Örökösödési jog.

I. Attikai. Athenaeben attól függött az örökösödés, hagyott-e hátra végrendelet az örökhagyó, vagy sem. Egy hagyomány szerint (Plut. Sol. 21) Solon előtt nem volt szabad végrendeletet csinálni; de ezt a hagyományt most már úgy értik, hogy addig a rendelkezőnek mindenesetre csak a család tagjai közül kellett kiszemelni az örököst, Solon pedig csak ezt a kényszerűséget szüntette meg, mikor megengedte a szabadabb rendelkezést. De teljesen szabad még Solon törvényei szerint is csak akkor volt a rendelkezés, ha egyenesen leszármazó örökösök egyáltalában nem voltak (Demosth. Lept. 102); ha ellenben a leszármazók közt nem volt férfi, de nő igen, akkor a hagyományos szokás azt kivánta, hogy az, kit az örökhagyó örököséül kiszemelt, vegye el feleségül az örökhagyó leányutódát. Azért a hagyományos szokás azt is kivánta, hogy ilyen esetben az örökhagyó végrendeletileg adoptálja (fiúsítsa, v. ö. Adoptio, 2) azt, a kinek vagyonát és vele leányutódát szánta; ehhez a szokáshoz annyira ragaszkodtak, hogy maga a rokonság még arra az esetre is végrehajtotta az adoptiót, ha az örökhagyó elmulasztotta. A dolog czélja világosan az volt, hogy a vagyon férfikézben maradjon, és a név ki ne haljon (ina mh anwnumoV genhtai o oicoV). Ha pedig nem volt végrendelet, akkor a jogosultság rendje a következő volt: Első helyen jogosultak természetesen az örökhagyó egyenes fiai, unokái, stb. Ilyenek nem létében leányai és leányutódai, kik ez esetben a «leányörökös» nevet viselték (epiclhroi, dórul patroucoi. Aristoph. aves 1653). Az ilyen leányörökös nem is mint a vagyon igazi örököse szerepelt, hanem úgyszólván csak mint közvetítője, a mennyiben a legközelebbi férfirokon törvényes úton igényt emelhetett kezére és vagyonára, még abban az esetben is, ha a lánynak már volt férje az örökség elnyerése előtti időből. Isaeus 3, 64; az eljárást l. lentebb. Viszont vagyontalan epiclhroV-ok, az ú. n. Jhssai, törvényes úton kényszeríthették a legközelebbi férfirokonokat, hogy vagy lépjenek velük házasságra, vagy házasítsák ki vagyunokhoz mérten. Az epiclhroV-ok ügyéről az első archon gondoskodott, s ő vezette a pörös eljárást is panasz esetén (eisaggelia cacwstewV). Ha fiúk is leányok is voltak a jogosultak közt, akkor a lány (epiproicoi) joga csak hozományra szorítkozott, s ez is visszajárt a férfiágnak arra az esetre, ha házasságából gyermeke nem született. Ha a megholtnak sem fiú sem leánygyermeke nem maradt, akkor az oldalrokonság jogosultsága állott be, a következő sor szerint: 1) A megholt egy atyától való férfitestvérei és ezek utódai; 2) a megholt egy atyától való nőtestvérei és ezek utódai; 3) a megholt atyjának férfitestvérei és ezek utódai; 4) a megholt atyjának nőtestvérei és ezek utódai, de a két utolsó osztály úgy, hogy a férfirokonok még akkor is elsőbbséget élveztek, ha fokozat szerint távolabb álltak a megholttól mint a nőrokon. Ezeken az osztályokon túl következtek volna aztán a megholtnak anyai ágon való rokonai, de erre az attikai viszonyok között alig lehetett valaha szükség. Fattyúgyermekek (noJoi) ki voltak zárva az örökösödésből. – Örökösödési eljárások. Elvitázhatatlan vagy kétségtelen (anepidicoV) csak a természetes, leszármazott örökösökre nézve volt az örökség; az ilyenek minden további eljárás nélkül elfoglalhatták az örökséget, s az ellen, a ki meggátolta az örökbelépést, dich exoulhV vagy eissaggelia cacwsewV-t emelhettek. De minden más esetben, még ha a megholt fiává fogadta is az örököst, igénykeresetet kellett az első archonhoz benyújtani, kinek