Antonii

jelentős gens neve, a melyből az Antonia alatt fölsorolt nőkön kívül különösen méltók az említésre a következők: – 1. M. Ant., orator, a triumvir nagyatyja, Cicero előtt Róma leghíresebb szónoka, Kr. e. 143-ban született, 103-ban a ciliciai kalózok ellen küzdött, 99. consul, 97. censor; a polgári háborúban Sulla pártjához tartozott s 87. a Marius dühének esett áldozatúl. Vell. Pat. 2, 22. Val. max. 8, 9, 2. Cicerónak de oratore-ja szerint a finom és mívelt Crassusszal szemben a szigorúan tudományos képzés nélkül való, természetes, idegenszerűségektől ment, nemzeties irányú szónoklat képviselője. Több beszédéről bírunk alapos tájékozottsággal. A szónoklat elméletéről is írt egy kis művet de rationa dicendi czímmel. Cic. or. 5. de or. 1,21, 47 köv. Quint. 3, 1, 19. Beszédeit nem adta ki azon meggyőződésénél fogva, hogy leírva nem tesznek oly hatást, mint elmondva; elméleti műve is akarata ellen jutott nyilvánosságra s ebből gyakran idézik következő szavait: disertos se vidisse multos, eloquentem omnino neminem. – Irodalom: Cicero Brutus-a. Brunner, De M. Antonio et L. Crasso oratoribus Rom., Helsingfors 1853. Meyer, Oratorum Romanorum fragmenta, Zürich 1842. Ellendt, Ciceros Brutus, Königsberg 1825. Berger, Historie de l’éloquence latine, Paris 1818. Enderlein, De M. Antonio oratore, Leipzig 1882. – 2. M. Ant. Creticus, a szónok fia, a triumvir atyja, Kr. e. 74-ban preator; fővezér volt a Közép tenger partján garázdálkodó kalózok ellen, de nem küzdött ellenük komolyan, hanem csak Siciliát fosztogatta ki, sőt állítólag a kalózokkal egyetértően is működött. Ascon. in Verr. Act. 2, p. 206. Or. Vell. Pat. 2, 31. Creticus melléknevét a Creta szigete ellen intézett támadástól vette, a melyben jelentékeny veszteség után maga is elpusztult. Plut. Ant. 1. Diod. Sic. 40, 1. – 3. C. Ant. Hybrida, az előbbinek testvére, telhetetlen kapzsiságáról volt híres. Kitünt e jelleme, mikor Kr. e. 87-ben Sullával Ázsiába ment és 83-ban való visszatérése után Görögországban maradt s kizsákmányolta; részt vett Sulla proscriptióiban. Görögországban való zsarolásaiért 76-ban bevádolta Julius Caesar, de a néptribunusok segítségével megmenekült az ítélettől. Plut. Caes. 4. Lelketlen fosztogatásaiért 70-ben kizárták a senatusból, de nemsokára megint bevették. Cic. Cluent. 42. Ekkor aedilis lett, 66-ban meg praetor. Titkon részt vett Catilina összeesküvésében, de nyiltan nem lépett föl, mert a consulságra vágyott s ezt 64-ban Ciceróval egy időben el is érte. Plut. Cic. 11. Cic. Cat. 3, 6. Az összeesküvés kitörése után sereget kellett volna vezetnie Etruria ellen, de betegségét adván okúl, voltaképen pedig mivel nem akart hozzájárulni, Catilina elvesztéséhez, átadta Petrejusnak a fővezérletet éppen a Pistoria melletti csata napján, maga meg a csata sikere után fölvette az imperator czímet 62-ben. Dio Cass. 37, 39 köv. Erre tartományába Macedoniába vonúlt, folytatta zsarolásait, elpusztította a szomszédos dardanusok és bastarnák földjét, de utóbb mind a két nép megnyerte. Dio Cass. 38, 10. 59-ben két izben is bevádolták zsarolásai s a Catilina-féle összeesküvésben való részessége miatt. (Cic. Cael. 31. Val. Max. 4, 2, 6) s Cicero védelme ellenére elítélték. Cic. Flacc. 3. Cael. 31. Cephallenia szigetére vonúlt s tovább erőszakoskodott, de Ceaser 44-ben visszahívta. 