Meleager

MelagroV, (a vadászatot kedvelő: w melei agra). – 1. Ókori hős; atyja Oeneus, anyja Althaea, Thestiusnak leánya. Felesége Cleopatra (Alcyone), a ki viszont Idastól és Marpessától származott. Hatalmas hős volt, különösen kiváló a dárdahajításban. Calydonból származott és részt vett a hőskornak legkiválóbb kalandjaiban, az Argonauták vállalatában és a calydoni vadászatban. Atyja Oeneus egykor áldozatközben megfeledkezett Artemisről, mire a megsértett istenasszony egy félelmetes vadkant küldött, mely a calydoni határt pusztította. M. összeszedte a hőskor legkiválóbb alakjait és velök a fenevad ellen indult, melyet csakhamar el is ejtettek. Kiséretében találjuk a következő félisteneket és hősöket: Admetust, Amphiaraust, Asclepiust, Iasont, Idast, Lynceust, Eurytust, Cteatust, Caeneust, Nestort, Phoenixet, Peleust, Theseust, Pirithoust, Castort, Polydeucest stb. Mikor a veszedelmes vadállat immár elesett, Artemis újabb bajt, nagy viszályt támasztott a felett, kinek jusson az elesett vadnak feje és bőre. Erős harcz támadt, a melyben két párt állott egymással szemben: az aetolusok (Calydonban) és a curesek (a szomszéd Pleuronban). A míg M. a harczban tevékeny részt vett, addig az aetolusok győztek. Történt azonban, hogy M. valamelyik csatában megölte saját édes anyjának testvéreit, a ki ezen annyira elkeseredett, hogy fiát megátkozta. Ez viszont M.-t keserítette, el annyira, hogy a harcztól egészen visszavonult és tétlenül nézte, hogyan verik az aetolusokat, a kiknek helyzete egyre válságosabb lett és a kik mindent elkövettek, hogy M.-t visszavonultságából kimozdítsák. Elküldték érte a véneket, a főpapokat, gazdag ajándékokat igértek neki; saját atyja sirva borult lábaihoz; édes anyja is kérésre fogta a dolgot, barátai is esdekeltek neki: mind hasztalan. De mikor felesége Cleopatra is panaszkodni kezd, leirja a lángba borult várost, a szemtelen ellenséget, mely már-már M. házát fenyegeti, családi tűzhelyüket megsemmisíti: a hős ellágyul és lángra lobban, berohan a csata szenvedelmébe, megveri az ellenséget, de többé vissza nem tér; az Erinys, melyet anyja vigyázatlanúl felidézett, elérte a hős fiút. Hom. Il., 2, 641. 9, 529 skk. 14, 115 sk. Ezt a mythust, mely nyilván a homerusi költeményeknél is régibb forrásra utal vissza, a későbbi kor (tragikusok, lyrikusok, alexandriai költészet) megpótolta egy változattal, melyben egy ősrégi népköltési, de semmi más irodalmi mondában elő nem forduló motivum szerepel: a félig megégett zsarátnokra vonatkozó hagyomány, mely összefüggésben van M. anyjának átkával és magának M.-nek életével. Az erre vonatkozó hagyomány így szólt: midőn a kisded M. 7 napos volt, a Moerák bölcsőjéhez léptek és megjósolták, hogy akkor fog meghalni, a mikor az a zsarátnok, a melyik a tűzhelyen az imént lobot vetett, teljesen elhamvad. Akkor Althea, a kisded anyja villámgyorsan kiragadta a zsarátnokot, eloltotta és egy szekrénybe tette. Midőn azután később a calydoni vadászaton a szintén résztvevő Atalante ejtette a vadkanon a legelső csapást, M., a ki a fenevadat végleg elejtette, a vad bőrét Atalanténak engedte által, a kit nagyon szeretett. Ámde Thestius fiai, Althaea testvérei, máskép gondolkodtak; a bőrt erőszakosan elragadták Atalantétól, a miért aztán M. megölte őket. Althaea pedig, a ki testvéreinek halála miatt magán kívül volt, elkeseredésében tűzre vetette a zsarátnokot, mire M. azonnal meghalt. Ov. Met. 8, 270 skk. Ez az újabb mythus, mely a népek nagy többségénél meglévő és különféle alakban megörökített azon babonás hitre támaszkodik, hogy valakit megölhetünk, ha vele összefüggésben állott vagy személyével összefüggésbe hozott tárgyakat elégetünk, csodálatos módon alig hagyott nyomot a művészetben. Sokkal inkább történt ez a calydoni vadászatot illetőleg, nemkülönben szívesen foglalkoztak a művészek azzal, hogy M. halála után Althaea és Cleopatra felakasztották magukat, M. hugai pedig addig búsultak, a míg Artemis istenasszony csupa könyörületből gyöngytyúkokká nem változtatta őket (meleagrideV). A calydoni vadászatnak ábrázolásai a vázaképeken kezdődnek, melyek a hőskori kalandoknak valóságos képes krónikáját alkotják. A