Mercatura

emporia (lásd ’EmporoV). A görögöknél. Aristoteles politikájában a különféle üzleteket és üzérkedéseket, az árúk, portékák, munkaerők és pénzösszegek értékesítését, szóval az egész úgynevezett metablhtich-t három részre osztja, a kereskedelemre (emporia), a pénzüzletre (tocismoV) és a személyes szolgálatra (misJarnia). Ezek közül legjelentékenyebb az első, az emporia, mely általában véve kereskedést jelent ugyan, de már inkább csak a nagykereskedést kell alatta érteni. A kiskereskedés görög neve caphleia, maga a kiskereskedő caphloV paligcaphloV, a ki mindenféle árúkkal és élelmiszerekkel üzérkedett, míg az euporoV a külföldről behozott, tengerentúli árúczikkeket küldött a piaczra. Az autopwlhV szintén árusító volt, de csak olyan mint pl. a földműves, a ki a falujából hozott portékáit eladogatta a városban, vagy pedig a kézműves, a ki a saját készítményeit szállította a vásárra. A caphloV és autopwlhV a piaczon, az agora-n tartózkodott, az emporoV ellenben az emporion-ban maradt. Az emporia, mercatura általában véve megfelelő tiszteletben részesült, de már a kiskereskedésről, a caphleia-ról, cauponáról nem lehet ugyanezt mondani, mivel már az ókorban is igen sokszor ámítással és csalással járt, és az azzal foglalkozó egyének egész életmódjuknál fogva sem lehettek nagy tisztelet tárgyai. A görögöknél a tengerentúli nagykereskedés természetesen szoros kapcsolatban állott a hajózás fejlődésével és náluk, úgy látszik, a phoeniciaiak honosították meg a kereskedésnek ezt a nemét. Az évszázadok folyamán az egyes görög államokban a vagyonos lakóknak egy új osztálya keletkezett és vált ki, mely bátran szembeszállhatott a földbirtok és a születés aristocratiájával és erős democratikus elemeket szolgáltatott az országnak. Tudjuk, hogy a görögök már nagyon régen állottak összeköttetésben Lybiával, Aegyptusszal és Azsia belsejében fekvő tartományokkal. A tengeri kereskedés eleinte csak a föld terményeit és a különféle nyersanyagokat hozta Görögországba vagy vitte innen a külföldre. A későbbi korban különösen agyagból és fémből készült tárgyakat vagy finom szövött munkákat szállítottak kifelé. A külföldről szállított árúczikkek között voltak az Arabiából hozott füszerneműek, az Indiában szerzett elefántcsont, a szigeteken talált márvány, különféle fémek és a hajóácsolásra alkalmas faanyag. A szárazföldi kereskedelem és a vásárok rendezése mindvégig kapcsolatban állott a különféle ünnepélyekkel. Igy pl. a nagy nemzeti játékok tömérdek sok embert hoztak össze az illető városokban és ezeknek nagyon kapóra jöttek az ugyanakkor rendezett vásárok. Az egyes görög államok sok mindenféle kedvezményben részesítették a tengeri kereskedőket; így pl. föl voltak mentve a katonai szolgálat alól, a birák és törvényszékek dolgaikat csakis akkor intézték el, ha hazájukban tartózkodtak és így néha halasztást engedtek nekik, máskor viszont nagyon sürgősen intézték el, csakhogy hivatásukban ne legyenek akadályozva. Még az idegen kereskedőkkel szemben is hasonló szivességet tanusítottak. Külön tisztviselők, az úgynevezett epimelhtai tou emporiou hűségesen gondoskodtak róluk és főleg arra ügyeltek, hogy a mértékek és súlyok miatt ne keletkezhessenek viszályok és hogy a kiadott rendeletek és utasítások érvényt nyerjenek. Fölös számú árúczikkek letétbe helyezésére épült raktárak és csarnokok állottak rendelkezésökre, mint pl. az úgynevezett deigma a Piraeusban. A mai consuli intézménynek megfelelő tisztviselők voltak a proxenoi. Athenae a szomszédos szigetekről (Lesbos, Chius, Naxus) főleg bort és gabonát hozatott be, de ezeken kívül olaj, füge, gyümölcsfélék, növények, termények is kedvelt árúczikkek voltak, továbbá állatok is: lovak, öszvérek, juhok stb. és a miről, sajnos, szintén nem szabad megfeledkezni: szegény emberi lények is, a rabszolgák. Sok ideig minden tekintetben virágzó kereskedelmi piacz volt Rhodus szigete. – Romában a kereskedők már Kr. e. 494-ben külön czéhet alkottak, ez volt a collegium mercatorum. Livius 2, 27. Maga a római állam kereskedelmi szerződéseket kötött (Polybius 3, 22) Carthagóval Kr. e. 