Házasság.

– 1. A görögöknél a házasság (gamoV) már a legrégibb időkben egynejűség (monogamia) volt; Homerusnál csakis a trójai Priamusnak van több felesége. Il. 24, 497. A pallaciV (pallach) előfordul ugyan a görögöknél is (Il. 9, 449. Od. 14, 203), de nem mint mellékfeleség, hanem mint vásárolt (wnhth, Od. 14, 202. V. ö. 1, 430 skk.) vagy zsákmányul ejtett (douricthth, Il. 9, 343) nő, melynek tartását a feleségtől való hosszú távollét magyarázza meg. A pallaciV-szal szemben a törv. feleség mnhsth (Il. 6, 246. Od. 1, 36), couridh allocoV (Il. 1, 114), aidoih paracoitiV (Od. 3, 451), ki társadalmi állását tekintve jóformán egyenrangú volt férjével, a mi külsőleg abban nyert kifejezést, hogy ülésük a megaron-ban egymás mellett volt. Od. 6, 305 skk. De ha vannak is Homerusnál egyes mintaházasságok (Hector és Andromache, Odysseus és Penelope, Alcinous és Arete), melyekben ideálsiabb felfogás mutatkozik, azért ezt a jelenséget korántsem szabad általánosítani; sőt ellenkezőleg, még a későbbi korban is ritkán tekintették a házasságot az istenektől rendelt s az ő felügyeletük alatt álló intézménynek, erkölcsi életközösségnek (coinwnia pantoV tou blou; v. ö. Xen. Oec. 7. Arist. eth. Nic. 8, 14, 1162. Stob. flor. 67, 20), hanem a legtöbb esetben alig tartották egyébnek szükséges rossznál. Stob. flor. 67, 25. 68, 10. V. ö. Hes. theog. 600 skk. A magasabb szempont teljesen hináyzott a spartaiaknál, kiknél a házasságnak fő-, sőt egyedüli czélja a tecnwsiV volt (Plut. comp. Lyc. Numa 4) s azért nemcsak a nőtlenséget (agamia) sújtották megbélyegzéssel (atimia) s egyéb büntetésekkel (Plut. Lyc. 15; Pollux 3, 48), hanem az erős ivadék elérése végett több, részben igen sajátságos szokást és törvényes intézkedést léptettek életbe. Plut. comp. Lyc. c. Numa 3. Lyc. 15. Xen. resp. Lac. 1, 8. Némileg nemesebb felfogást találunk Athenaeben, hol a polgárság tisztaságának megóvása, a törvényes nemzés paidopoieisiJai gnhsiwV) és a rendezett háztartás volt a házasságnak czélja. Arist. eth. Nic. 8, 14, 1162. Demosth. Neaer. 122. Az athenaei polgár megházasodott, hogy hármas kötelességnek tegyen elget: az állam iránt, melynek fennállása a polgárság fenmaradásától függ (Thuc. 2, 44, 3); az istenek iránt, hogy legyen, ki nekik főleg a családi áldozatokat bemutassa (Plat. legg. 6, 773. Stob. flor. 67, 25); végre saját családja iránt, főkép az ősök cultusa, a sírok gondozása s a halotti áldozatok (enagismata necrwn) évenkinti bemutatása végett (Isocr. Plat. 60. Isaeus Apollod. 30. Menecl. 46) és hogy önmagát utódaiban fenmaradni, tovább élni lássa. Plat. symp. 25, 207. legg. 4. 721. Nem ismert nagyobb boldogságot, mint eupaidiaV tucein ama pai polupaidiaV (Isocr. Enag. 72); és a mint a gyermekeket, kivált a fiúkat áldásnak (Eurip. Iph. Taur. 75. Stob. flor. 77, 1–7), úgy a gyermektelenséget a legnagyobb csapásnak tekintette, mely esetben, hogy a család ki ne haljon, valamennyi görög államban szokásban volt az örökbefogadás (poihsiV, JesiV; l. Adoptio). – Hogy az oly ideális hajlamú népnél, mint a görög, a házasságkötésnél mégis inkább a prózai czél lépett előtérbe, annak oka nagyrészt a nőnek