Patronus

pártfogó, védő. – I. A cliensekkel szemben. A római hagyomány a cliensség behozatalát Romulusnak tulajdonította; pedig a patronatus és clientela ősitaliai intézménynek látszik (Liv. 2, 16), s clientes kezdetben a meghódított terület régi lakói lehettek, a kiket a győzők megfosztottak telkeiktől s öröklődő alárendeltségi viszonyba helyeztek egyes törzsökös családokkal (l. Patricii), illetőleg a családok mindenkori fejeivel (patroni) szemben. A cliensre nézve körűlbelül olyan volt a patronusa, mint egy pater familias; ura és birája volt s akár halálra is itélhette. Patronusa nélkül semmi joga sem volt; annak kellett őt minden kitelhető módon védelmeznie, későbben még a törvény előtt is. Hor. ep. 2, 1, 104. Cliensét megcsalnia nem volt szabad (12. tábl. törv.), sem ellene tanúskodnia. Viszont a cliens sem léphetett föl a p.-a ellen sem tanúnak sem vádlónak. E szent viszony megsértésére capitis sacratio (volt a büntetés. Földjét bizományiban birta (peculium) s haszonbért fizetett tőle pártfogójának. Azonkívül köteles volt a p. leányának hozományához s patronusa tisztviselői költségeihez járulni, a p.-ért váltásgdíjat vagy helyette pénzbirságot fizetni, a legrégibb időbken p. érdekében fegyvert fogni még belső ellenség, pl. a plebejusok ellen is; végül köteles volt neki bizonyos szolgálatokat teljesíteni s nyilvános megjelenésekor tekintélyének emelése végett kisérni. Később ez az alárendeltségi viszony lazul; a cliensek lassankint némi politikai jogokhoz jutnak s a decemviratus után egyenlő helyzetbe jutnak a plebejusokkal. Liv. 6, 18. Azontúl a patronusi és cliensi viszony csak névleg áll fönn gazdagok és szegények közt. A szegények reggelenkint eljártak tisztelegni patronusaikhoz (salutatio), kimenetekor elkisérték (deducere) a forumra vagy sétáikra, s csak arra valók voltak, hogy számukkal emeljék a p. fényét és tekintélyét. E szolgálataikért (opera togata) a p. vagy meghívta őket asztalához, vagy későbben rendszerint kiosztotta nekik az ebédet természetben vagy pénzben (sportula). Idővel a patronus a fölszabadító. Követelt a libertustól tiszteletet (obsequium és reverentia), szükség esetén segítséget, végül kapott utána örökrészt. – II. Hasonló mintára fejlődött ki patronatus testületek, községek, sőt népek fölött. Kivált legyőzött városok s a provinciák keresték egyes római családok patronusát a saját érdekükben ugyan, de azért a p. személyének nem csekély emelésére, így pl. Sicilia a Marcellusok, Cyprus Cato, Capua Cicero patronatusában volt. A császárság idejében is nagyon közönséges valami volt a patronatus városok és testületek (collegiales, sodalitates) fölött. – III. Mint ügyvédői elnevezésre nézve l. Advocatus.