legrégibb vázákon (köztük a François vázán) M. rajta van ugyan és a hősök sorában külön meg van nevezve, de helyenkint (pl. a Glaucetes és Archicles cylixén) a vadkan háta mögött áll, a mi nem egyezik a mythusban elfoglalt kimagasló szerepével. Atalante is ritkán fordul elő, sőt a fekete alakos vázákon teljességgel hiányzik. Rendkívül érdekes a calydoni vadászat ábrázolása a gjölbasii heroum domborművein. A nevezett épület frízén a vadászoknak egész tömege a legkülönbözőbb helyzetekben támadja meg a vadkant. Közvetetlenűl a fenevad előtt M. emeli a döntő hajításra gerelyét; mögötte pajzsának védelme alatt óvatosan halad Peleus; kettejök mögött a vadász szenvedélynek teljes gerjedelmétől áthatva, lábujjhegyre emelkedve Atalante czéloz nyilával, míg Theseus a háttérben, közvetlenül a vadnak feje mellett két kézre fogott buzogányával fenekedik. Ezzel a csoporttal annyira megegyezik egy berlini díszedény, hogy szinte kétségtelen, mikép mindkettőnek egy közös elveszett eredetije van. Az eredetinek szerzője egy attikai mester az 5. század közepéről. A díszedény compositiója és stilusa Polygnotusra és iskolájára utal. Ugyanezen csapáson halad egy Bengaziban talált váza (Annali dell’ Instit. 1868, L. M. tábla), egyike a legszebbeknek, mely az ókorból reánk jutott. Lényegesen eltért ettől a felfogástól az az oromcsoportozat, melylyel Scopas Athena Aleának tegeai templomát diszítette, melyet azonban tulajdonképen csak Pausaniasnak hevenyészett leirásából (8, 45. 6–7) ismerünk. Atalante, Meleager és Theseus az oromzat baloldalán állottak; szemben velök a vadkan, rajta túl a többi vadász. Telamon úgy jelent meg, a mint a vadkan üldözésekor egy fagyökérben megbotlott, de Peleus talpra segítette. V. ö. Ov., met. 8, 378–80. A későbbi kor ábrázolásaiban, melyek leginkább sarcophagusokon fordulnak elő, megint az a Polygnotus-féle felfogás jut érvényre, a melyről fentebb megemlékeztünk. Az 530. ábra a párisi Louvre egy sarcophagusának reliefjét mutatja. Jobboldalt M. látható, a mint Atalante elrablásáért boszut áll a Thestiadákon: az egyik, kit M. halálosan megsebesített, a földön fekszik, a másik segítségére siet haldokló testvérének, s M. most neki szegzi kardját. Baloldalt a testvérei halálán kesergő Althaea látható, a mint a végzetes hasábot az áldozati oltár tüzébe tartja. Vállát megragadja a fején szárnyakkal jellemzett Erinys, mig előtte a Parca áll diptychummal és iróvesszővel. A kép közepét M. foglalja el halálos ágyán, kit fölbontott haju nők, valószínűleg hitvese és nőtestvérei, vesznek körül, egyikök szájába teszi a szokásos obulust. Az ágy lábánál az öreg paedagogus áll, mögötte ül székén Atalante s a fák alatt a vadászkutya. A philologiai szakszótárakon kívül l. Surber, die M.-sage, 121 skk. ll. 78 skk. ll. Welcker, Griech. Trag. 1. 403 skk. Kekulé, De fabul. Meleagr. 17 skk. – 2. Nagy Sándor halálakor a híres macedoniai phalanxnak egyik vezetője. Úgy intézte az ügyek alakulását, hogy Sándornak ujonszülött fia mellett a gyönge elméjű Arrhidaeus lett a király, ő maga pedig Perdiccas mellett a kormányzó. Csakhogy Perdiccas nem sokáig volt hajlandó, hogy a főhatalmon mással osztozzék, Arrhidaeust teljesen a maga pártjára hódította, a ki viszont beleegyezett abba, hogy M.-t elveszítsék. Hasztalan menekült az utóbbi egy szent helyre; ott gyilkolták meg az oltár küszöbén 323-ban Kr. e. Diod. Sic. 18, 2, 4. Curt. 10, 6, 20 skk. – 3. Ptolemaeusnak, Lagus fiának egyik fia, a ki bátyjának Ptolemaeus Ceraunusnak halála után 279-ben Kr. e. Macedoniában trónra jutott, de mindössze két hónapig uralkodhatott, mert szellemi tehetetlensége miatt a trónról eltávolították. – 4. Görög költő, szül. Gadarában (Palaestina), Kr. e. 60 körül virágzott és különösen a szerelmes tárgyú epigrammában tűnt ki. Azonkívül összegyűjtötte a virágkornak és alexandriai időszaknak jelesebb epigrammáit (ostejanoV, epigrammatwn); v. ö. Anthologia graeca. Saját epigrammái közül (számszerint 130) leginkább a «Tavaszról» irott tünt ki; stilusa kissé nehézkes és homályos, de költeményei mégis szellemesek és meglepő fordulatokban gazdagok. A «Tavaszt» Ponori Thewrewk Emil fordította magyarra.