Musae

Mousai (rokon a mania és mantiV, rajongás és rajongó szavakkal), a dalnak istenasszonyai, később a különböző költői műfajoknak, művészeteknek és tudományoknak pártfogói és védői. A hellen népnek legrégibb mondai és költői emlékeiből a M. szónak háromféle értelme és jelentése lép elénk: jelent dalt és zenét, tudományt és művészetet általában; továbbá az ezekre való képességet, belső tudományos hajlamot és költői ihletet; végül pedig egy mindezek felett őrködő istenasszonyt, mondhatni «ősmúzsát», a ki az egész mythologiai fejlődésnek élén áll és maga is úgy fejlődik, mint a hogy a fentebbi sorozatok párhuzamosan kialakulnak. Hogy a M. «fogalmából» hogyan formálódik a M. «személye», arról a homerusi költemények nyujtanak nagyon tanulságos példát. Eleinte csak ködös határozatlanságban jelenik meg a M. eszménye, egyetlen M., a ki lassankint határozott alakká lesz és mint ilyen védőleg lebeg a költő felett. Mikor aztán a költő azt mondja: espete nun moi M., ’Olumpia dwmat’ ecousai (Il. 2, 491. 11, 218. 14, 508. 16, 112), akkor az igazi élet példájára és a karénekek módjára a M.-kat többes számban képzeli és égi lakásban keresi. Ha aztán később (Il. 1, 604) a M.-k Apollóval egyetemben az istenek lakomáját dalaikkal felderítik, avagy megfordítva a hajócatalogusban Thamyrist éneklő tehetségétől megfosztják, ez már határozott mythologiai szerep, mely működésüket jellemzetesen szabja meg. A M. többsége (ha mindjárt nevek megjelölése nélkül) kialakult, habár azért az egységes ősmúzsa is mint tiszteletreméltó komoly hagyomány sokáig tartja magát, különösen a túlnyomóan vallásos költőknél (Alcman, Stesichorus, Simonides, Pindarus). A többi költő azonban egyre tovább szövi, tágítja a M. isteni társaskörét. A kilences számot, melyet már Homerus is említ (Od. 24, 60), Hesiodus is átveszi, sőt az egyes alakoknak neveket is juttat (theog. 77). Szerinte a M. nevei: Clio (a dicsőség hirdetője), Euterpe (az örömet adó), Thalia (a viruló), Melpomene (a dalos), Terpsichore (a ki tánczban leli kedvét), Erato (a bájos), Polymnia (dalban dús), Urania (az égi), Calliope (a szépszavú). Hesiodus felfogása szerint, mely lényegében az egész utókorra nézve irányadó marad, a M. Zeusnak és Mnemosynénak leányai, a kik mint az istenek atyjának gyermekei Pieriában az Olympus alján pillantják meg a napvilágot. Megesik ugyan később, hogy hol szüleiket hívják másképen (Uranus és Ge, Pierus és valamely pimpleai nympha), hol számukat és nevüket említik Hesiodustól eltérőleg. Egyszer-másszor a 9 M. helyett csak 3 szerepel; nevezetesen Melete (elmélkedés), Mneme (emlékezet) és ’Aoidh (ének), kiknek tiszteletét Otus és Ephialtes honosították meg a Helicon tövében. Ámde Hesiodusszal az utókor emberei közül senki sem mérkőzhetik. Ő bővíti ki lassúdan azt a szerepkört is, melyet Homerus a M.-nak juttat. Homerusnál ők még csak az ének védő istenasszonyai, a kik a költőt dalra fakasztják és a hősi ének magvát a dalnok lelkének szűz talajában elhintik; az Olympuson laknak és felderítik az isteneiket is, a kik énekükben magas kedvüket lelik. Il. 2, 484. 1, 604. A költőt, a ki hatalmukat elismeri és segítségükhöz folyamodik, szeretik és pártolják, de a hivalkodót, ki velök versenyre kél, büntetik és sujtják (pl. Thamyrist, a thraciai dalost, Philammon és Argiope fiát, a ki örökre elveszíti dalos képességét, mert velök versenyezni merészkedett. Il. 2, 595 skk.). Hesiodusnál a M. már a tánczczal is kapcsolatba jönnek, a miről Terpsichorénak puszta neve is tanuskodik. Később hatáskörüket a tudományoknak és művészeteknek összes ágaira is kiterejsztették, mondhatni szakszerű beosztást alkottak és minden M.