Pannonia

Pannonia, római tartomány, melyhez Magyarország dunántúli részén kívül Ausztria keleti szegélye s a Száva jobb partja tartozott (térképét a 624. á. mutatja). – I. Az első lépést megszerzéséhez Augustus még mint Octavianus Kr. e. 35-ben tette, midőn az Adriai tenger mentén a Kis és Nagy Kapella hegység két oldalán lakó Iapodes legyőzése után (Dio 49, 35. App. Illyr. 17–21) tovább Kelet felé haladva a Pannonii területére lépett és Segesticát (Segesta, Siscia = Sziszek) a Száva és Kulpa összefolyásánál megtámadta. Előtte a rómaiak már két ízben betörtek volt a sisciai területre (App. Illyr. 17–22). Ezuttal a Pannonii nem adtak semmi okot a római támadásra s azért Dio szerint (49, 36) nem lehetett Octavianusnak más szándéka, mint az, hogy katonáit együtt tarthassa s idegen földön táplálhassa. Nyilvánvaló azonban, hogy ennél komolyabb oka volt Octavianusnak. A legrövidebb szárazföldi út, mely a Balkán félszigetet Italiával összeköti, a Száva mentén vezetett s a római kereskedők Aquilejából kiindulva Nauportuson (Ober Laibach) át erre szállították portékáikat. Strabo 7, 5, 1. A mellett bizonyára Octavianus szeme előtt lebegett a háború, melyet már elődje Julius Caesar a geták ellen tervezett. App. b. c. 2, 110. Appianus (Illyr. 23) szerint, ki Augustus emlékirataiból merített, meg is mondta volna a segestanusoknak, hogy római őrséget tartoznak elfogadni, 100 túszt kiállítani, hogy városuk biztos készlettára legyen a Daci és Bastarnae ellen. V. ö. Strabo 7, 5, 2. Octavianus a szövetségesektől kapott hajókat, melyek a Dunáról a Száván érkeztek Siscia alá s a várost vizen és szárazon ostrom alá fogva, végre 30 napi harcz után bevette, mire egész Pannonia meghódolt. Dio 49, 37. A várost két részre osztotta s a megerősített részben ott hagyta Fufius Geminust 25 cohors élén. App. Illyr. 24. De daczára ezen jelentékeny helyőrségnek, Octavianus még a tél folyamán értesült, hogy a segestabeliek fellázadtak s a rómaiakat kiverték a városból. A hír azonban túlzott volt, mert még mielőtt Octavianus megérkezett, Geminus a felkelést elfojtotta. App. Illyr. 24. Dio. 49, 38. Erre egyidőre helyreállott a nyugalom és Octavianus 28-ban diadalmenetet ült Aegyptus s ezzel kapcsolatban a Pannonii, dalmaták, Iapodes s ezek szomszédai felett. Dio 51, 21. Kr. e. 15-ben a Pannonii a noricumiakkal szövetkezve Istriába nyomultak s ezúttal Publius Silius győzelmének az volt a következménye, hogy Noricum a római birodalomba bekebeleztetett. Dio. 54, 20. Minthogy Octavianus, most már Augustus, a Pannonii újabb lázadásától tartott, 13-ban magát Agrippát küldte Pannoniába. A Pannonnii megijedtek s önként lecsendesedtek. Dic. 54, 28. De Agrippa halálának híre elég volt, hogy újra felkeljenek. Most aztán Tiberius ment ellenök, ki a lázadókkal a legkeményebben bánt el. Dio 54, 31. Mindazonáltal 11-ben Tiberius újra kénytelen harczolni a Pannonii és dalmaták ellen. Dio 54, 34. Midőn 11/10 telén a dacusok a Duna jegén át betörtek Pannoniába, Tiberius harmadszor is helyreállította a békét. Dio 54, 36. Mon. Ancyr. 5, 47. Egészen mégsem tudtak a szabadsághoz és függetlenséghez szokott dalmaták és Pannonii a római uralomba beletörődni (Vell. Pat. 2, 110: insolens longae pacis bonis). Csak az alkalomra vártak, hogy a jármot lerázhassák magukról. Ezt az alkalmat maguk a rómaiak nyújtották Kr. u. 6-ban. A rómaiak ekkor kétfelől meg akarták támadni Maroboduust, a marcomannusok királyát a mai Csehországban s Tiberius az illyricumi csapatok legnagyobb részét magával vitte ellene. A pannoniai felkelés ezuttal megdöbbentő arányokat öltött. Vellejusból (2, 110–114), ki tapasztalásból írja le ezen háborút, megtudjuk, hogy 200,000 gyalog és 9000 lovas állott fegyverben. A lázadók egyik része Italiába készült betörni, a másik Macedoniát árasztotta el, míg a harmadik rész Pannoniában maradt. A római polgárokat üldözték, a kereskedőket s a veteranusokat fölkonczolták. Romát akkora rémület fogta el, hogy Augustus a senatusban kijelentette, hogyha intézkedés nem történik, tizednapra az ellenség Roma előtt lesz. A császár parancsára Tiberius azonnal fegyverszünetet kötött Maroboduusszal, csakhogy Italia megmentésére siethessen. A felkelők, kiknek élén két Bato (az egyik breucus, a másik dalmata) s a bojus Pinnetes állottak, hihetetlen gyorsasággal jártak el. Mielőtt Tiberius megérkezett, Messalinust az ellenség bekerítette, de Messalinus a nem teljes XX. legióval diadalmaskodott az ellenségnek mintegy 20,000 emberből álló seregén s a diadalmenet kitüntető jelvényeiben részesült. Nem kevésbbé válságos helyzetbe kerültek a mai Szlavoniában A. Caecina és Platius Silvanus, kiket Rhoemetalces Thracia királya támogatott, hanem végre itt is a római legiók a legváratlanabb győzelmet aratták. Tiberiusszal szemben a felkelők nem mertek nyilt ütközetbe bocsátkozni, hanem a mons Claudiuson (varasdi hegység) elsánczolták magukat. Időközben 10 legio, több mint 70 cohors, 10 ala, 10,000 veteranus, azonfelül az önkéntesek nagy száma gyűlt össze Tiberius fővezérlete alatt, akkora sereg, a minő a polgárháborúk óta nem volt együtt. De Tiberius ezen sereg nagy részét, mert úgy találta, hogy inkább terhére van, mint előnyére, haza küldte, ő maga pedig a rendkívül hideg tél kezdetével Sisciába vonult vissza. Augustus a következő évben Germanicust küldte új csapatokkal Tiberius mellé. Valami jelentékeny eredményt ezen évben sem érhettek el a rómaiak. Caecina Severust, ki Moesiából visszatért, a volcaei mocsaraknál (Eszék és Vinkovce között) fekvő táborában a két Bato váratlanul megtámadta, végre azonban mégis a római sasok győztek. Dio 55, 32. A háború harmadik évében úgy a dalmaták mint a pannoniusok kezdtek a meghódolás gondolatával megbarátkozni. A herucus Bato nemcsak meghódolt, hanem Pinnetest, a Bojusok fejedelmét is kiszolgáltatta. De a dalmaták ellenállását látva, a Pannonii ismét tömegesen föllázadtak. A mint Plautius Silvanus legyőzte a breucusokat, a többiek önként fegyveres erőszak nélkül megadták magukat. Ez lehet az a