Marcianus

MarcianoV. – I. A bithyniai Heracleából való, Kr. u. 400 táján élt földrajzi iró, kinek a pergamumi Mentippusra visszamenő epitomh twn t rtwn tou thV entoV JalasshV… bibliwn cz., a Földközi tenger partvidékeit leíró hiányos kivonatát s a jobban ránk jutott periplouV thV exw JalasshV en biblioiV b’ cz., Ptolemaeus és Protagoras geographusok munkáiból merítő leirását a Keletre és Nyugatra fekvő oceanusok partvidékeinek kiadta Müller a Geogr. Gr. min. 1. kötete 515–573. lapján. Két másik művét (epitomh twn endeca thV ’Artemidwrou tou ’Ejesiou gewgrajiaV bibliwn és peri twn apo ’PwmhV troV taV epishmouV thV oicoumenhV poleiV diastasewn) csak czímök után ismerjük. – 2. Aelius Marc., római jogtudós, ki műveit Caracalla halála után írta. Főműve egy institutionum libri XVI volt, mely főleg Gajus nyomdokain haladt. G. Oelrichs, De vita, studiis, honoribus et scriptis Ael. M. iurisconsulti (Utrecht, 1754). – 3. (Martianus) Felix Capella, római encyclopaeidsta, ki a Kr. u. 410–439 közti időközben élt és írt Carthagóban s valószínüleg ügyvéd volt. Cassiodorius szerint Madaura volt születési helye. Ránk jutott munkája, melyet a középkorban a benne összehordott tudományos anyag miatt iskolakönyvnek használtak, a satura menippeák fajtájából való encyclopaedia 9 könyvben, melynek két elseje e czímet viseli; de nuptiis philologiae et Mercurii s bevezetése a rákövetkező 7 könyvnek; ezekben száraz előadásmóddal, melyet néha verses alak vált fel, az ú. n. szabad művészetről értekezik. A munkát, mely egyes részeiben Aquila Romanus, Aristides Quintilianus és Plinius műveire megy vissza, sok helyütt szolgai módon, kiadta, először Vicenzában 1498-ban Vitalis Bodianus, utoljára Eyssenhardt (Leipzig, 1866). – Irodalom: Jürgensen, De M. C. libro III. Comm. Philol. Lipsienses, 1874, 59 skk. l. Stange, de re metrica M. C. Lipcse, 1882. Falk, M. C. és az északi mythologia (svédül). Nordisk Aarboger 2 (1893) 226–300 l.