-nak bizonyos szigorúan megszabott hatáskört juttattak. Calliopénak jutott a hősies (epikus) költészet, a mihez képest attributumai a viasztábla és vésőpálczika (stilus); a furulyás Euterpe a lyrai költészetnek Muzsája; Melpomene a tragoediára visel gondot, kezében a tragikus szinművészek álarcza, feje körül borostyán; Erato a szerelmes költészet és némajáték nagyasszonya, kezében Sapphónak lantját tartja; Polymnia a hymnusok komoly költészetén uralkodik, külső attributuma nincs, inkább arczán és alakján látszik a komoly, vallásos ihlet; Thalia pártolja a derült és népies (idyllikus) költészetet, kiváltképen pedig a comoediát, jelvényei a comikus álarcz, a pásztorbot és a repkénykoszorú; Terpischore a táncznak örül és könnyed, tánczra perdülő helyzetben a lyrát szorítja magához; Clio «a történet komolyszavú M.-ja» (Bajza), a papyrus-tekercset tartja kezében; végül Urania, a csillagvilágok kutatója, a földgömbre veti vizsga szemét. Egyébiránt a ránk maradt szép számú és érdekes művészi alkotások (l. alább) valamennyit fiatal, virulóan szép leánynak mutatják be, az arczokon azzal a szellemes vagy igazabban átszellemült finom kifejezéssel, melyet a nőnek a kedvvel űzött tudományokkal és művészetekkel való foglalkozás kölcsönöz. A M. felfogásának fejlődésére élénk világot vet a tisztelet, melyben őket részesítették és különösen ezen tiszteletnek földrajzi elterjedése. A M.-tisztelet legrégibb fixpontja kétségkívűl az Olympus, melynek vidékén a «pierai» thraxokat emberemlékezet óta rendkívüli költői tehetséggel felruházva gondolták. Ők azok, a kik az Olympuson született M. ünneplését meggyökereztetik és tiszteletöket magukkal viszik Boeotiába a Helicon szentelt berkeibe. Ez a hegy, nemkülönben a szomszédos Parnassus és Libethrum főfészkei voltak és maradtak a M.-cultusnak. A Libethrumon kívűl Pimplea is előtérbe lép; Pimplea mellett folydogált a Helicon vize, a hogy a Baphyrast felső folyásában nevezték. Paus. 9, 30, 8. A néphit szerint ezeken a helyeken tartózkodtak legszívesebben, hüvös barlangok rejtekében és lombos berkek árnyán, a hol tövéről szakaszthatták a babért és csergő patakok vizével frissíthették fel a szent ihletben lázasra kigyuladt halántékot. Itt érvényesül aztán igazában az az eredeti alaptermészetük, mely szerint ők a forrásoknak lelkesítő nymphái. Különösen kedvelt forrásaik: az Aganippe és Hippocrene (mindakettő a Helicon oldalából buzog fel), nemkülönben a Castalia forrás, mely a Parnassus alján fakad Delphi közelében. A Helicon táján volt az a híres szentély, a melyben Thespiae lakói minden öt évben egy külön ünnepséget ültek (Mouseia), s a mely szobraikkal díszes volt. Boeotiából azután a M. tisztelete lassankint egész Görögországban elterjedt, voltak oltáraik és szentélyeik mindenfelé, első sorban Athenaeben, Olympiában, Troezenben és Corinthusban stb. Delphiben találkozik a M. és Apollo tisztelete, melyeknek eredetileg semmi köze egymáshz. Mert Pieriában Apollónak még semmi nyomára sem akadunk, Apollót pedig saját világában pl. Delosban, nem a M., hanem a Charisok veszik körül. A két cultus Delphiben találkozott magában és azontúl a népnek köztudatában egyesítve maradt. Apollo megmarad a M. vezetőjének (MousagethV). Ezen