akkori társadalmi helyzetében is keresendő. Örökös otthonülésre kárhoztatva, férfitársaságtól teljesen elzárva serdült fel a leány, úg hogy kölcsönös vonzalmon alapuló, szerelmi házasságról ez időben szó alig lehet. Ahoz kellett a leánynak mennie, kit szülei számára kiválasztottak (Stob. flor. 74, 7. Ter. Andr. 1, 5, 14. Plaut. Trin. 5, 2); a leánynak ezt a mostoha sorsát találóan ecseteli Sophocles egyik töredéke Stob. flor. 68, 19. Nem is csoda, ha ily körülmények között igen gyakori volt a kölcsönös csalódás s ennek következtében az elégedetlenség és közömbösség a házas életben; azért Plato (legg. 6, 771) meg is akarná szüntetni ezt a visszás helyzetet s a fiataloknak alkalmat adni, hogy többször találkozhassanak egymással. Az apa, mikor fia számára, esetleg a leánykérő asszony (promnhstria) közbejöttével, feleséget keresett, szintén csak arra nézett, hogy milyen családból való a lány és mennyi a hozománya, a mit Plato (resp. 310) mint ploutou kai dunamewn diwgmata szintén elitél. Különben a törvényes házasságnak első követelménye volt, hogy mind két fél polgári származású (astoV, asth) legyen, mert csak ezektől származhattak ismét gnhsioi paideV (Poll. 3, 21); az astoV és xenh közti házasság pedig, vagy viszont, egyenesen el volt tiltva (v. ö. a két törvényt Demosth. Neaer. 16. 52) s jogi szempontból csak ágyasságnak tekintetett. Az ilyen házasságból származó gyermekek törvénytelenek (noJoi) voltak (Poll. 3, 21), kik már Solon óta a polgári jogokból is ki voltak zárva, apjuk halála után pedig az örökségből legfőlebb ezer drahma ajándékra (noJeia) tarthattak igényt. Suid. s. v. noJeia. Aristoph. Av. 1661. A rokonság nem volt házassági akadály; összeházasodhattak még a mostoha testvérek is, ha nem voltak egy anyától valók (omomhtrioi, uterini); sőt a rokonok közötti házasság igen kedvelt volt (Demosth. Macart. 74. Isaeus Apollod. 12. Lysias diogit. 4), az apai vagyont öröklő lányokra nézve (epiclhroi) pedig a törvény egyenesen el is rendelte. Ter. Phorm. 1, 2, 75: Lex est ut orbae, qui sunt genere proxumi, eis nubant et illos ducere eadem haec lex jubet. L. Örökösödési jog, I. A házasulandó korát illetőleg, kivéve talán Spartát, határozott szabály nem volt. Plato, ki (resp. 5, 460) a leányra nézve 20, a férfira nézve 30 évet kiván, nem következetes (v. ö. legg. 6, 772. 785); a gyakorlati életben bizony 15 éves menyasszony (Xen. Oec. 7, 5) és 18 éves vőlegény is volt (Demosth. Boeot. 4); általában csak arra néztek, hogy a nő jóval fiatalabb legyen a férfinál. Stob. flor. 71, 3. Az özvegynek másodszori férjhezmenetele nem volt ritka; előfordul az már Homerusnál is (Od. 18, 269), ki azonban a férfinak másodszori nősüléséről, talán csak esetleg, sehol emíltést nem tesz. v. ö. Stob. flor. 44, 40. – A házasságot az ünnepélyes eljegyzés (egguhsiV) előzte meg; e nélkül a házasság törvényesnek sem tekintetett. Demosth. Steph. B. 18. Az eljegyzés különben valóságos jogügylet volt, mely leginkább a hozomány (proix, jernh) körül forgott. A vőlegény atyja felkereste a leány atyját vagy helyettesét (curioV), megbeszélte vele a hozomány nagyságát s a kifizetés módozatait, megállapodtak a gyermektelenség, elválás stb. eshetőségeire nézve, persze a fiatalok távollétében. A legrégibb időkben fordítva volt a dolog, mert akkor a vőlegénynek kellett nagy ajándékokkal (edna, rendesen barmok; Hom. Il. 11, 244. Od. 18, 278) menyasszonyát mintegy megvásárolnia (ezért parJenoi aljesiboiai, Il. 18, 593); később azonban rendesen a leány kapott szüleitől hozományt, mely aligha lehetett kisebb az apai vagyon egy tizedrészénél (Isaeus Pyrrh. 