győzelem, melyet Vellejus szerint a rómaiak a Bathinus folyónál (ma Bednya, Varasd mellett folyik el s a Szávába ömlik) nyertek. Az ország erőszakos pusztítása aztán végkép lecsendesítette a pannoniusokat. Dalmatiában még az egész következő évben folyt a háború, míg Illyricum ezen része is lecsendesedett. A 6–9 évi nagy pannoniai lázadás elfojtása után csend volt Pannoniában, arról sincs hirünk, hogy a megszállás a Drávától Északra fegyveres ellenállásra talált volna. Hogy még a Dráva és Száva között is a benszülöttek mennyire nem idegenkedtek a római műveltségtől, annak következő szavai: In omnibus autem Pannoniis non disciplinae tantum modo, sed linguae quoque notitia Romanae, plerisque etiam litterarum usus et familiaris armorum erat exercitatio. Tiberius a Dunától Északra lakó barbárokkal szemben várakozó álláspontra helyezkedett és nem rosszul számított. Maroboduus állását megingatta Arminius, s egy Catualda nevű svevus támadása előtt a rómaiaknál keresett menedéket. Hasonló sors érte Catualdát, sőt alattvalói nemcsak új lakóhelyeket kaptak a rómaiaktól a Vág és Morva (Cusus és Marus) folyók között, hanem a quadus Vannius személyében királyt is. Tac. ann. 2, 62–63. Mikor Vannius ellen saját testvérének gyermekei, Vangio és Sido fellázadtak, Claudius császár nem avatkozott a viszályba, de meghagyta Palpellius Histernek, Pannonia helytartójának, hogy egy legiót s magában a tartományban szedett segédcsapatokat (ipsaque e provincia lecta auxilia) egyesítsen a Duna partján, hogy védhesse a legyőzöttet s féken tartsa a győzőt. Tac. ann. 12, 29. Vannius, daczára a sarmata lovasság segítségének, csatát veszített s a Dunán várakozó római hajókra menekült, alattvalói pedig Pannoniában telepedhettek le. Tac. ann. 12, 30. Mialatt a rómaiak Vespasianus idejében Germaniában Julius Civilis ellen harczoltak, s a marcomanusok a Duna északi részét fenyegették, a dacusok az Iazygesekkel szövetkezve a Közép- és Alsó Dunán törtek meg (Kr. u. 70-ben). Tac. hist. 3, 46. 4, 4. Hampel, Aquincum történetének vázlata 22. l. Egészen komoly volt Domitianus svevus-sarmata háborúja, a melyre az adott okot, hogy Domitianus a lugiusoknak, midőn ezek a svevusokkal háborúba elegyedtek s tőle segélyt kértek, mindössze 100 lovast küldött. De minthogy akkor Domitianus Decebalusszal állott háborúban, több mint valószínű, hogy Decebalus buzdítására egyesültek a svevusok és sarmaták a rómaiak ellen. Dio 76, 7. Ezen, mint a CIL X 135 feliratból kitünik, hivatalosan bellum Svebicum item Sarmaticum néven ismert háború csak 92-ben ért véget. De mintha Nerva alatt kiujult volna. A CIL V 1425 felirat ugyanis megemlékezik az I. segédlegio egyik tribunusáról, kit Nerva a svevus háborúban (bellum Svebicum) tanusított bátorságáért kitüntetett. V. ö. Mommsen, Hermes 3, 119. l. – II. Tacitus (ann. 1, 30) jelentéséből azon lázadásról, mely Augustus halála után a pannoniai legiók között kitört, megtudjuk, hogy akkor a VIII. Augusta, IX. Hispania, XV. Apollinaris legiók voltak Pannoniában, mindegyik külön táborban. A feliratok segítségével megállapítható, hogy a legio XV. Apollinaris tábora Emonában (Laibach, CIL III 3835. 3845. 3847. 10769) állott, a legio VIII Augustáé Poetovióban (Pettau, CIL III 4060. 10879), míg a harmadik táborhely minden valószínűség szerint a Száva mentén Sirmiumban (Mitrovicz) keresendő, mely a nagy pannoniai felkelés idejében fő táborhelyül szolgált. V. ö. CIL III p. 482. Domaszewski, Westd. Zeitschrift 1902. p. 164. A góczpont Emona volt, honnan az egyik hadiút a Száva mentén Sirmiumba vezetett, a másik pedig Poetovión át Carnuntumig ment. Az előbbi a régebbi s a Kr. u. 6–9 évi pannoniai felkelés alkalmával a római hadműveletek alapjául szolgált. A mi a másik utat illeti, mint Pliniusból (n. h. 37, 3, 45) kitünik, a rómaiak Carnuntumon át hozták a borostyánkövet a Keleti tenger partjáról, de katonai szempontból is fontosnak kellett lenni, mert Tiberius hadjáratában Maroboduus ellen Carnuntum szolgált kiinduló pontul (Vell. Pat. 2, 109) s valószínűleg már ekkor megerősítették. Az Emnoa és Carnuntum közötti úton feküdt Scarbantia (Sopron), mely Plinius (3, 24, 146) szerint oppidum Julium volt, jeléül annak, hogy a római kereskedők már a Julius dynastia alatt telepedtek meg ezen útvonal mentén. A Monumentum Ancyranum 5, 44–47 helyén (Mommsen, Res gestae divi Augusti p. 128) Augustus a következőket mondja magáról: Pannoniorum gentes, quas ante me principem populi Romani exercitus nunquam adiit, devictas per Ti. Neronem, qui tum erat privignus et legatus meus, imperio populi Romani subieci protulique fines Illyrici ad ripam fluminis Danuvii. V. ö. Vell. Pat. 2, 39. Pannonia e szerint már Kr. e. 9-ben a Dunáig terjedt. De Mommsen (CIL III p. 415) meggyőződése az, hogy ebben az időben legfölebb a Dunának Eszéktől Zimonyig terjedő része lehetett Pannonia határa. Fröhlich (Acumincum vidéke és a régi pannoniai limes, Arch. Ért. 1892, 125. l.) még tovább megy; miután Acumincumban (Szlankamen) semmiféle tábor nyomát nem állapíthatta meg, kétségbe vonja, hogy Pannonia Augustus alatt egyáltalán a Dunát érintette. A római limes a Száva mentén maradt s csak épen Sisciától (Sziszek) kanyarodott Északnyugat felé Poetovióig. Másrészt Domaszewski (Wesdt. Zeitschrift, 1902 p. 177) legujabban ismét (v. ö. Zippel, Die röm. Herrschaft in Illyrien, 297–300 ll.) szószerint veszi a Monumentum idézett sorait. Domaszewski szerint Germaniában is a Rhenus mentén állanak a legiók, pedig az Elba Germania határa, legutóbb a Varus vereségéig. Elég volt, hogy a Dunántúl délnyugati és déli részén levő legio-állomásokból utak futottak ki a Dunáig, melyeknek végpontjait segédcsapatok őrizték. Ilyen végpont lett volna Aquincum is régen, mielőtt legio került oda (l. Domaszewski, i. h. 185. l. 187. jegyzetben). Mindenesetre feltünő, hogy a Dunántúlról egyre több oly barbár jellegű sírfelirat válik ismeretessé, mely kétségkívül még az első századból származik. Mindezek ékesen szóló bizonyítékai annak, hogy a celta származású barbárok a római civilisatiót készséggel sajátították el. Csakhogy ez még nem jelenti szükségkép a katonai megszállást. A római legiók mindenekelőtt a Duna partját Carnuntum táján igyekeznek elérni. Azokat a legiókat, melyekkel Augustus halálakor találkoztunk Pannoniában, egyenként eltették innen. Helyettük Kr. u. 69-ben már csak 2 legio van, a XIII. gemina s a VII. gemina, az előbbinek azonban még mindig Poetovio a táborhelye (CIL III 14355^2-3), míg a másik szintén nem lehetett innen messze. CIL III p. 482. Végre Vespasianus alatt, midőn a legio VII. gemina Hispaniába tétetett át, került a helyébe Judaeából visszahívott XV. Apollinaris Carnuntumba s építette ott Kr. u. 73-ban a tábort. CIL III 11194–11196. De mintha már előbb is megfordult volna Carnuntumban, mert vannak egyes sírkövek a XV. legio katonáitól (CIL III 14366.