összeköttetés alapján és eredeti jellemöknek folytatásaképen, mely eredeti jellem őket lelkesítő folyamnympháknak tünteti fel, megkapják a jóslás és jövendőmondás tehetségét. Hasonlóképen benső vonatkozás keletkezik közöttük és Dionysus között, kinek ünnepségei egyúttal a legrégibb drámai művészetnek bemutatói voltak; a M. Dionysus dajkái és legelső kisérői. A M. athenaei tisztelete tulajdonképen a heliconi cultusnak másodvirága, minek tanusága az is, hogy az Ilissus mentén emelkedő dombsort Heliconnak nevezték. Clidemus, frg. 1. M. Plato Academiájában is külön oltáruk volt a Muzsáknak. Paus. 1, 30, 2. Troezenben a M. tiszteletének megállapítását Ardalusra vezették vissza, kinek a fuvola feltalálását is tulajdonították. Ennél kevésbbé jelentékeny, de még mindig figyelemreméltó cultusai voltak a M.-nak Chaeroneában (Plut. Sulla, 17), Sicyonban (Plut. Symp. 9, 14, a hol az egyik Muzsa neve egészen szokatlan és különleges, t. i. Polymathia), Spartában (Paus. 3, 17, 5), Megalopolisban (Paus. 8, 82) és Messenében, Paus. 4, 81. A költők a Muzsákat azon helyek szerint, a melyeken főként tisztelték, vagy a legszivesebben tartózkodtak, Pierides, Heliconiades, Thespiades, Parnassides, Castalides, Libethriades, Hipocrenides stb. nevekkel illették. – A M. igazi jelentőségét az a szerep adja meg, melyet a művelt népek eszmevilágában, különösen a művészetben játszottak és a legújabb időkig is játszanak. Az első kép, mely tényleg ránk maradt, a híres François-vázán van, melyen a M.-k kisérik az isteneket Peleus és Thetis lakodalmára. Névsoruk megegyezik a Hesiodus-féle hagyománynyal, de jellemző a Calliope helyzete, a ki egyesegyedül áll arczczal a szemlélődő felé fordulva, mintegy vezetője lévén a M.-k karának, ajkát egy syrinxre tapasztja, mely kilencz egyenlő hosszúságú csőből áll. Ez a különleges szerep Calliopéra nézve a későbbi vázafestészetben már sehol sincs meg, sőt a M.-k alakja egymás közt annyira egyenletes és szerepökre nézve annyira egyenrangúak, hogy tulajdonkép csak az Apollo körül való csoportosítás adja meg jellegöket, csak arról tudjuk meg, hogy itt M.-król van szó, nem pedig Horákról vagy Charisokról. Kivált a feketealakos vázák ilyenek, a pirosalakos (hellen és alsó-italiai) vázákon akadnak attributumok (papyrus, diptychon), melyek ugyan nem állandó természetűek, de a későbbi fix-attributumokhoz mégis átmenetet képeznek. Figyelemreméltó ezeken a vázaképeken még az is, hogy Apollo mellett más istenalakok, de még inkább mesés lantosok (Musaeus, Thamyris) szintén megjelennek a M. társaságában. Ugyancsak a vázaképek felfogásában alakul ki lassankint a M.-k térben való elrendezésének kérdése. Ilyen nagy számú csoportot okvetlenül kisebb csoportokra kellvén elaprózni, a művészek vagy kettős vagy hármas csoportokban eszközlik ezt. Bátran mondhatjuk, hogy daczára a hármas csoportosításnak látszólag kedvező kilenczes számnak, mégis a kettős csoportok váltak typikussá és túlnyomóvá. Ezzel nem ellenkezik sem az, hogy a legrégibb (6–5. századbeli) szobormű, melyben Aristocles, Ageladas és Canachus Sicyon részére egy vallásos M.-csoportot készítettek, hármas jellegű, sem az, hogy a mantineai reliefek, melyeket az 1887. évi franczia ásatások vetettek felszínre, szintén a hármas csoportosítás elvén alapulnak. Mert ezek a M.