51) és nemcsak készpénzből, hanem ruhákból, ékszerekből (ima ia kai crusia) bútorokból (Plut. Sol. 20), sőt rabszolgákból is állott. Eurip. Iphig. Aul. 46. A hozomány nem volt ugyan törvényszabta követelmény, mindazonáltal a szokás már annyira kötelezővé tette, hogy a nélkül a házasság jóformán csak concubinatus számba ment (Plaut. Trin. 3, 2, 63), melyet minden nehézség nélkül ismét fel lehetett bontani. Ezért gyakori eset volt, hogy a szegény leányok számára a gazdagabb polgárok adták össze a hozományt (Lys. Aristoph. 59), az érdemes de vagyontalanul elhalt polgárok leányait pedig az állam házasította ki. Plut. Aristid. 27. Másrészt viszont az sem volt épen ritkaság, hogy a gazdag-hozományú asszony parancsolt a háznál s a férj egészen alárendelt szerepet vitt. Erre vonatkozik Plutarchus intelme: To gao «Thn cata sauton ela» sojon wV oi ge muacrw creittouV enautwn laubanonteV ou twn gunaicwn andreV, twn de proicwn douloi lanJanousi gignomenoi (de educ. puer. 19). Azért már Solon is szükségesnek látta a hozomány tekintetében megszorításokat tenni (Plut. Sol. 20); Plato pedig (legg. 6. 774) általában minden hozomány ellen nyilatkozik, míg Spartában Lycurgus, hogy a nagyobb vagyonnak egy kézben való összehalmozódását meggátolja, a hozományt törvényileg eltiltotta. Egyébiránt a hozomány nem vált a férjnek tulajdonává, hanem annak csak haszonélvezetét birta és miként a homerusi korban az asszony hűtlensége esetén a férj visszakövetelhette apósától a nászajándékokat (Od. 8, 318), úgy a későbbi korban válás esetén a férj volt köteles a hozományt visszaszolgáltatni (Demosth. Neaer. 52) s ezért már az eljegyzéskor jelzálogilag kellett azt biztosítania. Suid. s. v. apotimhma. Az eljegyzést követte a házasságnak megkötése, a minek ideje szintén nem volt közömbös dolog. A görög ember ugyan nem volt olyan babonás, mint a római, mindazonáltal gondosan óvakodott oly időben házasságra lépni, mikor a hold fogyóban volt; legjobban szerették a holdtöltét (Eurip. Iph. Aul. 707; Dio Chrysost. Or. 7, 70) és a téli hónapokat (Arist. Polit. 1335A), főkép a mi januariusunknak megfelelő Gameliont, mely talán épen innen, vagy pedig a házasságot védő istenekről (Jeoi gamhlioi) vette nevét. – A házasságkötés szertartásai a görög államokban körülbelül egyformák voltak, kivéve Spartát; itt ugyanis a vőlegény ősi szokás szerint mintegy elrabolta menyasszonyát a szülői házból s még azután is egy ideig rejtegette. Plut. Lyc. 15. Athenaeben a szertartások három részből állottak: a) Az előkészítő cselekvény volt a tisztító fürdő (loutron numjicon), melyet a házasság napján a jegyesek mindegyike a maga házában vett; az ehez szükséges vizet bizonyos meghatározott forrásból vagy folyóból (Athenaeben a Kallirroh utóbb ’EnneacrounoV nevű forrásból) merítették a jegyesek legközelebbi rokonságából való gyermekek. Suid. s. v. loutrojoroV. Ezután a menyasszony ünnepi díszt öltött s fején koszorúval várta a vőlegény megérkeztét; miután pedig ez szülői kiséretében megjött s a tanúkkal szereplő vendégek (eleinte 20, utóbb 30; Plat. legg. 6, 775. Athen. 