⁵. 15193), melyek régebbi időből, legalább is Claudius császár idejéből valók s e szerint a tábor első berendezése még Vespasianus előtt történt. CIL III p. 2328.³² Vespasianus tette át valószínűleg a XIII. gemina nevű legiót is Poetovióból Vindobonába (Wien). Kelet felé a Dunántúl további katonai megszállása a Duna lefolyása irányában ment végbe s Domitianusnak annyiban érdeme, hogy a svevus háború kényszerítette a Duna vonalának megerősítésére. A legközelebbi táborhelyek Carnuntumtól Keletnek a Duna jobb partján ad Flexum (Magyaróvár) és Brigetio (Ó Szőny). Az előbbi helyen Domitianus építette a tábort a legio XIV. gemina Martia victrix számára (Ptol. 2, 14, 3. CIL III 13433. 13444), míg a brigetiói tábor a XIV. és XV. legiók közös műve (CIL III 1365 a. b.) s abból az időből származik, miután a XIII. elhagyta a tartományt s mielőtt pótlására a X. gemina megérkezett. V. ö. Domaszewski, Die Religion des röm. Heeres, 23. l. Miután Sirmiumból a legiót elvitték, sokáig semmiféle legio nem volt a Dunántúl keleti részében, mely később Alsó Pannoniát alkotta. Azt, hogy már Vespasianus helyezte volna el Aquincumban (Ó Buda) a II. segédlegiót csak Dio (55, 24) félreértéséből következtethették (Kenner, Noricum u. Pannonia, 25. l. Hampel, Aquincum történetének vázlata, 22. l.), mint Salamon (Budapest története, 1, 154. l.) kimutatta. De nemsokára Domitianus halála után feltünik Sirmiumban a legio II. adjutrix nyoma egy sírfelirat alakjában (CII III 10224), mely azon legio egyik centuriójáról emlékezik meg, ki Domitianus dacus háborújában kitüntette volt magát. Pannonia délkeleti részében most azért vált szükségessé megint egy legio elhelyezése, hogy a dacusokkal szemben biztosítassék a római határ. Ptolemaeus (2, 15) szerint azon a vidéken Acumincum legio-állomás. De ha Fröhlichnek (Acumincum vidéke, 125. l.) igaza van, hogy Szlankamen helyén nem állhatott római tábor, akkor Ptolemaeus csak annyiban tévedhetett, hogy a tábor a II. segédlegióval a szomszédos Sirmiumban tartózkodott. Az mindenesetre ki van zárva, hogy Ptolemaeus összecserélte volna Acumincumot Aquincummal. CIL III p. 416. Pedig akkor Aquincum nem lehetett el legio nélkül, még pedig Domitianusnak a svevusok ellen viselt háborújára való tekintetből, s a mi különös, ugyancsak a legio II. adjutrixtól legujabban Aquincumban kerűltek napfényre feliratok (CIL III 14349.² 14349.⁴ 14349⁹), melyek feltétlenül még az 1. századból származnak. Mivel a CILV 135. számú feliratból tudjuk, hogy a legio II. adjutrix részt vett Domitianus svevus háborújában is, legkésőbben Domitianus alatt kellett a legiónak Aquincumba kerülni s ott tábort építeni. Arch. Ért. 1898, 115. l. Budapest Régiségei, 7, 29, l. Másodszor csak hosszú idő mulva tért vissza Aquincumba. Kr. u. 133-ban Mursában (Eszék) találjuk nyomát. CIL III 3280. Időközben Aquincumban a legio X. gemina (CIL III 10479. 10517) helyettesítette s talán a IV. Flavia. CIL III 3463. 3468. Az utolsó nagy helyőrségváltozások egész Pannoniában Trajanus alatt mentek végbe, a daciai háborúk befejezése után. Vindobonából 107-ben a legio XIII. gemina Daciába ment; 114-től kezdve a legio X. geminát találjuk helyén. CIL III 14360 = 11310. Mivel ez a legio még 105-ben (Riterling, De legione X. gemina, p. 51) Germaniában tartózkodik, úgy Aquincumban 105–114-ig lehetett. Ad Flexum Trajanus idejében vagy nemsokára azután megszünt legioállomás lenni s a XIV. legio még Hadrianus uralkodásának vége előtt felváltotta Carnuntumban a XV. Apollinarist. A legio I. adjutrix részt vett ugyan Nerva svevus háborújában (CIL V 7425), de Trajanus alatt Germaniában találjuk (Dessau, Inscript. Lat. Sel. 1, 2286) s így legfölebb Trajanus uralkodása végén foglalhatta el helyét Brigettóban. Ettől kezdve sem a legiókban, sem elhelyezésökben nem történik változás. V. ö. CIL VI 3492 s. b. Dio 55, 24. – III. Octavianus foglalása Kr. előtt 35-ben mindössze a Száva vidékére szorítkozván, külön provincia berendezésének nem lett volna értelme, s azért egyelőre a megszállott terület Illyricumhoz csatoltatott. Midőn Kr. e. 27-ben a császár és a senatus megosztozkodtak a tartományokon, Illyricumot a senatus kapta. Strabo 17, 3, 15. De már Kr. e. 11-ben Augustus kormánya alá került Dalmatia, mert mint Dio (54, 34) megjegyzi, úgy magáért mint a pannoniusokkal való szomszédság miatt egyaránt szükséges volt ott sereget tartani. Pannoniának külön tartománynyá szervezése Kr. u. 10-ben történhetett. Még Kr. e. 6-ban M. Valerius Messala egyaránt Dalmatiának és Pannoniának helytartója. Dio 55, 29. Pannonia első helytartóját, Q. Junius Blaesust Kr. u. 14-ből ismerjük (Tac. ann. 1, 16), mely évben Dolabella (Vellejus 2, 125) Illyricumban parancsolt. Hivatalosan azonban még nem viselte ekor az új tartomány a Pannonia nevet. A CIL III 1741 feliratban, mely Dolabella tiszteletére készült, provincia superior Illyrici fordul elő, úgy hogy Pannoniát nyilván Illyricum inferius néven különböztették meg. Még egy Kr. u. 60-ban kelt diplomában (CIL III p. 845) is a pannoniai csapatokról az van mondva, hogy sunt in Illyrico. Hivatalos okmányban, a mennyiben a katonai diploma az, először 71-ben jelenik meg a