-képek (rajzuk Bull. de corresp. hell. 1888) alkotójuk lelkében még erősen harczoltak azokkal a rokon nőalakokkal, melyek mind a háromegység elrendezésének bájait és kellemét keresik (Horák, Charisok, sőt még a Moerák is). Azonkívűl a domborművek technikája, mely csak lassankint engedi által helyét az igazi szobornak, szivesebben fogadja el a hármas beosztást, mely kisebb területen is kerekded csoportot eredményezett, három egyéniségnek egy tény körül való csoportosítását engedte meg és az attributumok typikus kialakulása előtt lehetségessé tette azt a változatos jellemzést, mely a ruha redőzetének elrendezésén és a mozdulatok beszédén alapszik. Ez a M.-typus, melyre akkor is ráismerünk, ha az attributumok elvesznek, ha a kőfaragónak vésőjében maradnak, vagy a kutató ásója alatt letöredeznek, a Praxiteles alkotása, melyet ujabban azokkal a «thespisi nőkkel» kezdenek azonosítani, miket Mummius hozott el Thespiaeből, a hol a mester Erosa mellett állottak. Cic. Verr. 2, 4, 2, 4. Lucullus a Felicitas templomnak ajándékozta, s már Plinius korában élénk sokszorosítás tárgyát képezhették, mert Plinius hol a bronzból öntött hol a márványból kifaragott emlékek között említi (26, 39. 24, 69). De míg ez a sejtelem a műtörténetben egyelőre csupán a valószínűségig emelkedhetik, addig azon a domborművön, mely a Chigi család nevét viseli, valósággal és igazában együtt találjuk a Praxiteles korabeli technika és felfogás jellemzetes tulajdonságait azzal a törekvéssel, mely a kettes és hármas beosztást egyszerre akarja érvényesíteni, s ennek érdekében attól sem riad vissza, hogy a M.-k közé idegen alakokat is ékeljen, a melyek a M.-kal csakis esetleges összefüggésben állanak. A sienai domborművön (képét l. Roschernél, 2, 2. 3255) tizenhárom alak van, köztük egy költő, a ki a szonokló M.-t hallgatja és egy ifjú (a Praxiteles fuvolázó satyrusának replikája), a ki a történetet iró M.-nak vállán keresztül a megörökített események szövegét lesi. Az attributumok még itt is mellékesek, egyik-másik hol hiányzik hol kétszer fordul elő; ezeknek kialakulása a hellenistikus művészetnek korára jut. Sajátságos, hogy ezeknek a «szakszerű» M.-knak összképe egy római pénzen maradt reánk. A pénzt Quintius Pomponius Musa verette, még pedig a köztársaság utolsó éveiben. A M.-k jóformán teljes sorozatát mutatja be együttesen a lyrán játszó Heraclesszel. A dolognak azonban műtörténeti jelentőséget csakis azon körülmény kölcsönöz, hogy ez a M.-sorozat azonos a M.-képekkel, melyeket Fulvius Nobilior 187-ben abba a templomba hozott, melyet Romában a M.-kat vezető Herculesnek (Hercules Musarum) szentelt volt. Fulvius azonban ezeket a szobrokat Ambraciából hozatta (Plin. 35, 66), s így a hellenistikus M.-felfogás példáit mutatják. A már ismeretes attributumokon kívül itt találkozunk először a globusszal és a színművészetre vonatkozó álarczokkal. A globus, a csillagászati M. jelképe, együttesen fejlődik a csillagászati hőskölteménynyel, még pedig a legnagyobb valószínűség szerint Antigonus Gonatasnak pellai udvarában, úgy hogy csak a 3. században mehetett által a művészeknek köztudatába. Ezzel ellentétben a drámai álarczok attributuma Athenaeben fejlődik és nyomában jár a drámai költészet virágkorának. A typusok fejlesztését még teljesen mutatják a hellenistikus kornak domborművei, különösen a halicarnassusi talapzat és prienei Archelaus reliefje, melyet közönségesen csak «Homerus megdicsőülése» néven ismerünk. Amaz középső csoportjával (attributumai fuvola, cithara és táncz) visszatért a régi idők hármas egységének kedvelt motivumához, a többi M.