Ovidius

Publius Ov. Naso, született Sulmóban 43-ban Kr. előtt martius 20-án (trist. 4, 10, 5. 13). Atyja a lovagrendhez tartozó, jó módú ember volt, a ki két fiát, Publiust és Luciust Romában a legjobb nevelésben részesítette. Mivel azonban Lucius korán elhalt, minden reménységét Publiusba helyezte, kit az államférfiúi pályára szánt. Főleg ezért járatta a legjelesebb rhetorok, Porcius Latro és Arellius Fuscus iskolájába, hol az ifju Ovidius nagy kedvvel foglalkozott ugyan rhetorikus tanulmányokkal, melyek hatása költői munkán mindenütt meglátszik, de azért már gyermekkorától fogva első sorban a költészetre adta magát. Atyja nem jó szemmel nézte a szerinte haszontalan foglalkozást és fiát korán a hivatalos pályára kényszreítette. Ovidius előbb mint triumvir capitalis kisebb rendőri hivatalt viselt, majd decemvir stlitibus judicandis, továbbá a centumviralis biróság tagja lett, de még mielőtt nagyobb tisztségek viselésére és a senatori rang elérésére került volna a dolog, búcsút mondott a neki nem való nyilvános pályának s kizárólag a költészetnek szentelte minden erejét. A családi életben nem volt kezdetben szerencsés, mert két feleségétől vált el egymásután, de végre mégis elérte a családi boldogságot harmadik neje, Fabia, egy előkelő származású fiatal özvegy oldalán, a ki férjéhez szerencsében és balsorsban egyaránt törhetetlen hűséggel ragaszkodott. Életének javarészét Romában tölté, a hol a legjobb költők, Aemilius Macer, Propertius, Ponctius, Bassus barátságával dicsekedhetett s főleg Tibullus és Propertius hatása alatt szerelmi elegiák (amores) és epistolák (heroides) irásával kezdte meg költői pályáját. Medea nevű, elveszett tragoediájával is nagy sikert (Tac. dial. 12. Quint. 10, 1, 98) aratott. Később 2. vagy 1. Kr. e. adta ki mesterművét, az ars amatoriát, mely azonban nem épen erkölcsös tartalma miatt sok gáncsra szolgáltatott alkalmat. Búcsút mondott tehát a szerelmi költészetnek s két nagyobb terjedelmű és komolyabb munkával, a fastival és metamorphosesszel kezdett foglalkozni, de még mielőtt ezek kiadására került volna a dolog, oly váratlan csapás érte, mely feldúlta egész élete boldogságát. Augustus ugyanis őt 8-ban Kr. u. a számkivetés enyhébb formájával, relegatióval (l. o.) sujtotta s a Fekete tenger partján fekvő Tomiba (ma Constanza, törökül Küsztendzse) küldte. E számkivetés okát, melyre Ovidius csak homályosan czéloz költeményeiben, biztosan megállapítani nem lehet, de mivel Augustus saját unokáját az ifjabb Juliát, erkölcstelen életmódja miatt ugyanebben az évben számkivetette, legvalószínűbb az a föltevés, a mit különben tristiában és az epistuale ex Pontóban található czélzások is megerősíteni látszanak, hogy Ovidius valamiképen belekeveredett abba a botrányba, mely az ifjabb Juliának D. Junius Silanusszal elkövetett házasságtöréséből származott. E szörnyű csapás megtörte ugyan a költő élekedvét, de Múzsáját teljesen el nem némíthatta. Még a Tomiba való utazás alatt befejezte a tristia első könyvét, a többi négy a következő három év alatt készült el. Ezután következett az epistulae ex Ponto; kisebb művek, mint az ibis és a halieutica, valamint a fasti átdolgozása ugyanerre az időre esnek. Tomiban, a barbár környezetben a fővárosi élethez szokott költő életereje rohamosan hanyatlott, s miután előbb Augustust, majd utódját Tiberiust hiába ostromolta kéréseivel, hogy ha már Romába vissza nem térhet, legalább valamivel kellemesebb tartózkodási helyet jelöljenek ki számára, kétségbeesve halt meg ugyancsak Tomiban 17-ben Kr. u. s ugyanott temették el. – Ovidius költői működése jelzi az átmenetet a római költészet aranykorából az ezüstkorba. Ő is tett ugyan kisérletet arra, hogy az aranykor többi nagy költőinek példájára uj műfajjal gazdagítsa a római irodalmat s megteremté a heroidát, de működésének főjelentősége még sem uj műfajoknak a görögöktől való elhódításában áll, a mi a régibb római költők fő czélja volt, hanem abban, hogy ő volt a római költői technika legnagyobb virtuóza, épen azért, mert nem kellett többé fáradságosan ellesnie a görögöktől az ujabb és ujabb műfogásokat, hanem szabadon dolgozhatott azokkal a művészi eszközökkel, melyeket az elegiában Tibullus és Propertius, a tankölteményben s az elbeszélésben Vergilius adtak kezébe. Ő az első római költő, a ki nem a görögökre támaszkodott, hanem az aranykor idősebb költőinek válain emelkedett fel, természetesen nem mint utánzó, hanem mint a latin költői technika, tehát főleg a nyelv és verselés továbbfejlesztője