Memnon

Memnwn. – 1. Ókori hős, a ki különösen a Homerusra következő mondákban szerepel. Az Ilias még csak nem is említi, az Odyssea pedig mindössze két helyen, egyszer mint a halandó vitézek legszebbjét (11, 522), más helyen pedig mint Eosnak fiát, a ki lebirta a bősz Antilochust (4, 188). Aránylag többet foglalkozik vele Hesiodus (theog. 984), a ki azt mondja, hogy M. fia Tithonusnak és Eosnak, testvére Emathionnak, unokaöcscse Priamusnak és királya Aethiopiának. M. mythusának első tudatos alakítója és feldolgozója miletusi Arctinus, kinek Aethiopis cz. művéből M.-ról a következőket tudjuk meg: M. egy művészileg készített fegyverzetben, melynek mestere Hephaestus, segítségére siet nagybátyjának Priamusnak, élénk részt vesz a Troja alatti harczokban és ismételten kitünteti magát. Patroclus és Hector halála után megöli Antilochust, Achilles kedves barátját, a kit viszont Achilles bosszúl meg rajta. Midőn a két hős élethalálharcza az istenek itélete alá került, mindakettőnek anyja egyaránt Zeushoz folyamodott, a ki viszont a hősök sorsát és lelköknek jövendőjét mérlegre tevén (jucostasia), végre is M. hátrányára döntött. Ekkor anyja Eos, legalább halhatatlanságot kért fia elröppenő lelkének, holttestét pedig magával ragadta és egy szebb világba vitte. Ezzel a mythusszal sokat foglalkozott a későbbi költészet és művészet, de különösen sokat kutatták az utódok M. hazáját, melyet az ókorban ismert földnek legkülönbözőbb részein kerestek. Keresték Susában, Assyriában, Syriában, a mig utoljára a localizálás művészi phantasiája Aegyptusban állapodott meg. Susában, melyet Herodotus (5, 54. 7, 151) egyenesen M. városának nevez, különösen a királyi fellegvár a M. alapítása. Hdt. 5, 53. Herodotus idejében még szorgosan kutattak M. trójai hadmenetének képzőművészeti ábrázolásai után és azokat meg is találták két kőre vésett domborműben, melyek közül az egyik az Ephesusból Phocaeába, a másik a Sardesből Smyrnába vezető útnak mentén volt (Hdt. 2, 106), a hol különben Herodotus a szobormű láttára nem Memnonra hanem Sesostrisra gondol. Azon hagyomány szerint, mely M.-nak alakját Sardes városához kötötte, M. tulajdonképeni országa (Aethiopia) nem Aegyptustól Északra, hanem Napkelet felé terül el. Od. 1, 24. Alattvalói a napbarnított arczú aethiopsok, a kik Xerxes seregében az indusok szomszédságában küzdenek, fejükön pedig díszűl lósörényeket viselnek. Ezekből áll M. hadának fele része (10,000) midőn Troja alá vonul. Másik fele a seregnek Susa városából és környékéről kerül ki. Maga a hadi vállalkozás assyriai Teutamus parancsára történik, a ki hűbéresének Priamusnak sorsán könnyíteni akar. M. ebbeli hadmenetében meghódítja az összes népeket Susa és Troja között. Paus. 1, 42, 3. Hogy mennyire népszerű M. a mythusban, mutatja, hogy nem csupán Susát tekintik az ő alapításának, hanem még az ecbatanai várat is, sőt későbbi időben magát Babylont is. Hyg. fab. 223. Ampel. 8. Syriában inkább csak M. sírját keresték, még pedig különböző helyeken (Ptolemais közelében, az Orontes torkolatánál), holott a teljes mondának localizálása végleg Aegyptus földjén történt meg. Ez akkor következett be, mikor a görögök megismerték a Felső Nilus völgyében fekvő Aethiopiát és az aegyptusiakkal érintkezvén, hallották a mennu szót, mely emléket (első sorban elhunytak tiszteletére emelt templomszerű emléket) jelent. Ezt a mennu szót a görögök nagyon is közel eső népetymologiával Memnonra értették, vele összetévesztették és ennek révén az egész M.