Manes

(a jók, ellentéte immanens), a rómaiaknál euphemistikus neve a halottak szellemenek, kiket halhatatlanoknak tartottak; a síriratok így is nevezik őket: dii Manes: a felirat D. M. (diis Manibus) vagy D. M. S. (diis Manibus sacrum) rövidítéssel kezdődik. A nép hite szerint a föld alatt laknak s évenként csak bizonyos napokon jönnek a felvilágra. Plin. 33, 2. Serv. Aen. 3, 63. Mint Italia egyéb városaiban úgy a római Palatinuson is a város alapításakor mély gödröt ástak (ez volt a mundus) melynek legalsóbb része az ég megfordított alakjával az alvilági isteneknek, tehát a M.-nek is vala szentelve. Egy kőlap, az alvilág bejárata, az ú. n. lapis manalis, fedte be, melyet évenként háromszor (aug. 24-én, oct. 5-én és nov. 8-án) emeltek föl abban a hitben, hogy a M. éjjel feljönnek. Ezért e napok is dies religiosi, melyeken semmi fontosabb dolgot nem végeztek, hanem áldozatot mutattak be a siroknál, melyeket virágokkal és füstölő szerekkel tettek illatosakká. Főleg a Parentalia nevű ünnep (febr. 13–21) utolsó napján, melynek külön neve Feralia, áldoztak általánosan a M.-nek. Ov. fast. 2,569. Gyakran szolgál nevük a költőknél az alvilág jelölésére. Verg. G. 1, 243. A. 4, 387.