s legkiválóbb mestere. Míg tehát a többi római költőt első sorban görög mintáival kell egybevetnünk, hogy meghatározzuk eredetiségének fokát, Ovidiust római elődeivel kell összehasonlítanunk, hogy megállapítsuk, mi ujat teremtett s mennyiben jelez haladást a római költészetben. Munkáinak főérdeme kétségtelenűl a művészi forma felülmulhatatlan tökéletessége, míg tartalmi tekintetben, főleg a mi a gondolatok mélységét s az érzelmek bensőségét illeti, messze elmarad egy Horatius, Vergilus vagy Tibullus mögött. – Ránk maradt művei a következők: 1) Epistulae heroidum, mint a czím is mutatja, mythikus hősnők (heroides, pl. Helena, Medea, Phaedra) szerelmes levelei kedveseikhez, elegikus versformában. E műfajt, melyet hibásan heroidának szokás nevezni, Ovidius alkotta meg főleg rhetoriskolai tanulmányainak hatása alatt. Kiemelendő bennök a levélirók egyéniségének finom jellemzése s a szerelmes szenvedély legkülönbözőbb nyilvánulásainak mesteri rajza. Ujabb critikusok minden ok nélkül vonták kétségbe a gyűjtemény egyes darabjainak valódiságát. 2) Amorum libri III (eredetileg öt könyv, de ránk csak a rövidített, három könyves kiadás maradt); mgelehetősen frivol hangú szerelmi elegiák, melyek részben Corinnához, részben a költő más kedveseihez vannak intézve. Egyet. Philol. Közl. 1892. évfoly. 625–631. és 705–717. l. 3). Medicamina faciei, a női szépítő szerekről elegiai versformában. Csak nagyon hiányos alakban (100 vers) maradt reánk. 4) Ars amatoria 3 könyvben, elegiai versformában, a szerelemről mint művészetről szóló, humoros hangu tanító költemény, Ovidius legfőbb remeke. 5) Remediorum amoris liber unus, az előbbinek ellendarabja, a szerelmi szenvedély legyőzésének és elfojtásának eszközeiről, ugyancsak elegiai versalakban. 6) Metamorphoseon lbiri XV. hexameterekben írt epos, mely rendszeresen állítja össze mindazokat mely rendszeresen állítja össze mindazokat a mythusokat, a melyekben átváltozások fordulnak elő, a világ kezdetétől fogva Julius Caesarnak üstökössé való változásáig. Csaknem valamennyi mondának elbeszélésénél a plastikus költői leirásnak egy-egy remekét adja Ovidius s nem csoda, hogy a renaissance nagy művészeit első sorban ő ihlette meg a classikus mondák festői feldolgozásában. 7) Tristium libri V, kesergő elegiák, melyben a számkivetésének szenvedéseit panaszolja el a költő. 8) Epistularum ex Ponto libri IV, tartalmuk egyezik a tristiáéval, csakhogy levélalakban vannak írva az illetőknek megnevezésével, a kikhez intézve vannak. 9) Ibis, gyalázó költemény Ovodius egy meg nem nevezett ellensége ellen, a ki a számkivetett költő vagyonára áhítozott s még feleségét is el akarta a hitvesi hűségtől tántorítani. A költő Callimachus után indult, a ki ily czímű költeményben támadta meg ellenfelét, Apollonius Rhodiust. A versforma elegiai distichon. 10) Fastorum libri VI, a római naptár költői feldolgozása, mely java részben nem áll egyébből, mint a római ünnepekhez fűződő szokásoknak és mondáknak elbeszéléséből. Ez epikus tartalommal nincs kellő összhangban az elegiai versforma. A munka különben befejezetlen, mert a költő az év tizenkét hónapjának eredetileg ugyanannyi könyvet akart szentelni, de a számkivetés megakadályozta őt a folytatásban. Tomiban nem volt többé ideje a még hiányzó könyvnek megirására,csak az első könyvet dolgozta át s ily alakban adták ki a költeményt halála után. 11) Halieutica, tanító költemény a Fekete tenger halairól, melyből csak egy 130 versnyi töredék maradt reánk. A nux czímű elegiát és a consolatio ad Liviam czímű kisebb költeményt (l. Pedo Albinovanus) helytelenűl tulajdonítják Ovidiusnak. – Teljes kiadások: D. Heinsius (1629), N. Heinsius (1652), P. Burman (1727). Szövegkiadások: Mitscherlich (1819), Baumgarten-Crusius(1814), Merkel (1853), Riese (1873), Sedlmayer-Zingerle-Güthling (1883-tól fogva). A heroides külön kiadásai: Lörs (1829), Sedlmayer (1886); az amatoria kiadásai: Jahn (1828), Luc. Müller (1861); a metamorphoses kiadásai: Girig (1821), Bach (1831), Korn (1880), M. Haupt (1881 és 1886 két kötet), szemelvények belőle: Siebelis-Polle (1888); a tristia kiadásai: Merkel (1837, critikai főkiadás), Owen (1889); ep. ex. Ponto kiadása: Korn (1868); a fasti kiadásai: Merkel (1841, főkiadás), Peter (1889). Magyar iskolai kiadás: Veres Ignácz, Ovidii carmina selecta, Pest, 1864-től fogva többször. Magyar fordítások Egyed Antaltól és pedig: O. keservei (Székesfehérvár, 1826 és Pest, 1847); O. pontusi elegiái (Pest, 1839); Átváltozások (Pest, 1851).