-mythust összekapcsolták azzal a két óriás szoborral, melyek Thebae város nyugati fertályában III. Amenthotep aegyptusi pharaónak (uralkodott 1500 táján Kr. e.) tiszteletére emelkedtek és mai napig láthatók. A Nilus balpartján állanak, anyaguk vörösbarna színű keverékhomokkő, melybe kvarcz és kavics is keveredett. Eredeti magasságuk (beleértve a most leesett koronát) 20 méter lehetett. Megfelelő magasságú talapzaton pihennek, mely azonban ez idő szerint alig látszik ki a lábuknál elterülő áradmányrétegből. Az ülőszobrok lábszárainak két-két oldalán egy-egy öt méter magas nőalak látható: a király felesége (Mut em ua) és anyja (Thi). A colossusok hátán hieroglyphikus irásban III. Amenhotep neve olvasható. Karjaikkal térdökre támaszkodva néznek a szobrok Délkeletnek és kivált az esős időszakban impozáns képet nyujtanak: lábuk alatt az árvíz, hátuk megett a sírokkal teljes hegyláncz. Az arabok nyelvén a két szobor neve Tama és Sama, közösen Sanamât (a bálványok). Építőjük Amenhotep, Hapu fia, «a király mindenféle nyilvános építkezéseinek vezetője», egyébként jámbor férfiú és urának példájára Amon istennek nagy tisztelője. A két kolossus egy templomhoz tartozott, a melylyel valószínűleg egy kettős sor sphinx kötötte őket össze. A két szobor közül a Délnek eső egyetlen darab kőből van kifaragva; az Északnak ülő (Tama) a tulajdonképeni zengő M.-szobor (liJoV jJeggomenoV). Ez egy hatalmas földrengés alkalmával (27-ben Kr. e.) megrepedt, felső része leesett és ettől az időtől fogva a szobron csodálatos természeti tünemény mutatkozott. Mihelyt a kelő nap sugarai a hatalmas kőtömegre estek, megcsendült az és olyan hangot hallatott, mint az elpattanó húrnak zengése. Az ókori néphit szerint M.-nak válasza ez anyjának Eosnak üdvözletére. A hangnak természetes oka és magyarázata valószínűleg a hőmérséknek gyors változásában rejlik, melyet egyfelől az éjszakának jelentékeny hűvös volta, másfelől a kelő napnak forró sugarai idéznek elő. Ezt a magyarázatot megerősíti az a körülmény is, hogy a franczia tudósok, a kik búvárlat czéljából aegyptusi földön megfordultak, a napkeletkor beállott melegnek hasonló hatását a nagyobb épületeken ismételten tapasztalták. Zengtek és sóhajszerű hangokat hallattak. Strabo, ki az óriás szobrokat mint szemtanú írja le (17, p. 816), még nem nevezi M. szobrainak, csak az akkor még szerte heverő törmelékről mondja, hogy Memnoneion, de már Plinius (n. h. 36, 58) M.-nal összefüggésben említi (ut putant M.-is statuae), a mi lassankint közkeletűvé lesz, a szobrok az óvilág látványosságai közé emelkednek, sőt a világcsodák sorába jutnak. Császárok látogatják őket (emlékezetes kivált a Hadrianus császár látogatása, a ki 130-ban Kr. u. feleségével Sabinával járt itt, a mit egy nőköltő, Julia Balbilla a szoborra alkalmazott és aeol tájszólásban szerkesztett költeménynyel dicsőített). Általában a szobor tele van többé-kevésbbé szellemes feliratokkal, római tisztviselőknek és katonáknak, költőknek és hölgyeknek gondolataival. Belőlük domborul ki az a kép, melyet magának a néphit M.-ról a Kr. u. első három évszázadban alkotott. Szerintök M. nem csupán hős, hanem isten, még pedig az elsők közül való, a kinek még a hangja is szent és a ki hosszúra nyujthatja a halandó emberek életét. Jósolni is tud (vates maximus), de azért anyjától elfogadja azt, hogy könnyeinek harmatjával megfürössze, vigaszképen azért, a mit Cambysestől szenvedett, a ki megcsonkította. Igy tartott a M.