Pannonia elnevezés. CIL III p. 850. Az első legatus Augusti pro praetore Pannoniae, C. Calpetanus Festus Kr. után 77/78. évből ismeretes. CIL V 531. Vellejus (2, 109) Carnuntumot Noricumhoz számítja s az még soká oda tartozott, nemkülönben az a vidék, hol Scarbantia (Sopron) és Savaria (Szombathely) épültek. Plinius (2, 25, 147) csak Emona és Siscia városokat ismeri Pannoniában. Ellenben nem szenved kétséget, hogy a mint Carnuntum állandó legio-állomás lett, a mi Kr. e. 73 előtt történt. Carnuntum vidéke is Pannoniához csatoltatott. Pannonia nyugati határát e szerint Wien alatt a mons Cetius (Wiener Wald) képezte, Neviodunum (Dernovo) fölött, a meddig egészben véve észak-déli irányt követett, a határ Nyugotnak kanyarodott, a Karavanka (a Trîglav a vele összefüggő Karinthiai Alpesekkel) hegyet érintve, úgy hogy Nauportust (Ober Laibach) és Emonát belefoglalta. Délnyugaton az Albanon hegységig ért, mely nyilván azonos a Strabóból ismeretes Albia, azaz Kis és Nagy Kapella hegységgel. Ptol. 2, 14. Az egész Dunántúl katonai megszállása egyelőre nem szolgált okul Pannonia kettéosztására. Csak Trajanus alatt következett az be. A 105-ben kelt ószőnyi diploma (Arch. Ért. 1893, 311. l. CIL III D. 98) még Pannoniát említi, de már 107-ben Hadrianus Pannonia inferior helytartója lett. CIL III 550. A határt a kettő között Ptolemaeus (2, 14. 15) tévesen akként állapítja meg, hogy az az Arabo (Rába) folyó torkolatától egyenesen Délnek a Száva jobb partján levő Bebii (Verbász torkolata közelében a Csareva gora) hegységig húzódott. Ez esetben Brigetio Alsó Pannoniához tartozott volna. Csakhogy igazán a határ Brigettótól messze Keletre volt, ott, hol a mérföldmutatókon az út számítása Brigetiótól megszünik. Ez a pont pedig Csév. CIL III 4634. V. ö. 3637. Alsó Pannonia területére csak egy legio esvén (Aquincum), a helytartó praetori rangú volt, míg Felső Pannonia élén, miután ott 3 legio tartózkodott, consularis rangú helytartó állott. Azonban L. Attius Macro, ki az első előttünk ismeretes helytartó Felső Pannoniában Kr. után 130-ból, a consulságot csak 134-ben érte el. Liebenam, Forschungen 342. l. Viszont Alsó Pannoniában Ti. Claudius Pompejanus már consul volt, mielőtt 167-ben Alsó Pannoniába került helytartónak. Ezen rangemelés nyilván a marcomannus háborúval függött össze. Borghesi 8, p. 460. Utána megint praetori rangú helytartók következtek, míg Caracalla újból consularis helytartót állitott Alsó Pannonia élére. C. Julius Castinus 215 körül még mint consul designatus kormányozta Alsó Pannoniát. CIL III 10471–10473. Az első consularis helytartó Svetrius Sabinius volt, kinek consulsága 214-re esett. CIL X 5398. Rhein. Museum 45, 203. l. Ezen változás feltételezte, hogy Alsó Pannoniában is legalább 2 legio legyen. Azért csatoltatott egyidejűleg Brigetio az I. segédlegióval Alsó Pannoniához. Dio (55, 24) tényleg az I. segédlegiót Pannoniába helyezi s a CIL VI 3198 felirat Brigetiót szintén oda tartozónak mondja. V. ö. még CIL III 3524. Mivel mindegyik Pannonia élén külön helytartó állott, mindegyikben külön tartománygyűlés (concilium) is volt, melyben a városok képviselői megbeszélték a provincia ügyeit, mindenek fölött azonban a császári cultust tartoztak ápolni. Savariában Scarbantia (CIL III 4192), Siscia (u. o. 4193) és az egész tartomány nevében felállított oltárok kerültek napfényre, jeléül annak, hogy az ara Augusti Pannonia superior részére ott állott. Egy sacerdos provinciae Pannoniae superioris eddig ugyan még csak Dogojból (Siscia mellett) ismeretes, de a CIL III 10919 = 4178 feliratban Szombathelyről sacerdotales ex colonia Savaria fordultak elő. Alsó Pannoniában a concilium székhelye nem volt Aquincum, de nem esett attól messzire. Székesfehérvárott, illetve környékén (Sárpentelén) akadtak feliratokra, melyek egyikének (CIL III 3342) tanusága szerint Severus és Caracalla ott templomot építettek, egy másik (u. o. 3345) az istenné avatott Marcus templomának papjáról emlékezik meg, végül egy harmadikat (u. o. 3343) az egész tartomány papjai Juppiter Dolichenus tiszteletére készítettek. Alsó Pannonia papjai még a CIL III 10305 (Dunapentele), 10496 (Aquincum) és 14038 (Sopianae) feliratokban említtetnek. – IV. Strabónál (7, 5, 3) az Augustus által meghódított Pannoniihez tartozó néptörzsek közül csak a Breuci és Andizetes találhatók a későbbi Pannonia területén. Ugyanitt laktak még szerinte (7, 5, 7) a Boji és Scordisci, a kiket határozottan a galatákhoz vagy celtákhoz számít. Plinius (3, 148) nem tesz különbséget a pannonius és celta néptörzsek között, hanem előbb fölsorolja azokat, melyek a Dráva mentén laktak, a Dráva folyását követve; ilyenek a Serretes, Sirapilli, Iasi, Andizetes, melyek közül a két első törzs nyilván Noricumban keresendő. Azután a Száva mentén lakókat nevezi meg, a Colapiani, és Breuci törzseket. Azonkívül, úgymond, vannak még Arviates, Azali, Amanti, Belgites, Catari, Cornacates, Eravisci, Hercuniates, Lataovici, Oteriotes, Varciani. Ptolemaeusnál valamivel kevesebb nevet találunk, annál nagyobb súlyt fektet az egyes törzsek lakóhelyének meghatározására. Felső Pannoniában (2, 14) következőkép helyezkedtek el: Legfölül Nyugaton az Azali, Keleten a Cytni, legalul Noricum alatt a Ltobici, Kelet felé a Varciani, a tartomány közepén pedig Nyugaton a Boji s ezekalatt a Colaetiani, Keleten az Iassii s alattuk az Oteriates. Alsó Pannoniában (2, 15) Északről Délre vannak és pedig Nyugaton az Amantini, Hercuniates, Andizetes, Breuci, Keleten az Aravisci és Scordisci. Egyes törzsnevek a kőfeliratokban is előfordulnak; Amantinus (CIL III 3224 Putince), Bojus (u. o. 4594 Ebersdorf, 14359²³ Magyaróvár), Breucus (u. o. 4377 Győr, 11150 Ebersdorf), Colapianus (u. o. 4372. 