hatásköréhez mindezen ügyek tartoztak. A kereset neve lhxiV vagy epidicasia tou clhrou, a beadás neve lhxin lagcanein tou clhrou vagy csak lagcanein t. c. vagy epidicazesJai t. c. Maga a vagyon vitás, epidicoV. keresetet (mely scriphorion haván kívűl bármikor be volt adható) az archon kifüggesztette hivatalos helyisége előtt, aztán a következő rendes népgyűlésen (curia ecclhsia) nyilvánosan felolvastatta, s végül egyetértve a kereset benyujtójával napot tűzött ki az ügy tárgyalására, melyen a kikiáltó (chrux) felszólította a közönséget, hogy esetleges kifogásait vagy igényeit (amjisbhtein paracataballein, a két kitétel különbsége nem világos) bárki is jelentse be. Ha senki sem jelentkezett, az archon odaitélte (epidicazein) az örökséget a jelentkezőnek. Ha többen tartottak az örökségre igényt, rendes pörös eljárás következett (de ez esetben prosclhsiV, idézés nélkül), melynek neve diadicasia tou clhrou, s mely a heliaea előtt való tárgyalással ért véget. Pollux 8, 23. Demosth. Leochar. 7. De ha már oda is volt itélve az örökség, az örökösnek egész élete folytán, sőt öt évig még halála után is perelhető volt az örökség. Mivel a leányörököst csak a vagyon közvetítőjének tekintették (l. f.), a leányörökös kezére s vele a vagyonra épen oly módon kellett pályázni, mint a diadicasia más eseteiben volt szokásos. Az eljárás neve ez esetben diadicasia thV epiklhrou, a leány maga is pörös, epidicoV, mint a vagyon, s általában az eljárás egészen ugyanaz maradt. Források: Iaeus összes beszédei, Demosthenes beszédei Macartatus, Dionysodorus és Leochares ellen, Isocrates Aegineticus cz. beszéde. – Irodalom: Összeállítását l. Meier és Schoemann művében, Der attische Process, 2. kiad. Lipsiustól, 571. és 572. l. jegyz. A tárgyat magát l. ugyanott 569 skk. ll.

II. Római. A göröggel egyező római felfogás a családi cultust és vagyont szorosan és változatlanul összetartozónak tekintette, a melyeknek az ellátásában és gondozásában megszakítás nem történhetett. A cultus vallásjog szerint illetékes folytatója volt egyszersmind a családi vagyon tovább gondozója is. Arra azonban, hogy az elsőszülöttségi jog a római örökösödés dolgában fönnállott, még homályos nyomok se vezetnek. Annyi bizonyos, hogy ama fölfogásnál fogva a családapának nemcsak nem kellett, de sőt a polgárság enedélye (in comitiis calatis, in procinctu) nélkül eleinte joga sem volt végrendeletet tenni; neki az ő apai hatalma alatti gyermekei és manusában levő neje (filiae loco) egyedül is illetékes sőt szükségképi örökösei (sui et necessarii heredes), a kik az örökséget (hereditas) tartoznak átvenni minden terhével (pl. adóssággal) együtt. Ezek (t. i. suusok) hiányában az agnatusokat, s ha ilyenek sem voltak, a gens más tagjait (gentiles) illette az örökösödés, az említett rendben s egyenlő arányban. Csak későbben lépnek előtérbe az atyafiak (agnati és gentiles) rovására a vérrokonok (cognati) és pedig egyrészt a jus praetorium által, mely arra a jus civile szerint nem jogosult személyeknek is adhatott s interdictumokkal biztosíthatott bonorum possessiót (nem hereditas), másrészt császárkori senatus consultumok által, a melyek a vérrokonság elvét emelik érvényre s ekkép az agnatusok és gentilisek kiváltságát megszüntetik. Az örökhagyónak a familia elvétől eltérő akarata és intézkedése csakis az állam, mint polgárközség védelme alatt emelkedhetett jogi erőre, nevezetesen úgy, hogy az örökhagyó (testator) polgártanúk (testes) tanúskodása (testimonium) mellett szerez megerősítést rendelkezésének (testamentum). Ezen eljárásnak (testari), a mely szervezett államot tesz föl, legrégibb alakja a testamentum in comitiis calatis; csak harczmezőn, az auspiciumok után, mikor már a sereg harczra kész állapotban (in procinctu) volt, használhatták a testamentum in procinctu nevezetű formát, mely hosszú ideig fönnállt. Vell. 2. 