-szobrok dicsősége, a míglen Severus, a ki őket meglátogatta (Spart. vit. 17), a szobornak visszaadta eredeti alakját; csakhogy erre megszünt a zengő csoda, melyet a keresztény hit a Messiás előfutójának is megtett. Míg azonban a M.-szobrok csodálatos szerepe megszünt, a M.-mythus többé a napirendről le nem került soha. Tovább szőtte azt a hellenistikus kor, kiszinezvén az egyes részleteket, különösen M.-nak Achillesszel való páros viaskodását, temetését és Eosnak elesett fiáért való rajongó gyászát. Mindez átment a byzantiumi korba is, melynek mesés költészete M. mondáját különösen a Dictys-féle monda kapcsán ismerte. A mythus fejlődésével párhuzamosan fejlődik M. a művészetben. M. és Achilles, a két hős, a kiket külön-külön isteni származású anyjuk vesz szárnyai alá és védelmébe, sokkal hálásabb motivum, semhogy ezt különösen a vázafestészet fel nem használhatta volna. De tévednénk, ha azt hinnök, hogy ez csakis a kis művészetben fordul elő, meg volt az az amyclaei trónuson is. Paus. 3, 18, 12. Mindazáltal a harcz részletezése és variálása mégis az edényfestésnek tárgya. Még sűrűbben fordul elő a psychostasia (l. fentebb), M. holttestének biztonságba hozatala és Eosnak gyásza elesett fiáért. Eos, a mint megholt fiát ölében tartja, első tekintetre mint a műtörténetben «Pietŕ» néven ismeretes csoportnak ősképe jelenik meg (pld. egy fekete alakos amphorán Overbecknél, Gall. hervorrag. Bildwerke, 22,11). Egész sorozaton szárnyas v. szárnyatlan férfialakok (daemonok?) ragadják el M. holttestét. Azonkívül más emlékeken három lényeges mozzanat válik ki a M-mythusból; nevezetesen: Eos fiának holttestét kiragadja a csata zajából; átadja Hypnusnak és Thanatusnak; ezek viszont elviszik a boldogság szigetére. – Külön kis mondakör alakult M. bajtársai és barátai körül, a kik holttestét eltakarították és túlontúl nagy fájdalmukkal annyira felkeltették az istenek szánakozását, hogy madarakká változtatta őket (Memnonidák). Ezeket a madarakat a későbbi írók meg is próbálták, miként lehessen a létező természetrajzi körökbe illeszteni. Szerintök (Paus. 10, 31, 6. Ael. hist. an. 5, 1) a Memnonidák kányaszerű madarak, melyek Északról az afrikai Aethiopiából jönnek, mert ottan párzáskor és költéskor túlságosan meleg az idő. M. sírján találkoznak és küzdenek egymással. Ennek a mondának az a változata, melyet Ovidius (met. 13, 576–622) őrzött meg számunkra, s a mely szerint a Memnonida madarak M. hamvaiból támadtak, erősen aegyptusi ízű és ugyancsak emlékeztet a Phoenixmadárra (Bennu), a mely valóságos antijucoV. – Minden jel arra mutat, hogy M. eredetileg ázsiai fényisten (anyja a hajnal, nagyanyja az éjjel), kinek tisztelete különösen Előázsiában volt jelentékenyen elterjedve, s a kit különösen folyamok torkolatánál, mesés síremlékeinek tövében tiszteltek. Ilyen nevezetes helyek a M. tiszteletéban az Aesepus torkolata (közel Trojához), Syriában Paltus a Badas mellett Ennek a sémi természetű cultusnak elterjedése a miletusi gyarmatosítás kapcsán történt, vele és általa kerül M. Aegyptusba is, a hol ennek az ősrégi istenségnek emléke összevegyül egy hős alakjával, a ki a Troja körül lefolyt gyarmatosító küzdelmekben szerepelt és esetleg a hittiták kisázsiai vállalkozásának keretén belűl jutott jelentőségre. – A gazdag irodalomból, melyet Holland Roscher szakszótárában felsorol, kiemeljük a következő munkákat: Jacobs, Über die Gräber des M. (Vermischte Schriften, 4. köt. 1–155, ll.). Letronne, La statue vocale de M. étudiée dans ses rapports avec l’Égypte et la Gréce (Memoires de l’instit. royal de France 10. köt. 1833, 249–359), Welcker, Der epische Cyklus, 2², 204–222. Vater, Das tönende M.