Notae

shmeia, jegyek, melyek a görög és római írásban jobbára fogalmak jelölésére használtattak. Ilyenek voltak: – 1. Notae numeri, a számfogalmak jelölésére használt jegyek. Az attikaiak Pericles idejéig a következő számjegyeket használták a számsorban: I G D H C M; ennélfogva 4 = IIII, 5 = G, 9 = GIIII, 10 = D, 18 = DGIII, 40 = DDDD, 50 = G vagy r¸80 = GDDD, 100 = H, 500 = G, 1000 = C, 5000 = G, 7000 = GCC, 10,000 = M, 50,000 = G volt. Ezt a tizes számrendszert aztán felváltotta az alphabetikus számrendszer, melynek elterjedése Atticában az ión abc elterjedésével egy időbe esik, de amazt végleg valószínűleg csak az 1. évszázadban Kr. e. szorította ki. Ez a számjelölés körülbelül 800-ban Kr. e. Miletusban kapott lábra s feliratokon igazolható későbbi alakja a következő: A = 1, B = 2, G = 3, D = 4, E = 5, [ = 6, Z = 7, H = 8, Q = 9, I = 10, K = 20, L = 30, M = 40, N = 50, X = 60, O = 70, P = 80, f = 90, R = 100, S = 200, T = 300, Y = 4 00, j = 500, C = 600, Y = 700, W = 800 (T = 900?). Ez az utóbbi számjelölés, mely voltaképen nem tiszta görög, hanem phoeniciai eredetű, győzedelmeskedett a használatban, de a kéziratokban annyiban módosult, hogy a jegyek fölé vízszintes vonást húztak vagy a betüjegyektől jobbra ékezetet raktak. A feliratokon már azelőtt is az ezresek kifejezésére a betűjegyektől balra egy függőleges vonást húztak (pl. IB=2000), melyet aztán a kéziratokban a betüjegyek alá vontak vízszintes irányban vagy a betűjegytől balra alul húzott ékezet alakjában megtartottak.

A kéziratokban továbbá a [ = vau helyet adott a **r = stigmának, a ***r = koppa a **** = továbbra is koppa nevű jelnek, a T = san a ä = szampinak. A görög mathematikusoknál a tört számokra is vannak jegyek, pl. O’ = 2/3, *O = 1/2, ** = 1/8. A rómaiak az egység fogalmának kifejezésére szintén a I-t használták s megsokszorozásával fejezték ki a 2-t, 3-t, 4-t. A 10-es X jelét ú. l. az etruscusoktól vették s annak felezése által jutottak az V-höz, az L, C, D és M jelei (50, 100, 500 és 1000-nek a kifejezésére) valószínűleg a cumaei dór-chalcisi alphabetum â(= c), Q (= J) és f (= j) hehezetes jegyeiből támadtak felezés, illetőleg egyenes átvétel révén. A jegyek fölé húzott vonal hol azt jelentette, hogy számjegyek, hol azt, hogy ezresek rendjéből valók; három oldalt vonalakkal bekerített számjegy (ý) arra mutatott, hogy a százezresek rendjébe tartozott. Az arab számjegyek csak a 11. évszázadtól fogva kezdik ki-kiszorítani a római számjegyeket. A számjegyeket pénzösszegek kifejezésére is használták, így pl. I az obulust jelzi, + (később ć és alakban) a drachmát, T vagy TL a talentumot; a császári korszakban, midőn a görögök is denariusokkal számoltak, ennek jegye * (= összetett X) volt, a rómaiaknál még az Augustus császár előtti időben is. – 2. Notae litterarum seu abbreviationis, rövidítések, melyekkel egész szótagok vagy szók jeleltetnek. Ezek ismét a következő csoportokra oszlanak: a) Azok, melyek csonkítás által származnak (siglae), pl. AXAP = ’AcarneuV, PERG = PergashJen (feliratokon) *P = poihthV (papyruson), V = vir, M = merito (feliratokon), F = filius (papyruson). Ide tartoznak a tulajdonnevek rövidítésére szolgáló jegyek is a rómaiaknál, melyek görög feliratokon is alkalmazást nyertek a római uralom korszakában s római előneveknél. Leginkább a praenomeneket rövidítették; a legszokásosabb rövidítések ezek voltak: A = Aulus, C = Gajus, CN = Gnaeus, K = Kaeso, D = Decimus, L = Lucius, M’ = Manius, M = Marcus, P = Publius, Q = Quintus, SER = Servius, SEX = Sextus, S = Spurius, TI = Tiberius, T = Titus. b) Azok, melyek összevonás útján származtak, pl. AT^Ů = AtilioV, IC = ’ IhsouV (feliratokon), cl = calcou (papyruson), AS = Annos, AVGTIS = Augustis (feliratokon); itt említjük az állandó compendiumokat is (betümegtakarításokat) és a monogrammokat (betüölelkezéseket), pl. *RA = MarcoV AurelioV (feliraton), D = deina, J’ = -Jai (papyrusokon), COS = consularis (feliraton), * = -m a betűk fölött (uncialés kéziraton), s itt a tachygraphikus (gyorsirási) és tirói jegyeket is (notae tachygraphicae et Tironianae). Amazok eredete a görögöknél a Kr. előtti 4-dik évszázadig nyúlik vissza; egy e korból való feliraton t. i. találunk már írást, melyen pl. T = t, = p, L = v-vel, ^~I = c-val, stb.; a rómaiaknál állítólag már Ennius 1100 jegyet talált ki (ut quicquid pro contione aut in judiciis diceretur, librarii scriberent simul astantes, Sueton. p. 135 s köv. Reiff.), de ezt kétségbevonják, mert Plutarchus (Cat. min. 23) tanusága szerint csak Cicero honositotta meg Romában szabadosa Tullius Tiro fejlesztette. Seneca philosophus végre összegyüjtötte. Ily tirói jegyek pl. * = laus, * = laudabilis, * = honor, * = honoratus. – 3. Notae criticae, az alexandriai critikusoktól és grammatikusoktól alkalmazott jelek, melylyel itéletöknek adtak a szövegek egyes helyeire vonatkozólag röviden kifejezést. Ily főbb jelei voltak: a) az obeloV, obelus (–), a szövegbe nem való, a szerzőtől nem származó versek jelölésére; b) az asteriscoV caJ’ eauton, asteriscus (*), azon verssorok jelölésére, melyeket eredetieknek tartottak ugyan, de nem az illető helyre valóknak; c) to antisigma, antisigma (*). d) h stigmh, punctum (.). E kettőt ott használták, hol két verssor ugyanegy dolgot fejezett ki, miért a verssorok egyikét becsúsztatottnak kellett tartani. e) Diplh, diple (r). Ennek használata, úgy látszik, különböző volt s ma már nem igen állapítható meg. f) A diplh periestigmenh, diple periestigmene (r); ezt Aristarchus alkalmazta ott, hol Zenodotus olvasásától eltért. Az alexandriaiak e jeleit a római költőknél M. Valerius Probus alkalmazta s szaporította is, így többek közt a simplex ductusszal (*) s a coronisszal (*) – 4. Notae musicae, hangjegyek. Ilyen a görögöknél összesen 67–67 volt; az énekhez az ión alphabetum 24 betüje szolgált, holott a hangszeres zenéhez egy régi görög helybeli alphabetum betüit használták. Az énekjegyekhez a betük az egyszer vonalazott fistől f-ig minden változtatás nélkül használtattak, a magasabb hangokhoz az egyszer vonalazott h-ig felül jobbra a betü mellé ékezetet raktak, pl. kétszer vonalazott dis = H’, kétszer vonalazott es = Q’; az egyszer vonalazott aistól az egyszer vonalazott g-ig e jegyeket használták: ^ *Y r * r r. A hangszeres zenéhez a betüket háromféle helyzetben alkalmazták: 1) álló helyzetben; 2) balra fektetett helyzetben; 3) lefelé irányított helyzetben. Az első csoportba a mi puszta hangjaink tartoztak (C = a); a másodikba a fölemelő jellel (#) módosított hangjainak (r = ais és b); a harmadik csoportba a leszállító jellel (b) módosított hangjaink (Č = b). – 5. Notae censoriae, rovások, melyeket a censor valakinek erkölcsi magaviseletére vonatkozólag szóban vagy írásban tett. Gell. n. a. 4, 12, 20. – Irodalom: Reinach, Traité de l’épigraphie grecque (Páris 1885), 225–236. lap. Larfeld, Griech. Epigraphik (Iw. Müller’s Handbuch I²), 540–548. l. Gardthausen, Griech. Palaeographie (Lipcse 1878), 210–269. l., 288–292. l. Cagnat, Cours d’épigraphie latine (2. kiad. Páris 1889) 351–427. l. Hübner, Römische Epigraphik (Iw. M.’s Handb. I²), 653–685. l. H. Schrader, De notis criticis (Bonn 1863). Monfaucon, Palaeogr. Gr. (Paris 1708), 5. könyv. R. Westphal, Griech. Rhytmik und Harmonik (Lipcse 1867, 2. kiad.) 324–333. l.