-kat pedig párosával csoportosítja olyképen, hogy mindig egy-egy állót és ülőt társít egymással. Ez utóbbiak között találunk egy alakot, mely a berlini Polyhymniának őstypusa. Ugyancsak párosan rendez el nyolcz M.-t a «Homerus megdicsőülése» szerzője, a kik felett ott látjuk Zeust és Mnemosynét, közöttük Apollo Musagetest, a M.-k és szüleik közt való összeköttetést pedig egy felülről lefelé lebbenő alak tartja fenn, kinek láttára Reinachnak eszébe jutnak Horatius szavai: «descende caelo.» A reliefnek legjobb képét a Gazette archeologique 1887. évi folyamában találjuk. Az így megállapodott typusokat aztán tovább variálja a művészet, még pedig különösen sarcophagusokon, fali képeken, szobrokon, sőt mozaikképeken is. A sarcophagusok közül csak a Louvreben levő sarcophagus reliefjét említjük (542. á.), mely mind a 9 Muzsát mutatja. Baloldalt Clio az irótekercscsel, tőle jobbra Thalia a pásztorbottal és álarczczal, majd Erato nyugodt állásban, utána fuvolával kezében Euterpe, azután Polyhymnia, Calliope a táblácskákkal, Terpsichore koszorúzva, lyrával, Urania, a ki a földgömbre néz; a sort Melpomene zárja, a tragikus álarczczal fején. A M.-k fali képei Herculaneumban (képüket l. Roschernél), a szobrok leginkább a Vaticanóban vonták magukra a világ csodálatát (a vaticanói M.-k képét Visconti hozza, Museo Pio Clementino, 1). Nemcsak azért, mert a mult idők fényes hagyományaihoz való ragaszkodás (ülő és álló alakok, köntöstanulmányok, typikus mozdulat) eredetiséggel párosul bennük, hanem azért is, mert az egyes szobrok összetartozósága külön egyéniségük daczára is remekül van kifejezve. Az 543. á. Thalia márványszobra a római Vaticanóban. Az istennő sziklán ül a comikus álarcz mellett, baljában a tumpanon-nal, jobbjában a pásztorbottal (pedum). Az 544. ábra Melpomene márványszobra a római Vaticanóban. Hosszú, redős chitonban ábrázolja az istennőt, jobbjában a tragikus álarczczal. A mozaikok lényegökben megegyeznek a fentebbi ábrázolásokkal, de megpótolják ezt a közös motivumkincset azzal, hogy egyrészt uj attributumokat hoznak forgalomba (pl. a hispaniai Italicában felvetődött egy-egy babérgallyat és szekrénykét), másrészt pedig az egyes M.-k mellé odateszik az általuk képviselt műfajnak valamelyik kiváló mesterét (Nonnus trieri mozaikja odailleszti Clio mellé Cadmust, a betűvetés ősapját, Uraniához Aratust és így tovább). S így minél tovább haladunk a hellenistikus világnézetnek immár kialakult világában, annál gazdagabb változata lép elénk a M.-typusnak, mely változat azonban egyuttal a női szépség variálását, kimeríthetetlen kincsének művészi kiaknázását jelenti. A hatáskörre nézve, mely az alakok tartásából kirí, a főbb categoriák mégis következők: zene és táncz, szó és eszme, álarczok, földgömb. Ehez képest alakul a mozdulatok skálája, mely szerint a M. űl, támaszkodva áll, támasz nélkül áll, jár és siet. Az ülő M. legtöbbször vagy ír vagy valamely hangszeren játszik, a mi alkalmul szolgál arra nézve, hogy ruhája válláról félig lesiklik és a kebel szépségét nemcsak sejteti, hanem el is árulja. Figyelmet érdemel a ruházat is. Eleinte, egészen a 4. századig puszta chiton, ezentúl chiton és himation (legelébb a mantineai domborműveken). Nagy átalakítást okoz a szinpadi ruházatnak a M.-typusba való behatolása (hosszú ujjas redős chiton, melyet a Medici övhez hasonló öv szorít össze), sőt a tragoedia jelvényeinek (oroszlánbőr és cothurnus) kölcsönkérése. Fejdísz: eleinte a koszorú, korona sugarakból (hasonlóan az Aldobrandini-féle nász alakjainak egyikéhez), később a tollkorona (vonatkozás a M.