-bild der Thebais (Jahn-féle évkönyvek 14. pótkötete, 1848, 420 stb.). Lepsius, Briefe aus Ägypten, 282 skk. ll. Brugsch, Gesch. Ägyptens u. d. Pharaonen, 408 skk. A szobrok feliratai Letronnenál, Recueil des inscriptions grecques et latines de l’Égyipte, 2, 316–419 (a latinok a Corpusban, 3, 1, 30–66; a görögök a görög Corpus 3. köt. 4719–4761; a metrikusok Kaibelnál, Epigr. Graeca ex lapidibus collecta, 987–1014). Rochas, La statue de M. et les pierres, qui chantent (Revue scientifique, 1881). Curzon, The voice of M. (Edinburgh Rewiew, 1886). A M.-madarakról Holland, Heroenvögel in der griechischen Mythologie (Thomas-gymn. progr., Leipzig, 1895, 1 skk. ll.). A képzőművészeti emlékekről első sorban Münser, Om malerier paa vater og om andre Konstvoerker, som forestille M.-s histoire (Kjoenhavn, 1830), de mellette még Overbeck, Die Bildwerke zum theb. u. troischen Heldenkreis, 512 skk. Schneider, Der troische Sagenkreis in der ältesten griechischen Kunst, 143 skk. ll. Goldziher Ignácz, A népetymologiáról a keleti nyelvekben (Egyetemes Philol. Közl. 5, 477. l.). Kőrösi László Egyiptom művészete, 260–264. ll. Fáy András novellát írt M.-ról. – 2. Rhodusi eredetű perzsa hadvezér, résztvett sógorának Artabazusnak felkelésében. E miatt 351 táján Kr. e. Macedoniába kellett menekülnie. Testvére Mentor azonban hathatósan szólt érdekében az udvarnál és ennek folytán a Nagy Sándorral való háború kitörésekor már ismét mint hadtestparancsnokot találjuk Kis-Ázsiában. Ismerve a macedoni hadviselésnek minden csinját-binját, egyike volt a világhódító macedonok legtehetségesebb ellenfeleinek. Határozottan, de mindhiába ellenezte a Granicus melletti csatát, melynek kudarczát a haditanácsban előre megjósolta. M. terve az volt, hogy a nyilt csatát kerülve Perzsia belsejébe kell visszavonulni, egyuttal pedig az ellenség hadállását megkerülve háta megett zavarokat kelteni és visszavonulása alapvonalát megtámadni. Mikor az események neki adtak igazat, megkapta a fővezérséget, melynek feladtait Nagy Sándorral szemben is becsülettel tudta megoldani. Halicarnassust makacsul védelmezte, egyúttal pedig nagyszabású tervet eszelt ki, melynek értelmében egyfelül tengeren akarta Nagy Sándort hátulról elvágni, csapatszállító vonalát megrontani, másfelül Hellasban lázadást szítani, mihez képest pénzzel és igéretekkel sikerült is Spartát megnyernie. Tervét nagy erélylyel és ügyességgel szőtte. Chiust szerencsésen el is foglalta, de Mytilenének ostromába belehalt (333-ban Kr. e.), özvegye Barsine (l. o. 2.) Nagy Sándor neje lett és Heracles nevű gyermeknek adott életet. Diod. Sic. 17, 7. Arr. 1, 12, 9. 2, 1, 1. Curt. 3, 1. – 3. Görög történetíró, a pontus vidéki Heracleában született és föltétlenül későbben élt, mint Caesar, valószínűleg Hadrianus korában. Megirta szülővárosának történetét több mint 16 könyvben. Az utolsó nyolcz könyvnek kivonatát, melyek a Kr. e. 363–346 évek eseményeit tárgyalják, Photius őrizte meg számunkra (cod. 224). Ezeket a töredékeket kiadták Orelli (1816) és Müller, Fragmenta histor. Graecorum. 3, 525 sk. ll.