5. Cic. n. d. 2, 3, 9. A magánjogban ezek mellett egy új formája fejlődött ki a végrendelettételnek a mancipatio (l. o.) alkalmazásával, az ú. n. testamentum per aes et libram, a melynél eleinte egy familiae emptor fiduciarius szerepel s a végrendelkező halála után az osztja föl annak akarata szerint az örökséget; később azonban, valószínűleg a 12 táblás törvény azon rendelkezése következtében: uti legassit…, ita ius esto, egyszerüsbült az eljárás; az emptor csak jelképiesen szerepelt a végrendelkezésnél, mely rajta kívűl még 5 tanú s a libripens előtt történt, és megpecsételték a beirott táblákat (tabulas testamenti) mind a heten. Ez a testamentum signis septem testium confirmatum. Felmutatta ezt a testator a tanuk előtt és saját végrendeletének nevezte; ut in his tabulis scriptum est ita do ita lego itaque vos mihi quirites testimonium perhibitote. Később érvényes lett a hét tanú előtti szóbeli végrendelkezés is, ez a testamentum nuncupativum. A praetor a hagyaték birtoklását (bonorum azaz hereditatis psosessio) adta a végrendelet szerint (b. p. secundum tabulas), vagy annak ellenére (b. p. contra tabulas), sőt nélküle is (b. p. ab intestato). A végrendeletben kinevezett általános örökös kötelességevolt azután az egyes hagyományokat (legata) kiadni. Gaj. 2, 103, 104. Az örökség elfogadására való hajlandóságot (adire hereditatem) vagy ünnepélyes nyilatkozattal fejezték ki (cretio, hereditatem cernere) vagy akár hallgatagon is avval, hogy az illető mint örökös viselte magát (pro herede gestio). Az örökségből való kitagadásra (exheredatio) nem volt elég a végrendeletből való egyszerű kihagyása (praeterire) az illetőnek, hanem a szokásjog, illetőleg a praetor megkövetelte, hogy a kitagadott gyermekek nevét s a kitagadás okát kitegyék a végrendeletben. Cic. Caec. 25. Rosc. Am. 19. Az igazságtalanul mellőzöttek a százszemélyes tábla előtt (judicium centrumvirale) a végrendelet megdöntésére keresetet (quarela inofficiosi) indíthattak. Ha valaki végrendelet nélkül (intestatus) halt meg, az öröklésre a 12 t. szerint a suus, agnatus gentilis hivatott meg. A lex Voconia (Kr. e. 169) az I. classisú polgár hagyatékát nem engedte női kézre jutni s csupán az egész örökség felét meg nem haladó legatumot engedett meg nekik. Csak határozott személy volt örökössé kinevezhető, bizonytalan személy (persona incerta) csak kivételesen, ha később bizonyossá vált (v. ö. Ulp. 22, 6). Legatumról csak Vesta részére van tudomásunk. Symm. 3, 11 sk. De a keresztény egyház a kegyes hagyományok útján korlátlanul gazdagodott. A patronus a 12 táblás törvény szerint csak akkor örökölte libertusa vagyonát, ha ennek nem volt törvényes örököse; a jus praetorium azonban megadta a patronusnak is a bonorum possessio contra tabulas jogát. Gaj. 3, 40. Olyanok, akiknek nem volt commerciumuk, tehát pl. a peregrinusok, csak fidei commissumot (l. o.) kaphattak, örökséget nem. Az örökség hányadának a kifejezésében az as szolgált egységül. Az általános örökös tehát heres ex asse; ha többen osztoztak az örökségben (coheredes), akkor heres ex diidia (1/2), ex triente (1/3), ex deunce (1/11), ex dodrante (3/4), ex uncia (1/12) stb. elnevezéseket találjuk a kapott hányadrész szerint. Lásd Vécsey, római jog, 480–496. lap.