6, 45, 245) is együtt voltak, kezdetét vette b) a főcselekvény, az ünnepi áldozat (ta progameia proteleia, Poll. 3, 38), melyet az örömapa mutatott be a házasságot védő istenségeknek; ilyenekül említtetnek Zeus, Hera, Aphrodite, Pitho s kivált Artemis (Plut. quaest. Rom. 2), továbbá a nymphák, moerák s a helyi istenségek (Jeoi epicwrioi). Elmés czélzással kivették az áldozati állat epéjét annak jeléül, hogy a házasság is ment legyen minden haragtól s keserűségtől. Plut. conjug. praec. 27. Most következett a jegyesek ünnepélyes esküje s azután a nászlakoma (gamoV, Joinh gamich, gamodaisia), melyen kivételesen a nők is részt vettek, de külön asztaloknál (Plat. legg. 6, 757. Lucian. conv. 8), köztük a menyasszony sűrűen lefátyolozva. Az ételek körül különösen említendő a zézámmagból és mézből készített lepény (placouV gamicoV, Schol. Aristoph. Pax 869), melynek symbolikus jelentésénél fogva nem volt szabad hináyoznia. A lakomát italáldozatok, az új pár köszöntése s a vendégek szerencsekivánatai rekesztették be; ezek után következett c) a befejező rész, a nászmenet, vagyis a menyasszonynak ünnepélyes elkisérése a vőlegény házába, rendesen este, fáklyafény mellett. A menyasszonyt kocsin (ej’ amaxhV vitték; mellette ült a vőlegény (numjioV) és a vőfély (paranumjioV, paranmmjoV, parocoV); a kocsi után lépkedett a menyasszony anyja kezében égő fáklyával, melyet a saját tűzhelyén gyújtott meg, hogy a családi szent tüzet átvigye leányának új otthonába; a násznép pedig zeneszó mellett víg dalokat (umenaioV) énekelt. Hom. Il. 18, 491 skk. (Második házasság esetén csak a férfinak egy rokona vagy barátja, a numjagwjoV, vitte a menyasszonyt a férfi házába). Az ünnepélyesen diszített háznál a vőlegény anyja fogadta az új párt s különféle édességeket szórt rájuk (catacmsmata, datolya, füge, mandula stb. Suid. s. v.) a jövendő bőség és jólét jeléül. Itt olykor második lakomához is ültek; miután pedig a menyasszony a hagyományos birsalmát (cudwnion mhlon) is elfogyasztotta, visszavonult szobájába (JalamoV, pastaV), melynek ajtaja előtt aztán a lányok nászdalokat (epiJalamion) énekeltek, az ifjak pedig mindenféle tréfát s bohóságot űztek. Másnap vagy harmadnap a férj s a rokonok ajándékokat hoztak a fiatal asszonynak, ki ekkor mutatta magát először fátyol nélkül, mely ténynek szintúgy, mint az ajándékoknak opthria vagy anakalupthria (l. e.) a neve. Most még csak az asszonynak felvétele férjének phatriájába volt hátra, a mi szintén áldozatokkal s lakomával (gamhlia l. e.) járt; ezzel aztán az összes nászünnepélyek véget értek. – Ettőlfogva a női lakosztály (gunaicwnitiV, l. Ház, 2) volt az asszonynak tartózkodási s működési helye; itt foglalatoskodott cselédjei körében (Hom. Il. 6, 