42-ben öcscsének, a triumvirnek, támogatásával censor lett. Haláláról nincsenek közelebbi adataink. – 4. M. Ant., a triumvir, (73. ábra, colossalis, némileg idealizált mellszobra a firenzei Uffizikben), Antonius Creticus legidősebb fia; anyja, Julia, révén közeli rokonságban volt Caesar családjával. Valószinűen Kr. e. 83-ban született, kicsapongó, tékozló ifjuságot élt (Cic. Phil. 2, 18. 14, 3), 57-ben harczolt Aristobulus ellen Palaestinában, azután meg kitüntetéssel Egyptomban. Plut. Ant. 3. 54-ben Galliába ment s az ottani hadjáratban Caesar szolgálatában állt (Caes. b. g. 7, 81. 8, 2. 38. 46), a kinek segítségével 50-ben angur, 49-ben néptribunus lett. Plut. Ant. 5. Midőn Pompejus és Caesar között egyre feszültebbé vált a viszony, határozottan Caesar pártjára állott, a ki helyettesévé nevezte ki a hispaniai háborúban. Cic. ad. Att. 7, 8, 5. 10, 8, 11. Részt vett Caesar pharsalusi diadalában(48) Pompejus fölött, magister equitum lett, de kicsapongó életmódja miatt Caesar meghasonlott vele. Caes. b. c. 3, 24. 89. Plut. Pomp. 89. Azonban rövid idő multán kibékültek s A. 44-ben consultársa lett Caesarnak. Plut. Ant. 11. Caesar fejére ő akarta föltenni a királyi koronát. U. o .12. Cic. Phil. 2, 34. Caesar megöletése után eleinte aggódott jövendő sorsán, de majd ügyesen hasznára fordította a viszonyokat, hatalmába kerítette a kincstárt (Cic. Phil. 2, 37), márczius 17-re egybehívta a senatust, s noha ez a gyilkosok nyomozását megtagadta, mégis egyhangúan elismerést szavaztatott általa Caesar intézkedéseire. U. o. 39. Plut. Ant. 14. Dio Cass. 44, 22. A látszólag kibékült a gyilkosokkal, tényleg azonban saját javára használta föl a kedvező alkalmat és a már úgyis dühös népet, a melyről Caesar oly atyailag gondoskodott, a végrendelet fölolvasása s Caesar tetteinek magasztalása által csak még inkább fölingerelte a gyilkosok ellen. Di. Cass. 44, 34 köv. App. b. c. 2, 144. 147. Plut. Brut. 19. Kiválóan hozzá járúlt e hatáshoz Caesar fölött mondott halotti beszéde. A senatust megnyerte a dictaturának eltörlésével s az ifjabb Pompejus visszahívásával, a népet pedig lekenyerezte földek osztogatásával, Caesar számos kegyelmi levelének (a melyek közé nem egyet csempészett be saját javára) közrebocsátásával s végrehajtásával, miközben azonban magáról sem feledkezett meg s tekintélyes pénzösszeget biztosított magának. Plut. Ant. 15. Cic. Phil. 5, 4. A senatus megelégedve elvette Brutustól és Cassiustól provinciáikat. Nehezebbé vált helyzete Caesar öcscsével s örökösével, az ifjú Octavianusszal szemben, a ki nem sokára Rómába érkezett. Eleinte sértőleg bánt vele, de majd jónak látta közeledni hozzá, hogy az ő segítségével Galliához juthasson; hanem csakhamar újból viszálkodás tört ki közöttük. Ennek folytán A. Galliába ment s távolléte alatt mondta Cicero híres Philippicáit. D. Brutust kiszorítván Galliából, Mutina mellett ostrom alá fogta. Erre Octavianus követeket küldött hozzá, hogy hagyja el Galliát, ő azonban vonakodott, mire a haza ellenségének nyilvánították, Octaviansu Hirtius és Pansa consullal ellene ment s Mutinánál 43-ban megverte. L. Briebrecher, D. mutinensische Krieg, Leutschau, Pr. 1890. Dio Cass. 46, 29–37. Appl. b. c. 3,60–76. A. kénytelen volt Galliába menekülni, a hol a hispaniai legiókkal erősítette meg hadi erejét (l. Schmidt, Die letzten Kämpfe der römischen Republik, N. Jahrb. f. Philol. u. Päd. XIII. Suppl. 