4376, mindkettő Ebersdorfról, 11227 Carnuntum), Eraviscus (u. o. 10418 Aquincum, 3325 Alsószentiván, 13389 Dunabogdány), Iasi (u. o. 4000 Daruvár), Latobici (u. o. 10804 Neviodunum), Scordiscus (u. o.3400 Tétény) és Varcianus (u. o. 9796 Dalmitia). Ptolemaeus egyik-másik néptörzs lakóhelyére nézve tévedett. Az Azali mindenesetre Brigetio vidékén is laktak (l. Azali), az Iassii nem lehettek a Balaton északi partjain, mert Aquae Iasae s a respublica Iasorum (CIL III 4000) a Dráva és Száva között (Toplice és Daruvár között) volt, az Amantini pedig a sirmiumbeliekkel együtt képeztek civitast (Plin. 3, 28, 25), a mi kizárja azt, hogy Alsó Pannonia északi részén az eraviscusoktól Nyugatra kereshessük. A celtákhoz, a hová Strabo a bojus és scordiscus törzseket számítja, kétségkívül odatartoztak még az Eravisci vagy Aravisci s az Azali, kiknek civitasa a bojusokéval szomszédos volt s ugyanazon praefectus alatt állott. CIL IX 5363. Eredetileg az illyriai eredetű Pannonii a Dunántúlt is lakták, de a celta törzsek legnagyobbrészt kiszorították onnan, s azért valószínű, hogy a többi néptörzsek legtöbbje szintén celta eredetű volt. Csak ez magyarázhatja meg, miért van a legtöbb dunántúli római városnak celta hangzású neve (Vindobona, Carnuntum, Scarbantia, Brigetio, Aquincum, Neviodunum, Singidunum, Bononia, stb.). – A rómaiaknak nem állott érdekükben, hogy a meghódított népeket kiirtsák. Leginkább még a Dráva és Száva közti vidéken fogyhattak meg azok alatt az ismételt háborúk alatt, melyeket ott Augustus viselt, de a Drávától Északra már csak arra törekedhetett a római hagyomány, hogy elrómaiasítsa őket. Oly számmal azonban itt soha sem keletkeztek római városok, mint a mennyire a római közigazgatásak szüksége volt. Az egyes néptörzsek mindenesetre elvesztették politikai függetlenségüket, de a civiatsok ott, hol város nem volt, továbbra is mint közigazgatási kerületek fenmaradtak. A civitas Eraviscorum Aquincum szomszédságában megvan még a Kr. utáni 3. században. CIL III 10418. Egy más, mindenesetre még az 1. századból való felirat Fermóból (XIL IX 5363) a Boji és Azali civitasairól emlékezik meg. A Plinius által (3, 148) említett civitas korán megszünhetett, a mint t. i. Sirnium elsőrangú várossá lett. Nyilván hasonló civitas még több volt Pannoniában, talán annyi, a hány néptörzs. A katonai diplomákon előforduló nevek, a mennyiben ezek Pannoniára vonatkoznak, mindenesetre közigazgatási területek, tehát civitast jelentenek, ha van is ethnographiai jelentésök (v. ö. Fröhlich, Budapest Régiségei, 3, 147–152). Ilyenek: 1) Varciano (D. II), 2) Iaso (D. XVII), 3) Bosio (D. XXXV), 4) Boio (D. XXXIX), 5) Azalo (D. LX), 6) Azalo (D. LXI), 7) Azalo (D. LXV), 8) Eravisco (D. LXVIII), 9) Eravisco (D. LXXXIV), 10) Azalo (D, C), 11) Cornacati (D. CI). – A pannoniai városok alapításában kevés szerepe jutott az italiai gyarmatosításnak. Egyedül egy poetoviói feliratban (CIL III 4057) van deductióról szó Trajanus idejéből. Az első században azért még elég nagy számmal jöhettek Italiából gyarmatosok Pannoniába. Emona (Orelli 71) és Scarbantia (Sopron, Plinius 3, 24, 146) Julia mellékneveiből azt kell következtetnünk, hogy a legrégibb római telepek voltak, a nélkül, hogy a Julius dynastia alatt városi jogot nyertek volna. A legtöbb idegen hangzású városnév elég bizonyíték arra, hogy a római városok már meglevő barbár telepek helyén, jórészt a civitasok központjaiból keletkeztek. Nagyobb jelentőséghez azonban csak azok a helyek jutottak, hol katonaság volt. Csak Savaria (Szombathely) volna az egyetlen hely, mely a nélkül lett colonia, hogy római sereg állandó táborhelyéül szolgált. Ezt Claudius emelte colonia rangra. CIL III 4070. Siscia és Sirmium azután, hogy a legiók eltávoztak, lesznek coloniák, mindkettő már a Flaviusok alatt, ellenben Poetoviót csak Trajanus részesítette ebben a kitüntetésben. Amazok a Flavia (Orelli 3075. CIL III 7429), emez az Ulpia (CIL III 4022) melléknevet viselik. Emonában legalább Augustus halálakor minden bizonynyal volt legio s Claudiusnak köszönhette, hogy coloniává lett. Plin. 3, 25, 146. Hogy Mursa alapításában része volt a II. segédlegiónak, bizonyítja a CIL III 3280 felriat s talán ezért is emelte Hadrianus colonia rangra. CIL III 3560. Trajanus óta a tábor nem zárta ki, hogy közvetlen szomszédságában római jogú város fejlődjék, sőt ettől kezdve épen a táborhelyek lesznek a legjelentékenyebb városok. A kiinduló pontot a táborok mellett keletkezett ú. n. canabae (v. ö. CIL III 3505) képezték, majd municipiummá lett s csak azután coloniává a telep. Vindobona azonban, úgy látszik, végig megmaradt municipiumnak CIL III 4557. A mi a többi három táborhelyet illeti Pannoniában, Carnuntum és Aquincum Hadrianustól kapták a municipiumi jogot s ezért mindkettőnek Aelia a mellékneve (CIL III 4554. Renier 411), míg coloniákká Septimus Severus tette, mint azt Septimia melléknevök (Eph. epigr. 4, 892, 8. CIL III 10495) bizonyítja. Abból hogy Brigetiónak mint municipiumnak Antoninianum a mellékneve (CIL III 11007), az következik, hogy csak Caracalla részesítette e jogban s colonia rangja még későbbi. CIL III 4335. Hol katonaság nem volt, legalább legio nem, azok a helységek is lehettek ugyan római jogú városok, de mint másdorangú városok a municipiumi jogot kapták. Andautonia (Scitarjevo), municipium Latobicorum (Treffen), Neviodunum (Dernovo) és Scarbantia (Sopron) ezt a jogot még a Flaviusoknak köszönhették s a két utóbbinak Flavium mellékneve van. CIL III 3919. 4243. Mogetianát (Keszthely), mint Aelia melléknevéből következtethető (CIL III 15188⁴), Hadrianus emelte municipiummá. Még a két Mursella, az egyik Felső, a másik Alsó Pannoniában ismeretesek mint municipiumok. CIL III 4490. 