Nuptiae

menyegző, lakodalmi szertartások, házassági szokások. – A görögök általában a téli hónapokban szokták volt a menyegzőket megtartani, ezért nevezték az egyik téli hónapot, a januariusnak megfelelőt, gamelionnak. A spartaiak a régi szokást megtartva a leányt atyjának beleegyezésével elrabolták az apai házból. A férfi ugyanis a leányt barátnői közül elvezette s egyik nőrokonához vitte, a ki őt magánál tartotta; hosszabb vagy rövidebb idő mulva köztudomásúvá tették e házasságot s megtartották a menyegzőt. A görögökre nézve l. még ’Anakalupthria; Házasság, I; Világítás, I. – A rómaiak lakodalmi szertartásai általában hasonlítottak a görögökéihez, de több tekintetben el is tértek ezektől. Ezen szertartások igen különbözők voltak, a szerint, a mint ünnepélyesen kötötték meg a házasságot (törvényes házasság), azaz úgy, hogy az asszony teljesen férje hatalma alá került és materfamilias lett, vagy csak a két fél beleegyezésével jött létre a frigy, azaz az asszony atyja hatalma alatt maradt, vagy sui juris volt (lazább házasság). Ez utóbbi házasságnál az összes lakodalmi szertartás a deductio in domum mariti kivételével elmaradhatott, míg az előbbinél minden szertartást meg kellett tartani. Első volt a leány kiadása (traditio); az auspiciumok után Juno pronubának malaczot áldoztak, melynek epéjét kivették, hogy a házasélet minden keserűségtől ment legyen; erre a menyasszony levetvén a toga praetextát, melyet Fortuna Virginalisnak ajánlott föl, fehér tunicába (recta, regilla) öltözött, derekára övet kötött, melyet majd férjének kellett leoldani, fejét pedig tűzvörös vagy czitromsárga fátyollal (flammeum) takarta be és este a három nászoló leány (paranymphae) kiséretében, kik közül kettő karon fogta, egy pedig égő fáklyát (taeda nuptialis, fax) vitt előtte, Juno Domiduca oltalma alatt rokonok, barátok és kiváncsi népség környezetében, fáklyafénynél és fuvolaszó meg lakodalmi dalok éneklése között a vőlegény házához vezették (deductio, uxorem ducere), utána szolgálói orsót, rokkát és guzsalyt vittek; a vőlegény a ház előtt összecsődült gyermekek között diót szórt (Catull. 61. 128. Verg. E. 8, 30), annak jeléül, hogy lemond a fiatalság könnyelműségéről és a gyermekes tréfákról. A vőlegény, a mint a virágokkal és zöld ágakkal ékesített háznak küszöbéhez értek (Ter. adelph. 5, 7, 6. Juv. 6, 51), a menyasszonyt a küszöbön átemelte (Plut. Rom. 15. Catull. 61. 166), egy kiterített báránybőrre tette s azt kérdezte tőle, kicsoda; mire az így felelt: ubi tu Gajus, ibi ego Gaja, és átvette a ház kulcsait. A menyasszony, mielőtt új otthonába tette volna lábát, a kapufélfát körülkötözte tisztaságának bizonyságául gyapjuszövettel, s disznóhájjal kente azt be, hogy a megrontás szelleme ellen védve legyen (Plin. 2, 28. 9, 37); e közben megcsendült a dal, melynek refrainje Talassio volt. Liv. 1, 9. Ezután következett a confarreatio vagy coëmptio, melyet lakoma (coena nuptialis), zene, táncz és ének követett. Lakoma után egy férjes nő az új asszonyt a hálószobába vezette és a togával leterített nászágyba fektette (lecto collocare), s csak ezután ment be hozzá férje; künn e közben lakodalmi énekeket (epithalamium, hymenaeus) és más nem épen épületes dalokat énekeltek. Másnap újra lakoma (repotia) volt a férj házában, ekkor a rokonok és barátok ajándékkal lepték meg a fiatal párt, az új menyecske pedig bemutatta első áldozatát új lakóhelyén. A rómaiak nagyon ügyeltek arra, hogy a házasságot szerencsés napokon kössék. Szerencsétlennek tartották az egész májust, juniusnak első felét, minden hónap Calendaejét, Idusát és Nonaeját, a dies nefastusokat, a Parentaliákat, a mikor a mundus nyitva volt (aug. 24. oct. 5. nov. 8) és más ünnepnapokat. Nagyon szerencsésnek tartották junius második felét. V. ö. Becker-Göll, Gallus 2, 24. l. Rossbach, Römische Hochzeits- und Ehedenkmäler, 1871.