323, 490 skk.), nemcsak intézve azok munkáját, hanem tevékenyen közre is működve. Ezen kívül még igen sokféle volt az asszony teendője; Plato szerint (legg. 7, 806) az ő feladata volt a) a Jerapeia vagyis férjének és a családtagoknak, de még a cselédségnek is ápolása betegségükben; b) a tamieia vagyis a háztartás vezetése, az összes ingó vagyonnak gondozása, a cselédségre, a házi iparra (szövés, fonás) való felügyelet, szóval az összes házi teendők intézése, mely sokoldalú feladatnak teljesítésében a tamia volt segítője; c) a paidotrojia vagyis a gyermekek nevelése, még pedig a fiuké 7 éves korukig, a mikor nyilvános iskoláztatásuk kezdődött, a leányoké pedig férjhezmenetelükig (l. Nevelés, 2). Mindezekre nézve v. ö. Xen. Oec. 7. A szegényebb háznál az asszonynak ezeken kívül persze még sok oly munkát is kellett végeznie, mely egyébként a rabszolgáknak volt teendője. E sok és sokféle kötelességnek pontosan megfelelni nem volt csekély feladat; nem csoda tehát, hogy az asszony folyton a házhoz volt kötve (oicourein), melyet csak ritkán, pl. különös női ünnepeken, milyenek a thesmophoriák és eleusiniák, vagy temetések alkalmával hagyott el, de akkor is mindig csak férje engedelmével és cselédek kiséretében. Ezeken kívül az asszony vajmi ritkán érintkezett a külvilággal, de még saját házában sem fogadhatott társaságot; sőt mihelyt férje vendéget hítt az asztalhoz, akkor az asszonynak a különben közös étkezésben sem volt szabad részt vennie, annál kevésbbé a férfiak lakomáiban (Isaeus Pyrrh. 14); ezt lefölebb a hetaera tette. Demosth. Neaer. 24. Mindezekből kitünik, hogy a görög asszonynak társadalmi helyzete nem volt valami irigylendő; a teljes elszigeteltség és folytonos otthonülés következtében szellemi látóköre szűk határok közé volt szorítva, kedélye elfásult, de testi egészsége is tönkre ment, úgy hogy náluk jóformán általános volt a beteges arczszín s ennek folytán az arczfestésnek divatja. L. Cerussa. – E mostoha sorsa daczára az okos asszony bele találta magát a körülményekbe, gyermekei szeretetében, a háztartás vezetésében, a rendezett s virágzó anyagi állapotban kereste s találta vigasztalását s életfeladatát; férjének pedig mindenben engedelmeskedve iparkodott fentartani a kölcsönös szép egyetértést, a házas élet legnagyobb boldogságát. Hom. Od. 6, 182 skk. Kedvezőbb viszonyok közt élt az asszony Spartában, hol a férj nem is annyira a ház ura, mint inkább az államnak, ama nagy családnak volt tagja. Jellemzők e részben egy külföldi nőnek egy saprtai asszonyhoz intézett eme szavai: Monai twn andrwn arcete umeiV ai Lacainai. Plut. Lyc. 14. A spartai férjek különben általában úgy voltak ismeretesek, mint cathcooi twn gunaicwn (Plut. Agis 7), a mit maguk is elismertek azzal, hogy feleségüket despoina-nak nevezték. Plut. Lyc. 14. A mi pedig a házassági hűség megtartásának kötelezettségét illeti, itt is nagy volt a különbség a férj és feleség közt. Athenaeben a férj egészen szabadon közlekedett a hetaerákkal és a pallach tartása is meglehetősen általános volt, a nélkül, hogy abban bármi megbélyegző lett volna (Demosth. Neaer. 