Adoptio

összevonva ebből: adoptatio, örökbefogadás. – I. Rómában megkülönböztetendő a) az adoptio szoros értelemben véve, a mikor az örökbefogadandó még patria potestas alatt állott, b) az arrogatio, midőn már önálló, azaz homo sui juris volt. Gell. N. A. 5, 19. Az örökbefogadás mindkét neme bizonyos formaszerűségek közt történt. Így nevezetesen az adoptio háromszoros mancipatio és manumissióval a praetor előtt (Gell. i. h. Gaj. 134.); az arrogatio pedig lege curiata, azaz a comitia curiatán a pontifex maximus elnöklete alatt, ki először is szoros vizsgálatot tartott az arrogatio indító okai felett (Gell. i. h. Cic. pro domo, 13. 14.), megvan-e a justa causa, nem szenvednek-e ez által csorbát a sacra gentilicia (pl. ha az arrogálandó utolsó sarjadéka volt valamely gensnek); és csak ezek után tette meg előterjesztését (populus rogatur, an id fieri jubeat; innen az arrogatio név. Gaj. 1. 99; Gell. i. h.). Ez az eljárás megmaradt még akkor is, midőn a com. curiatán a 30 curiat csakis a 30 lictor képviselte; sőt még a császárság idejében is előfordul (Suet. Oct. 65: lege curiata Tiberium adoptavit). Ettőlfogva azonban egyre egyszerűbb lett és a császár, mint pontifex maximus, gyakran puszta szóbeli nyilatkozatával arrogált valakit (Suet. Galba 17; Tac. Hist. 1, 15), sokszor utódját, pl. Nerva Trajanust, Hadrianus Antoniust stb., míg végre Diocletianus a régi formát teljesen megszüntette s ezentúl csak egy császári leirat (rescriptum principis) kivántatott az arrogatióhoz. Tac. Ann. 12, 26. Olykor patriciusok is arrogáltatták magukat plebejusok által (transire ad plebem), hogy néptribunusokká lehessenek, pl. P. Clodius (l. Claudii 20); hogy utóbb visszaélések, színleges adoptiók is előfordultak, mutatja Tac. Ann. 15, 19. Az örökbefogadásnak feltételei voltak a férfi nem és a gyermektelenség; adoptáló és adoptált csak férfi lehetett, nő csak mint kiskorú. Gell. N. A. 5, 19. A mi pedig az örökbefogadás hatását illeti, az adoptált capitis deminutio minima alá esett, a mennyiben másnak hatalmába ment át, rá nézve tehát a status familiae változást szenvedett (Gaj. 1, 107; Up. 8, 8.); az új családban azonban mindazokat a jogokat nyerte, főleg öröklés szempontjából, mint a család gyermeke. Ezt jelezte a névváltoztatás is; az adoptált ugyanis felvette új atyjának nevét, mely mellett előbbi gensének nevét csak mint második cognoment tartotta meg; így lett L. Aemilius Paullus fiának neve P. Corn. Scipio Aemilianus, miután őt P. Corn. Scipio adoptálta. c) Az adoptio e két nemén kívül a köztársaság vége felé egy harmadik is előfordul, az adoptio per testamentum, midőn valaki azt, a kit végrendeletileg örökösévé tett, egyuttal fiává is fogadta, hogy az ő nevét viselje (adoptare, adsumere in nomen et familiam), pl. Julius Caesar Octavianust. Suet. Caes. 83. Az ilyen adoptio, minthogy patria potestast nem eredményezett, csak képes értelemben veendő s jogi jelentősége még nem is volt; azért a nőknek is meg volt engedve. Cic. ad. Att. 7, 8; Suet. Galba 4, – II. Athenaeben az adoptiónak (poihsiV, JesiV) három módja volt; történhetett a) az örökbefogadónak életében; b) halála esetére végrendeletileg; végre c) ha valaki végrendelet és fiutód nélkül halt el, a rokonok által, kik az attikai örökösödési jog (agcisteia) szerint az erre első sorban jogosultat fogadták a családba, ina mh anwnumoV o oikoV genhtai. Isaeus, Menecl. 36; Demosth. Leochar. 1093, 43. Ez utóbbi esetben az adoptiót az állam rendelte, melynek szintén érdekében állott, hogy a család kihaltával a vagyon el ne kallódjék. Isaeus, Apollod. 30. V. ö. Télfy, Corpus juris Attici, 1422 köv. Örökbefogadási joga fiutód híján csak önálló polgárnak volt; ha voltak leányai, ezeknek egyikét rendesen feleségül adta az adoptálthoz, a ki szintén csak attikai polgár lehetett. Az adoptio jogi érvényességéhez megkívántatott, hogy a Qarhgia ünnep egyik napján történjék. Az adoptáló áldozatot (meion) mutatott be s miután a phratria előljárósága előtt megesküdött, hogy az adoptálandó tényleg attikai polgár, felvétette őt a phratria hivatalos jegyzékébe (koinon grammateion). V. ö. Örökösödési jog. I.