10243. Egészen kivételes Cibalae (Vinkovce) esete, mely mint a táborhelyek, előbb municipium (CIL III 3267), aztán Septimius Severus óta colonia (CIL III 2833) lesz. Végül Bassiana (Dobrince) szintén arról nevezetes, hogy bár táborhely nem volt, a CIL III 10197 feliratban mint Colonia szerepel. A municipium és colonia egyaránt római jogú városok lévén, lakói valamely tribushoz tartoztak, rendszerint ugyanabba a tribusba, a melybe a császár, kitől a városi jogot nyerték. A pannoniai városok közül eddig a következőknek tribusa van tudva: a tribus Claudiába voltak felvéve Emona (CIL III 10519) és Savaria (u. o. 11407); a tribus Quirinába Siscia (u. o. 10820), Sirmium (u. o. 4491), Andautonia (u. o. 3679) és municipium Latobicorum (u. o. 3925); a tribus Papiriába Poetovio (u. o. 4071); végül a tribus Sergiába Mursa (u. o. 3288), Carnuntum (u. o. 11019) és Aquincum. U. o. 10495. A római jogú városokkal szemben még a pannoniai helységek hosszu sora ismeretes, melyek közül azonban csak Intercisa (Dunapentele) és Vetus Salina (Adony) nevei fordulnak elő egy feliratban. CIL III 10305. A többieket főkép két forrásból ismerjük, a tabula Peutingerianából s az Antonius-féle Itinerariumból. Mindkettő az utirányokra fekteti a súlyt s azok szerint sorolja fel a helységeket. A Tabula Peutingeriana lényegében három útra szorítkozik: az egyik a Duna jobb partján Vindobonát Taurunummal (Zimony) köti össze, a másik a Dráva jobbpartján halad s Celejából kiindulva Poetovin, Mursán s Sirmiumon át szintén Taurunumban végződik, végre a harmadik nagyobbrészt a Száva jobb partján, Aquilejában kezdődik s Emona érintésével Sirmiumban egyesül az előbbivel. Az Itinerariumban (Parthey–Pinder p. 121–128) a következő vonalszakaszok fordulnak elő: 1) Emona–Sirmium, 2) Vindobona–Poetovio, 3) Poetovio–Carnuntum, 4) Savaria–Brigetio, 5) Savaria–Aquincum, 6) Sopianae (Pécs)–Aquincum, 7) Sopianae–Brigetio, 8) Siscia–Mursa, 9) Poetovio–Siscia, 10) Savaria–Vindobona, 11) Aquincum–Crumerum (Nyergesújfalu), 12) Sirmium–Carnuntum, 13) Sirmium–Salonae (Spalato) között. Mindkét forrás közli a távolságokat római mérföldekben két szomszédos helység között, de azért nem sikerül mindig a római helységeket a mai térképen fixirozni, mert vagy a távolsági adatok hibásak, vagy azon a ponton, hová ezek az adatok utalnak, nem találhatók római maradványok. Viszont igen sok római telep ismeretes, melyeknek latin neve nem állapítható meg. Ezek nagyobbrészt olyanok, melyek a Tabula és Itinerarium útvonalaon kivül esnek. – V. Miután a Duna lett Pannonia határa a barbárokkal szemben, katonai szempontból ezen határ biztosítása vált elsőrangú feladattá. A határvédelem nem annyira magáért Pannoniárt, mint Italia érdekében volt fontos. Az intézkedések e részben azóta nyertek állandó jelleget, hogy sem a legiók sem táborhelyeik nem változtak. Trajanus a Rhenus vidékéről egyenesen Pannoniába sietett (Plin. paneg. 12), hogy megerősítse a Középső Duna vonalát. Utána Hadrianus tökéletesítette nálunk a védelmi rendszert. Pannoniában a hatalmas Duna feleslegessé tette ugyan a sánczokat, minőket Britannia és Rhaetia védelmére építettek, de magában még sem volt elégséges. Mint a Rhenus s az Al Duna mentén, úgy Pannoniában is a Duna jobb partján a kisebb-nagyobb táborok hosszú sora épült a katonaság számára, mely a táborokat összekötő pompás utak segítségével gyorsan a veszély színhelyén teremhetet. Elsőrangú táborhelyek azok voltak, melyekben legio tartózkodott; ilyen volt Felső Panoniában 3: Vindobona, Carnuntum és Brigetio; Alsó Pannoniában 1: Aquincum. De azért ezen táborhelyeken kívül is feltűnnek a légiók nyomai, jeléül annak, hogy a legió nem volt mindig együtt. A határvonalnak a legio-állomások közti részein a védelem mégis első sorban a segédcsapatokra volt bízva. Minden legióhoz megfelelő számú segédcsapatok tartoztak: lovas alák és gyalog cohorsok a római joggal fel nem ruházott alattvalókból. A Pannoniában megfordult segédcsapatokról leginkább a katonai diplomatákból nyerhetünk áttekintést. Azokból megtudjuk, hogy Pannoniában, illetve később külön Alsó s külön Felső Pannoniában, abban az időben, a melyből a diploma kelt, hány és milyen nevű segédcsapatból nyertek a katonák római polgárjogot. Nincsen ugyan valamennyi csapat felsorolva, hanem így is az időnkénti változások a segédcsapatokban feltűnnek. A legtöbb ala és cohors nevével a 85-ből származó diplomában (CIL III D. XVII = XII) találkozunk. A felsorolt 6 ala és 15 cohors összes legénysége azonban csak 11,500 emberből áll, a mi épen két legiónak felel meg, pedig akkor a Domitianus alatti 4 legio volt Pannoniában. Pannonia területén eddig 26 diploma került napfényre, ezekből kettő (D. XI = IX. LXII) idegen csapatokra vonatkozik. A legrégibb (D. II) Kr. u. 60-ból való a legkésőbbi (D. XC = LXXII) a 216–247. évekből. Legsűrűbben fordulnak elő a kisebb táborhelyek Zimonytól Aquincumig s innen Brigetióig, ezek a vonalak lévén azok, melyeknek biztosítására a távoleső legiók legkevésbbé voltak elegendők. A helyszíni kutatások, melyekben nagy érdeme volt Fröhlich Róbetnek, Szurdukon, Újbanovczén, Dályán (Teutoburgium) Bánon (Antiana), Batinán, Bölcskén, Kömlődön (Lussonium), Dunapentelén (Intercisa), Adonyban (Vetus Salina), Battán (Matrica), Tétényben (Campona), Aquincumon felül Szentendrén (Ulcisia castra), Pilismaróthon, Nyergesújfalun (Crumerum) állapítottak meg táborokat. Ezekről kevés kivétellel a bélyeges téglák s feliratos kőemlékek alapján egyúttal az is kimutatható, hogy mely segédcsapatok lakták. Újbanovczén a cohors I Thracum Germanica civium Romanorum, Dályán az ala I civium Romanorum, az ala II Arvacorum és a cohors II Augusta Dacorum veterana, Bánon a cohors III Alpinorum, Batinán a cohors II Austurum, Kömlődön a cohors I Thracum peditata, és a cohors I Alpinorum equitata, Dunapentelén a cohors miliaria Hemesenorum sagittariorum equitata civium Romanorum, Adonyban a cohors III Batavorum, Battán a cohors milliaria Mauraroum, Tétényben a 3. század óta az ala I Thracum veterana, Szentendrén a cohors miliaria nova Severiana Surorum sagittariorum, Nyergesújfalun a cohors V Callecorum Lucensium nyomai lelhetők fel. Ó Szőny körül tartózkodott az ala III Augusta Thracum sagittarirorum, Győr környékén pedig (különösen Ebersdorfban, Gyalokán) ismételten kerültek napfényre az ala I Ulpia contariorum miliaria civium Romanorum, az ala I Augusta Ituraeorum s az ala Pannoniorum emlékei. Bajosan állapítható meg a cohors VII Breucorum tartózkodási helye; bélyeges tégláival ugyanis majdnem az egész Dunaparton végig (Mitroviczon, Eszéken, Batinán, Szekcsőn, Pakson, Duna Pentelén, Ó Budán, Ó Szőnyön) találkozunk. Hasonlókép szétszórva leljük a cohors I Ulpia Pannoniorum emlékeit (Ó Budán, Székesfehérvárott, Esztergomban (Salva), Csákvárott. A tartomány belsejében nem igen voltak csapatok s így táborokat is hiába keresünk ottan. Még a fenéki úgynevezett castrum is gyanús. Az irodai teendők elvégzésére és a katonai ellenőrzésre a legio beneficiariusait rendelték ki. Ezek a statiók a határon, s mint Domaszewski (Die Beneficiarierposten und die röm. Strassenetze, Wesdt. Zeitshcirft 1902, 158, l.) állítja, az utak csomópontjain fordulnak elő. Eddig Pannoniában a következő helyek ismeretesek: Siscia (CIL III3938. 