122); sőt a pallach, akárcsak a törvényes feleség, szüleitől még hozományt is kapott (Isaeus Pyrrh. 39) és ha polgári származású volt, a törvényes feleséggel jóformán egyenrangúnak is tartatott. Demosth. Aristocr. 53. Isaeus Pyrhr. 40. Lys, de caede Eratosth. 31. Mindezt az asszonynak el kellett tűrnie, sőt férjének a rabszolganőkkel való bizalmaskodásait is elnézte (Plut. conj. praec. 16) egyrészt, mert a házastársak közt ritka jelenség volt az igazi szeretet, de másrészt, mert férjének hűtlensége ellen a törvény sem nyújtott neki védelmet. És ugyanaz a törvény, mely a férjnek szerelem dolgában korlátlan szabadságot biztosított, egyúttal arra is feljogosította őt, hogy feleségének hűtlenségét a legkeményebben megtorolhassa. A görög gondolkodásmódot s a törvényes állapotokat egészen híven jellemzik Plautus szavai(Merc. 4, 6, 2 skk.). A férj a feleségénél vagy pallach-jánál ért csábítót nyomban megölhette, feleségét pedig azonnal el kellett űznie a háztól. Ezekről l. bővebben Adulterium alatt. És az ilyen esetek, daczára a kemény büntetésnek s daczára az asszony elszigeteltségének s a szigorú felügyeletnek, Athenaeben mégis nagyon gyakoriak voltak, sok volt ennek következtében az elválás is, a mely a férjre nézve különben sem járt valami nagy nehézséggel (l. ’Apopempein). Spartában e tekintetben is mások voltak a viszonyok és a házasságtörés, legalább régibb időben, egészen ismeretlen volt. Plut. Lyc. 15. V. ö. Fustel, Ókori község 49 skk. ll. – II. A rómaiaknál a házasság (matrimontium) kezdettől fogva bizonyos szentséggel volt felruházva és úgy határozták meg, mint «viri et mulieris conjunctio individuam vitae consuetudinem continens» vagy «omnis vitae consortium» vagy «divini et humani juris communicatio». Római felfogás szerint tehát a házasság önkéntes egyesülés volt az életközösségre és «liberotum quaerendorum causa». Gajus. 1, 29. Liv.epit. 49. Plaut. Aul. 2, 1, 26. Capt. 4, 2, 109. Természetes tehát, hogy a római asszonynak társadalmi állása is sokkal tiszteltebb, tekintélyesebb volt, mint a görögé, a mit már a «matrona» név is mutat, mely a házasságban élő nőnek volt megtisztelő elnevezése (v. ö. Cic. cluent. 12. Gell. n. a. 1, 6, 4, 3. Liv. 1, 9); annál lenézettebb volt a puszta együttélés (l. Concubina) és a rabszolgák házassága (l. Contubernium). A római házasságnak két neme volt, az egyik a matrimonium jusutm v. legitimum (Cic. rep. 5, 5), a másik a m. injustum; amaz a szigorú római jog szerint, emez csak a jus gentium szerint birt érvénynyel, tehát nem volt az a jogi hatása, mint amannak. A m. justum feltételei voltak: a) A jus connubii, azaz: jus legitimi matrimonii; vagyis csak oly egyének köthettek érvényes házasságot, kik erre a törvény szerint fel voltak jogosítva, tehát eleinte csakis az egyenrangúak, vagyis a patriciusok maguk közt s a plebejusok is maguk közt, míg Kr. e. 445-ben a lex Canuleja de connubio patrum et plebis folytán a patriciusok és plebejusok közti házasság is justum matrimnoiummá lett. Liv. 4, 1 skk. Cic. rep. 2, 37, 63. A római polgárjog terjedésével a jus connubin is kiterjedt először Latiumra, majd a lex Plautia-Papiria következtében (90–89) egész Italiára, végre