-nak a sirenekkel való mérkőzésére, melyből győzelmesen kerültek ki). Legutóbb az elnevezések jutottak szilárd alapra; a költészet állapította meg (Anthol. Graec. 505. Auson. idyll. 20 és Anthol. Lat. 664), de a művészet szinezte ki az utókor részére (első sorban a már említett herculaneumi falképeken). Igy egyesül a nagy kialakulás eredménye a Hesiodus-féle hagyománynyal és ránk hagyja a következő typusokat: Clio, történet, papyrus tekercs; Calliope, hősies ének, diptychon vagy tekercs; Polyhymnia, pantomimus, mélyen elburkolva; Euterpe, fuvola; Terpischore, lyrai költészet, lyra; Erato, fensőbb lyra, cithara; Melpomene, tragoedia, tragikus álarcz; Thalia, comoedia, víg álarcz; Urania, csillagászat, földgömb. S így a fejlődés fokai: 1) ősmuzsa, 2) ennek háromféle oszlása zenei szereppel, 3) háromszor háromfelé oszlása, karszerűen, egyenlő szerepkörrel, melybe a színpad és csillagászat vegyül és 4) szakszerűség és az egyéni M. szerepkörének rendszeresítése. – A rómaiaknál a Camenae (régiesen Casmenae) voltak egyazon jelentőségűek a M.-kal. Nevük, a mely kétségtelenül összefügg a latin cano igével, éneklőket, jóslókat jelent; miként a M.-k, eredetileg ők is forrásnymphák voltak, a kik a jövendőmondás tehetségével rendelkeztek. A Camena szóval egyértékű a Carmenta (Carmentis), arcadiai eredetű, jóstehetségű nympha, a kiről a hagyomány azt tartotta, hogy ő szülte Hermestől Euandert és ő formálta át a görög betüket latinokká (Verg. A. 8, 339. Ov. fast. 1, 470. Dion. Hal. 1, 3. Liv. 1, 7. Hyg. fr. 277); Heraclesnek ő jövendölte meg azt, hogy nagy tiszteletben fog állani azon a helyen, a hol Euander tartózkodik és a hol egy nagy birodalom fog létesülni. Liv. 1, 7. Romában már aránylag nagyon jókor oltárt szenteltek a Carmenta nevének, róla neveztek el egy kaput, később pedig a matrónák egy kis templomot építettek neki a 8. regióban, melynek külön áldozó papja volt. Verg. A. 8, 337 sk. és Serv. e helyhez. Ov. fast. 1, 629 skk. Carmenta tiszteletére ünnepelték évenkint januarius 11-én a Carmentaliákat, a mely ünnepség ugyanezen hónapnak 15-én megismétlődött s a mely ünnepségen az istenasszonyt arra kérték, viseljen gondot a római népnek szerencsés szaporodására. Varro l. l. 5, 3 A római nép köztudata szerint, mely különösen szokásokban nyilvánult, Euander tulajdonképen két jóstehetségű istenasszonyt (Carmentes, Camesenae, Camenae) hozott magával Italiába; nevök Antevorta (Prosa) és Postvorta (Porrima); szerepök bizonyos tekintetben a Parcákra is emlékeztet. Ők emelik fel a fátyolt a multról és jövőről, szerepelnek a szülésnél és a bölcső körül foglalatoskodnak. Amaz a szerencsés, emez a szerencsétlen szülés dolgában van érdekelve. Ov. fast. 1, 633. Gell. 14, 16. Macrob. 1, 7. A képzőművészetben csakis az utóbbi hagyott nyomot, eleinte csak mellszobra volt, mely egy hengerből emelkedett ki; utóbb matronának ábrázolták, testhez feszülő ruhában (Böttiger, Ilithya, 47, l.). – Az utókor világnézetében és művészetében a M.-k akkora nyomot hagytak, a mihez más mythologiai alak alig van fogható. Az ókor és a renaissance egyaránt megegyezett abban, hogy olyan nőnek, a ki irodalommal foglalkozik, nem lehet fényesebb czímet adni, mint ha «tizedik M.»-nak nevezik (pl. Sappho), az alexandriai korszak pedig éppenséggel a M.