3948. 3955. 3970. 10839. 10842. 10843), Sirmium (u. o. 6440), Neviodunum (u. o. 3916. 3918. 3919. 3927. 10799), municipium Latiobicorum (u. o. 3899. 3900. 3902–3906. 3912. 10787. 10789), Scarbantia (u. o. 14068), Höflein (u. o. 14359¹⁵), Atrans Italia határán (u. o. 11676), Aqua viva = Varasd (u. o. 10890), Krapina (u. o. 15187. 15188), Teutoburgium (u. o. 3270), Sopianae (u. o. 15149), Puszta Jaba (u. o. 13364), Intercisa (u. o. 3329. 13306), Tata (u. o. 10960), Tüskevár (u. o. 10955), Somlyó Vásárhely (u. o. 10957), Transaquincum. U. o. 3617. 3615. 10568. Egyes táborhelyekhez lévén kötve a csapatok, hiányos lett volna a védelmi rendszer, ha maga a Duna nincs szemmel tartva, a melyen át, minden szélessége daczára, a barbárok nagyobb nehézségek nélkül betörhettek. A pannoniai hajóhadat (Classis Flavia Pannonica, Renier 2165) már Vespasianus vagy fiai szervezték, s idővel egyes részei a Duna mellékfolyóin is feltűnnek. Dunai állomásai Carnuntumban, Mursában és Taurunumban (Zimony) voltak, a Száván a Notitia szerint Siscia, Servitium (Gradiska) és Sirmium az állomások. – VI. Trajanus, Hadrianus és Antoninus Pius császárok uralkodása alatt Pannonia békét élvezhetett, de a kevés emlék ezen időből arra mutat, hogy a rómaiság térfoglalása mindannak daczára lassan történt, nem úgy mint Daciában, mely már Trajanus alatt vált rómaivá. Hadrianus alatt egyideig, legalább 129-ig, Marcius Turbo Dacia és mindkét Pannonia helytartója (Spartianus, vita 6), arról azonban nincs tudomásunk, hogy Pannoniát ez időben a barbárok látogatták. Maga Hadrianus mint császár kétszer látogatta meg Pannoniát. Dürr, Die Reisen des K. Hadrian, 18–25. és 35. l. Romát ez időben a Dunától Északra lakó quadusok akkora tiszteletben tartották, hogy Antoninus Piustól azt fogadták el királynak, kit ő akart. Capit. 9, Coh. 758–760. Ez a barátságos viszony Marcus Aurelius alatt egyszerre megszakadt. Marcus a legbékeszeretőbb császárok egyike volt, mégis uralkodása alatt a legválságosabb helyzetbe kerültek a dunamenti tartományok. A mozgalom oka ismeretlen előttünk, csak a tény világos, hogy a 2. század közepe táján valami nagy nyomás nehezedett az északkeleti germánságra, a mi lakóhelyének odahagyására kényszerítette. Nagy G. A magyar nemzet története első kötetében 273. l. Ez a népvándorlás aztán a Duna mentén lakó összes barbárokat mozgásba hozta. Kölcsönös megállapodásról nem igen lehetett szó, mégis a közös törekvés (Amm. Marc. 35, 5, 13), hogy maguknak római földön lakóhelyet erőszakoljanak ki (Capit. vita 14), 15 évig tartó küzdelemben egyesítette őket a rómaiak ellen. Marcus életrajzírója (vita 22) szerint 18 nép vett részt benne, köztük Északnyugaton a Marcomanni s a mögöttük lakó Narisci és Hermunduri, Magyarország területén a Quadi, Osi, Cotini s a sarmata Iazyges. A háborút közönségesen a marcomannusokról nevezik el, hivatalos neve azonban bellum Germanicum Sarmaticum volt. A fő támadás Pannonián át Italia ellen irányult. A barbárok 165-ben áttörtek a határon s egész Italiáig pusztítottak. Marcus 167-ben indúlt el Romától Lucius Verus társaságában, fellépésére a barbárok meghátráltak s a legtöbben békét kértek tőle. Egyelőre tehát Pannonia és a szomszédos tartományok megszabadultak az ellenségtől. De 169-ben Marcus újra a Duna vidékére sietett, ezuttal egyedül, mert a tolongás nem szünt meg a határon. A barbárok ezrével hurczolták át a Dunán a római foglyokat. Tekintettel a harcztér nagy kiterjedésére, Marcus három hadtestre osztotta seregét, a balszárny élére Castra Regina (Regensburg) főhadiszállással Helvius Pertinax, a későbbi császár állott, a jobbszárnyon mely Dacia és Moesia legióit egyesítette, M. Claudius Fronto volt a hadvezér, mig a középső hadtesttel Marcus Carnuntumban foglalt állást. A háború lefolyását nem igen ismerjük, legfölebb egy-egy részletet. A római fegyverek esetleges győzelmeinél mindenesetre az volt a döntőbb, hogy a barbárok maguk is meggyöngültek. Legelőször a Quadi hódoltak meg, miután megfogadták, hogy a Marcomanni és Iazyges érintkezését országukon át megakadályozzák. Azokat, kik római területen letelepedni akartak, Marcus befogadta s a quadusokkal még számos más törzs talált részint Pannoniában részint más tartományokban új hazát. Dio 71, 11. Majd a Marcomanni meghódolása következett. Marcus kikötötte, hogy a Dunától csak 38 stadiumnyira (7,02 km.) lakhatnak s más népekkel közös vásárokra nem járnak. Végre az Iazyges is elfogadták a császár békefeltételeit s 100,000 foglyot bocsátottak szabadon, úgy hogy igaza lehet Capitolinusnak (vita 17), midőn azt mondja Marcusról, hogy Pannoniát a rabszolgaságtól szabadította fel. Marcus a barbárok földjén várakat épített s azokban római helyőrségeket helyezett el. Ez az intézkedés a békét akarta biztosítani, de a római katonák garázdálkodása az ellenkezőjét eredményezte. A Marcomanni, Hermunduri, Sarmatae, Quadi újra fellázadtak s Marcusnak újabb 3 évet kellett a Dunánál költeni. Vita 27. Marcus nem érte meg a háború befejezését, annál inkább siettette fia, Commodus, csakhogy Romában élhesse világát. A barbárok azzal a feltétellel kapták meg tőle a békét, hogy visszaadják a foglyokat s megesküsznek, hogy Dacia határán 40 stadiumon belül nem laknak s a földet sem használják legelőnek. Dio 72, 3. Aquincum s általában Pannonia igazán csak ezen háború