Caracalla alatt az egész római birodalomra. Idegeneknek (peregrini) és rabszolgáknak egyáltalában nem volt connubiumjok (Liv. 43, 3. Sen. de ben. 4, 35); az olyan házasság pedig, melyben csak az egyik fél volt római polgár, nem volt justum, a belőle származó gyermekek pedig a lex Mensia (l. e. Minicia?) szerint az alacsonyabb sorsú fél állapotát követték (deterioris parentis conditionem sequebantur); b) a törvényes kor (pubertas), mely a férfira nézve leginkább a 14., a nőre nézve pedig a 12. évben volt megállapítva (Macrob. somn. Scip. 6, 71. sat. 7, 7, 6); c) megengedett rokonsági fok; vérrokonok közt általában tiltva volt a házasság (Gaj. 1, 58–61. 63, Ulpian. 5, 6. Cic. Cluent. 5, 12); d) beleegyezése (consensus) az atyának vagy helyettesének, sőt még a gyermekeknek vagy öregatyának is. Paul. Dig. 23, 1. 2. 21. 1, 7, 1. Az eljegyzést illetőleg l. Sponsalia. – Ha megvoltak ezek a feltételek, akkor a justum matrimoniumnak két neme volt, egy szigorúbb (in manum conventio) és egy szabadabb (scine in manum conventione). Cic. Top. 3, 14). Az első esetben az asszony kilépett a patria potestasból és teljesen férje hatalmába (manus) ment át mint filia familias (Gaj. 1, 111. 114. 136. 2, 139. 159) minden vagyonával együtt (Cic. Top. 4, 23. Gaj. 2, 98. 3, 83), minek fejében azonban férje családjában nyert örökösödési jogot. Gaj. 2, 159. 3, 3, 14, 40. A justum matrimoniumnak ez a neme háromféle módon (Gaj. 1, 109. 110. Serv. georg. 1, 31) jöhetett létre; a) conferreatio által (l. e.), mely a házasságkötésnek legrégibb s legünnepélyesebb alakja; b) usus, azaz elévülés által, midőn az asszony egy álló esztendeig tartózkodott férje házában, a nélkül, hogy azt 3 egymás utáni éjjelen elhagyta volna. (Serv. i. h. Dig. 1, 111. Gell. n. A. 3, 2, 12. Macr. sat. 1, 3, 9); c) coëmptio, azaz jelképi vásárlás által, midőn az apa leányát leendő férjének eladta (mancipare; l. e. Gaj. 1, 113), mihez azonban a leánynak beleegyezése is megkívántatott (Gaj. 1, 23) és a vőlegény kérdésére: Visne mihi materfamilias esse? hangosan kellett felelnie: Volo. Ez volt a coëmpitónak az állandó formula. A justum matrimoniumnak másik, szabadabb neme volt a «sine in manum confentione», midőn a férj nem nyert teljhatalmat az asszony felett, hanem ez továbbra is megmaradt a patria potestans alatt, esetleg sui juris és vagyona fölötti szabad rendelkezési jogát is megtartotta (Digest. 143, 30, 1 §. 5), a mikor aztán persze férje után sem örökölhetett. A házasságnak ez a szabadabb neme a köztársaság vége felé egyre terjedt, a császárok alatt pedig jóformán csakis ez dívott, minek oka az akkori társadalmi viszonyokban, az általános könnyelműségben keresendő, úgy hogy az asszonyok nem igen voltak hajlandók magukat vagyonostul a férjnek feltétlenül kiszolgáltatni. Tac. Ann. 4, 16. A házasságkötés e kétféle nemének az asszony elnevezésére is volt befolyása; míg u. i. a szigorúbb kötésnél (manusszal) materfamilias lett, addig a szabadabbnál tantummodo uxor. Cic. Top. 3, 14. Gell. n. A. 18, 6, 9.Quint. 5, 10, 62. A házasságkötés szertartásait l. Nuptiae alatt; a házasság felbontását illetőleg l. Divortium.