-król nevezte el minden tudományos és művészi alkotásainak gyöngyét, a Ptolemaeusok szemefényét a museumokat, mely név az egész világon a művészi és tudós gyűjtemények typikus elnevezése lett. Az ujkor is megtartotta érdeklődését a M.-k alakja iránt: írók és művészek versenyt foglalkoznak azzal a csábító feladattal, hogyan kelljen a szépségnek és bájnak kilencz nuanceát leírni, vagy ecsettel, vésővel megörökíteni. Az irók közül Francisco de Quevedo (16–17. század) rólunk nevezi el híres gyűjteményét a «Spanyol Parnassust», a hol egy-egy rész ép úgy az egyes M.-k nevéről van elnevezve mint a Herodotus művében vagy később Goethének Herrmann und Dorothea czímű költeményében. Quevedónál pl. a Clio könyve a III. Fülöpre, IV. Fülöpre és V. Károlyra vonatkozó költeményeket foglalja magában; Melpomene halotti énekeket és sirfeliratokat, Erato szerelmes költeményeket, madrigálokat és idylleket tartalmaz, és így tovább. Muse historique czímet viselt Jean Loret verses ujsága (1652–1665), holott Monti az olasz költő viszont maguknak a M.-knak érdemeiről írt egy költeményt Musogonia czímmel. Ezzel szemben a képzőművészet sem maradt tétlenűl. Jelesül a nagy Tintoretto megfestette a M. gyűlését a Parnassuson (I. Károly gyűjteményéből ez idő szerint Hampton Courtban; ugyanazon mesternek hasonló tárgyú képei Bécsben és Dresdában vannak), Giulio Romano a M.-k tánczát (Palazzo Pitti, Firenze); ilyenek a Gabbiani plafondképei a palazzo Corsiniban (Firenze) és Lesueur 5 képe, valamikor a Hotel Lambertben, most a Louvreban, a hol Rosso del Rosso nagy festménye is látható: «A M.-k és Pieridák harcza». A szoborművek közül kétségtelenűl első helyen áll a Pradier két M. szobra (A víg és komoly M.). A magyar szellemek világában is mély és maradandó hatást tett a M.-k alakja. Nemcsak a költészet vette által becses örökül a hellen és latin kulturától, de a képzőművészet is szivesen és szeretettel foglalkozott velök. Érdekes, hogy a költők, kivált a régibbek, nem a sok M.-val foglalkoznak, hanem ahoz az egységes, mondhatnók archaistikus M.-hoz fohászkodnak, melyet fentebb mint Pindarus és a többi komoly vallásos költő eszmevilágához tartozót ismertettünk. Igy teszi ezt különösen Zrinyi, kinek felfogásában a Muzsa lassankint a szent szűzzé, Krisztus anyjává magasztosul. Ebben Tassót követi ugyan, de Arany itélete szerint érzelmének őszinteségével messzire elhagyja az olasz költőt, a ki őt megihlette. Berzsenyi a római Camenához fordul, ki őt «hüvös ernyővel» fedezi. A M. szobrászati ábrázolásai közül a dolog culturtörténeti jelentőségénél fogva megemlítjük azokat, melyek 1820-ban az akkori budapesti szinház homlokzatán állottak. Ennek a szinháznak a város felől való homlokzatát egy szoborcsoport diszítette (Apollo, Thalia, Melpomene és Calliope). A homlokzat fülkéiben a többi M. volt elhelyezve. A festői ábrázolások közül viszont kiemeljük Lotz Károly M.-csoportjait a budapesti operaház plafondján, továbbá Feszty Árpád M.-ját az eperjesi szinház függönyén. Madách Imrének is van egy ifjukori rajza, renaissance-stilusu babérkoszorus női fej, aláirva: «Melpomene Musa.» Ma is ott függ az ágy felett, a melyen egykor a költő pihent. Deiters, Ueber die Verehrung der M. bei den Griechen, Bonn, 1868. Rödiger, Musen, Leipzig, 1875. Bie, die Musen in der antiken Kunst, Berlin, 1887. U. ennek czikke Roschernek szakszótárában, a hol a kisebb értekezések és monographiák felsorolva találhatók.