után kezdett virágozni, világos tanubizonyságul arra, hogy hosszú időn keresztül a barbárok békén maradtak. Másrészt kitünt, hoy a pannoniai legióktól függ a birodalom biztonsága. Döntő hatalommá váltak és csak természetes, hogy Felső Pannonia helytartóját, Septimus Severust kiáltják ki Carnuntumban császárrá. – VII. Diocletianus uralkodása alatt a tartományok felaprózása alkalmával úgy Pannonia superior, mint inferior ketté osztatott. Az előbbiben a déli rész a Dráva és Száva között a Savia nevet kapta s fővárosa Siscia volt, a felső rész, Pannonia prima még az által is vesztett jelentőségétől, hogy a Brigetiótól Keletre eső rész a szomszéd Valeriához csatoltatott, Poetovio vidéke pedig Norciumhoz. Alsó Pannoniában a felső részéből ujonnan alakított tartomány, Valeria, Diocletianus leányának és Galerius császár feleségének nevét viselte. Victor Caes. 40, 9, 10. A Notitia dignitatum szerint (Seeck p. 193) Valeria a Duna mentén Altinumtól (Mohács) Ó Szőnyig terjedt, Nyugat felé hozzá tartozott a Balaton (Victor id. h.), nemkülönben Sopianae (Pécs) is mint Valeria városa ismeretes Ammianusból (28, 1, 5). Pannonia secunda e szerint nagyjában a Dráva és Száva közé esett, megfelelőleg Saviának s jelentőségét főkép annak köszönhette, hogy Sirmium lett Illyricum fővárosa, hol a 3. század közepétől kezdve a császárok ismételten huzamosabb ideig tartózkodtak. A határvédelem biztosítása érdekében Diocletianus a Duna balpartján is, vagyis barbár területen építtetett várakat. Hogy a munkálatokat ellenőrizhesse, Sirmiumban tartózkodott, a honnan több rendeletét keltezte. Egy 293 nov. 5-diki kelettel Lugióban (Duna Szekcső) látott napvilágot, a hová a császár csak azért mehetett, hogy a várak építkezéséhez még közelebb legyen. Ezen várak egy részét a Notitiából (Seeck p. 189–190) ismerjük, így az Augustensia nevü segédcsapatot említve a Notitia megjegyzi, hogy az contra Bononiam in barbarico in castello Onagrino van állomáson, auxilia vigilum contra Acino in barbarico, equites sagittarii Altino, nunc in burgo contra Florentiam tanyáznak, végre a II. segédlegio egyik osztályának székhelye in castello contra Tautantum van. A castrum Onagrinum Malatával (Bánostor) szemben, mely később Bononia nevet nyert, a mai Begecs falu helyén keresendő, a másik burgus a későbben Florentiának elnevezett Lugióval szemben, Contra vagy Transaquincum pedig, mint neve elárulja, Aquincummal szemben létezett. A Tautantummal szemben állott vár helye máig ismeretlen. A barbárokkal ismételten kellett Diocletianusnak harczolnia, 296 tavaszán átkelt a Dunán s a Carpi egész népét az új Valeria tartományban, Sopianae körül telepítette le. Amm. Marc. 28, 1, 5. Galerius császár utolsó éveit többnyire Illyricumban töltötte s a pannoniai erdők kiirtásával, mocsarak (Peiso) lecsapolásával foglalkozott. Victor Caes. 40, 9. Az első összeütközés 314-ben Nagy Constantinus és Licinius között Pannonia területén Cibalaenál (Vinkovce) történt. Az ismételt nyugtalanságokat, melyek a 332 és 334 években a gótok és sarmaták részéről a dunai határokat fenyegették, Constantinus úgy csendesíti le, hogy részint Pannoniában, részint Thraciában és Macedoniában egész törzseknek ad lakóhelyeket. A döntő ütközet II. Constantius és Magnentius között 351-ben Mursánál (Eszék) folyt le, mely alkalommal az öldöklésben 54,000 katona vesztette életét, úgy hogy a csapatok hiányait barbárokkal kellett pótolni. Midőn Constantius 357–58-ban épen Sirmiumban telel és meghallja, hogy a quadusok és sarmaták egyesülve pusztítják Pannoniát és Moesiát, saját területén veri szét az ellenséget, a szolga sarmatákat (limigantes) halomra öleti. I. Valentinianus ismét nagy gondot fordított a határvédelemre. Egy esztergomi felirat (CIL III 10596) tanusága szerint 365–367 között az ottani castrumot annak bástyáival együtt alaposan felépítették. De Valentinianus elég meggondolatlan volt, hogy még a szövetséges barbárok területén is emelt erődöket. V. ö. CIL III3653. Még jobban az bőszítette fel a quadusokat, hogy a rómaiak Gabinius nevü királyukat cselvetéssel megölték. 374-ben váratlanul betörtek tehát Pannoniába, két legiót megsemmisítettek, de mihelyt Valentinianus Galliából megjelent, kérésre fogták a dolgot. Valerianus Aquincumnál átkelt a Dunán s a Quadi között irtózatos mészárlást vitt véghez. Mikor a Quadi Brigetióban újra békét kértek, Valerianus annyira felháborodott a követek szavain, hogy hirtelen szélhüdés életének véget vetett. Ettől kezdve a rómaiak többé nem urai Pannoniának. Salamon (Budapest története 2, 4. l.) összeállítása szerint a római érmek sorozata Valensszel szakad meg, a midőn t. i. 377-ben Pannonia kormányzója Frigeridus Thraciába vezette a római csapatokat. Az utolsó császári rendelet, mely Sirmiumban napvilágot látott, 380 sept. 8-dikán kelt. A gótok akadálytalanul elárasztották Illyricum nyugoti részét, Poetoviót és Mursát feldulták. Nem maradt más hátra, mint hogy a rómaiak önkéntesen átengedjék Pannoniát a gótoknak állandó lakóhelyül. Justinianus korában Pannonia a keleti birodalomhoz tartozott, mig 562-ben Justinianus az avaroknak fölajánlotta és II. Tiberius 583-ban tényleg átengedte, úgy hogy a teljes elbarbárosodás az 568–678 (avar uralom) közti század leforgása alatt történt. – Irodalom: Kenner, Noricum und Pannonia Berichte und Mitth. 11. Wien, 1870). Hampel, Aquincum történetének vázlata (Arch. Közlem. 9, Budapest, 1871). Mommsen, Corpus Inscriptionum Latinarum 3, 415, 482. l. Mommsen, Römische Geschichte V²(1885), 7, 178. l. Salamon, Budapest. Története 1 (1878). 2 (1885), 1–20. l. Hampel, Adalék Pannonia történetéhez Antoninus Pius korában, Budapest, 1884, Akad. Ért. Fröhlich, Fejérmegye a rómaiak alatt (A fejérmegyei és Székesfejérvár városi tört. és rég. egylet évkönyve, 1892). Kuzsinszky, Pannonia és Dacia, A Magyar Nemzet Története 1. kötetében 1896. Wesinszky, Tolna vármegye története 1, 2. Budapest, 1896.

624.
XI. TÁBLA. Melléklet a «Pannonia» czikkhez.
Pannonia térképe (tervezete dr. Kuzsinszky Bálint).