyvertelent minden irgalom nélkül megöli és a zúgó folyamba hajítja. – 3. Pandarus atyja, Lycia uralkodója. Il. 2, 826. Marquart, Cyzicus 128 skk. – 4. Nevezetes érczöntő Gnossusból. Verg. A. 9, 304.