Methodikus orvosi iskola

melyet az 1. században Kr. e. a kisázsiai Bithyniában levő Prusa városából származó Asclepiades alapított, a Democritus nyomán Epicurus által továbbfejlesztett parányelméletet (némileg módosított alakban) átvitte az orvostanba és arra az alapelvre helyezkedett, hogy minden betegség úgy jön létre, hogy az emberi szervezetet alkotó parányok összhangzata (summetria) megzavartatik, a mennyiben a parányok vagy nagyon közel vannak egymáshoz, mikor is feszültségük (tonoV) fokozott és a köztük levő űrök (poroi) megszükültek (stegnwsiV, status strictus), vagy pedig nagyon is eltávolodtak egymástól, mikor is feszültségük csökken és a porusok kitágulnak (rusiV, status laxus); a parányok ezen összállapotát communitates, coinothteV névvel jelölték. A m. o. i. felfogása szerint a parányok (ogcoi) egyenlőtlen alakúak (anarmoi), de nem oszthatatlanok (atamoi) és változhatatlanok (apaJeiV), hanem törékenyek (jraustoi) és változásoknak alávetettek (paJhtoi). Míg Hippocrates és követői a betegségek okát a test nedveinek túlságosan sok vagy kevés voltában vagy pedig a nedvek minőleges megváltozásában keresték, addig a m. o. i. ellentétben az ú. n. humoralpathologiával az ú. n. solidarpathologiának vetette meg az alapját, a mennyiben azt tanította, hogy a testet alkotó szilárd részecskék szabályos és egyenletes mozgása az egészséget eredményezi, szabálytalan és viharos mozgása ellenben betegséget okoz. A m. o. i. ezen alapelvéből kiindulva, az orvos főfeladatának azt mondotta, hogy a parányok középfeszültségi fokát fenntartani, illetőleg helyreállítani törekedjék (meJodoV); a m. o. i. tagjai ehhez képest a betegségek megszüntetése czéljából oly eljárásokat alkalmaztak, a melyeknek segítségével a porusoknak a kellő mértékben való szűkítését vagy tágítását vélték elérhetni. Az erősebb hatású belső gyógyszereket kerülték és inkább a diaetetikai gyógyeljárásokat, nevezetesen sok mozgást, testgyakorlatot, fürdőket, zuhanyokat meg ledörzsöléseket és bort rendeltek betegeiknek, a miknek a kellő adagolás mellett kitünő gyógyító hatást tulajdonítottak. A m. o. i. megalapítójáé, Asclepiadesé az érdem, hogy a tudományos orvostant Romában meghonosította és ugyancsak ő volt a legelső, a ki a különféle betegségeket lefolyásuk tartama szerint heveny és idült bántalmakra osztotta fel; a gyógyítás tekintetében jelszava a még ma is oly gyakran idézett «cito, tuto et jucunde!» volt, vagyis azt kivánta, hogy a gyógyítás gyorsan, biztosan és a betegre nézve lehetőleg kellemes módon történjék. A m. o. i. a sebészet terén is haladást eredményezett, így pl. Asclepiadesnek tulajdonítják a légcsőmetszés feltalálását. A m. o. i., melynek legjelesebb képviselői a Kr. u. 1. században a laodiceai Themison, azután a 2. században az ephesusi Soranus és a 3. v. 4. században az afrikai eredetü Coelius Aurelianus voltak, az ókorban nagy elterjedtségnek és kiváló tekintélynek örvendett és tanainak hatása még évszázadok hosszú sora után is észlelhető volt a későbbi orvosi rendszerekben. Strabo 12. Plin. n. h. 26, 12, 29, 5. 6. és t. Cels. 2, 14. 3, 14. Gal. method. med. 1. de nat. fac. 1 és t. Coel. Aurel. acut. 1, 14. 15. 2, 22. chron. 1, 14 és t. Sext. Empir. adv. phys. 2, 318. Pyrrhon. instit. 3, 32 és t.