509-ben, 347-ben és 306-ban, továbbá Aegyptusszal 276-ban. A római nép harczias életmódja sokáig nem igen kedvezett a kereskedelem föllendülésének. Inkább csak egyesek foglalkoztak kereskedéssel és szereztek maguknak nagy vagyont. Eleinte különösen etruscusokból kerültek ki a mercatores és negotiatores, mert az etruriaiak a phoeniciaiak, görögök és carthagóiak mellett a legkiválóbb hajós és kereskedő nép voltak. Tudvalevő dolog, hogy Italiában nem voltak alkalmas kikötők. Az etruscusok borostyánkővel, gabonával, vassal, viasszal, mézzel stb. kereskedtek, Keletről hoztak elefántcsontot, tömjént és nemes fémeket. A fő kikötőhelyük Tarentum volt. Roma Kr. e. 469-ben legyőzte az etruscusokat, és a mikor később egymásután Sicilia, Görögország, Carthago és Aegyptus római provinciák lettek, megtörtént, hogy római kereskedők Indiáig merészkedtek menni (Hor. epist. 1, 1, 45: impiger extremos curris mercator ad Indos). Utóbb mindenfelé, a római birodalom összes kereskedelmi góczpontjain letelepedtek római kereskedők, néha még ellenséges földön is (Tac. ann. 2, 62), a hol a nyereségvágy és az anyagi haszon elfelejtette velük az esetleges veszélyeket. Az arabiai Petra városában sok római ember lakott, úgyszintén Indiában is, valamint a Keleti tenger partjain, a miről az ott talált római pénzek tanúskodnak. Sok hajó indult el az arab tengeröbölből Indiába, megrakva íjjászokkal, hogy ezek megvédjék a kereskedőket a kalózok ellen. A tengerentúli kereskedésnek főczikke volt kezdettől végig a gabona. Az annona, a cura annonae már a köztársaság kezdő éveiben elsőrendű kérdés volt Romában. Az italiai buzatermelés később nem bírta kielégíteni Roma keresletét, úgy hogy hovatovább több és több gabonát kellett szállítani Siciliából és Aegyptusból. A nagykereskedők, negotiatores, vagy valóságos gabonakereskedők voltak vagy pedig tőkepénzesek, bankárok, kik a provinciákban megvették az egész évi termést és ezzel speculáltak, néha pedig magukra vállalták a hadsereg számára való szállítást (Caes. b. g. 7, 3: cives Romanos qui negotiandi causa constiterant). Az ilyenféle kereskedés, mint általában véve a pénzzel való üzérkedés meg volt tiltva a senatoroknak, de már idősebb Catóról tudjuk, hogy tengeri kereskedést folytatott. Augustus császár nagy gondot fordított arra, hogy largitiói ne okozzanak kárt a kereskedőknek, Claudius császár pedig különleges előnyöket biztosított a collegium negotiatorum frumentariorumnak. Alexander Severus is mindenféle kedvezményekkel iparkodott hatni a kereskedőkre, hogy Romában letelepedjenek. A büszke rómaiak mindig lenézték a kereskedelmet, különösen a köztársaság idejében, pedig Roma igen könnyen játszhatta volna a vezérszerepet a kereskedés terén, a mikor már úgyszólván egész Európa, Ázsia az Euphratesig, Africa a sivatagig római hatóság alatt állott. A míg a római világbirodalom fennállott, Alexandria volt a világ emporiuma, mellette még Carthago bukása után Cyrene, Syracusa, Tarentum és Massilia tünt ki. A negotiator szónak a római íróknál mindig valami kellemetlen mellékíze volt. Igy Cicero (Verr. 4, 4) azt irja: mercatorem cum imperio et securibus in provinciam misimus. Horatius is sok helyen czéloz a kereskedőknek szinte közmondásos bírvágyására és a mercatornak szinte állandó jelzője, hogy «kapzsi, fukar». A mercatores néha a kereskedők védőistene Mercurius után Mercuriales néven is említtetnek. Ov. fast. 5, 669. A kiskereskedők számára Romában külön piaczok voltak, mint pl. a forum boarium, piscatorium, olitorium, pistorium. Az aedilisek kötelességszerűen ügyeltek arra, hogy az árúk ne legyenek meghamisítva és hogy a használt súlyok és mértékek hitelesek legyenek. A caupones, de különösen az institores, úgy mint a görög caphloi, egészen lenézett társadalmi osztályt képeztek. Cicero a kiskereskedőkről azt írja (de off. 1, 42): sordidi putandi qui mercantur a mercatoribus, quod statim vendant; sőt még a nagykereskedésre nézve is csak annyit enged meg, hogy: mercatura magna non est admodum vituperanda, akárcsak azt mondaná, hogy a kereskedést nem szabad kelletén túl becsmérelni.