663 köv. Hagen, De bello Mutinensi quaestiones criticae, Marburg, 1886). Minthogy ez időben a senatus Octavianus iránt bizalmatlankodva elsőséget adott a köztársasági pártnak s Brutust tette a sereg élére, Octavianus kibékült A.-szal és Lepidusszal egyesülten magukhoz ragadták az uralmat öt évre (a 43. végén kötött második triumviratus). Liv. ep. 120. Plut. Ant. 19. App. b. c. 4, 2. Dio Cass. 46, 55 köv. A nép kénytelen volt meghódolni nekik, ők meg legtekintélyesebb ellenségeitől proscriptiók, vagyonelkobzások útján menekedtek (l. Klövekorn, De proscriptionibus a. a. Chr. n. 43., Diss. Königsberg 1891). Ez a triumviratus Rómát iszonyú borzalmakba sodorta s a legnemesebb embereket, köztük Ccierót, a halálnak szánta. App. b. c. 4, 32. Erre Octavianus és A. Macedoniába vonulva Philippinél kerültek szembe a Brutus és Cassius vezette hadakkal. Két csatában megverték a köztársaságiakat, a kiknek fejei 42-ben öngyilkosok lettek. App. 4. 87–138. E csatákban A. nagyon kitüntette magát. Elkövetkezett aztán a tartományok új fölosztása. A. a birodalom keleti részét kapta s legott diadalmenetben vonúlt át rajta. Ciliciában látta meg a híres szépségű Cleopatrát, Egyptom királynőjét, szerelemre gyúlt iránta s követte Alexandriába 41/40 telén. Dio Cass. 48, 24. Míg A. a királynő hálójába kerülve, gyönyörökben élte napjait, tömörültek s folyton előbbre nyomultak a parthusok Ázsiában; Octavianus azonban egyedül nagyravágyó terveit tartotta szem előtt, noha egy újabb szerződés még összetartotta A.-szal, sőt a velük ellenséges Sext. Pompejusszal is kiegyeztek. A. megtámadta a parthausokat, de néhány sikertelen csata után Athenabe ment, Bacchusként tiszteltette magát s ott töltötte a 39. évet, Octavianus és Pompejus ismét meghasonlott, mialatt A. megint a parthusok ellen nyomult, de újabb eredmény nélkül. Dio Cass. 49, 22. Plut. Ant. 34. Visszatért hát 38-ban Athenaebe, innen meg Tarentumba, a hol nejének, Octavianának, Octavianus testvérének (a kit nem sokkal az új szerződés után vett nőül) közbenjárására Octavianuszszal találkozott. Valószinűleg ezen időtájban újították meg a triumviratust öt évre. Erre A. Syriába ment, követte Cleopatra is, a ki immrá annyira hatalmába kerítette, hogy A. több római tartományt ajándékozott neki. A. azonban megint eredménytelenül küzdött a parthusok ellen (Plut. Ant. 37, 50. Flor 4, 10. Vell. Pat. 2, 82) s megalázva kellett visszatérnie. Most Cleopatrával együtt Egyptomba ment éppen akkor, midőn (36) megbizottja Sext. Pompejust, a ki kétszínűen viselkedett iránta, orozva megölte. Eltaszított nejével a kibékülést meggátolta Cleopatra, a ki magának és gyermekeinek új tartományokat ajándékoztatott vele. A két triumvir közt egyre élesebbé vált az ellenségeskedés s 32-ben háborúra került a dolog. A. még mostan is elpuhúltan mulatozott Cleopatra szeszélyeinek rabságában, sőt végrendeletet is írt e nő javára; ezek miatt odahagyták legtekintélyesebb emberei, a senatus kijelentette ellene a háborút s a nép szívesen egyezett bele, kivált mikor Octavianus közzé tette A. végrendeletét s ezzel teljesen ellene lázította a közhangulatot. Míg Octavianus seregét gyűjtötte s szervezte, A. tétlenül élt élvezetinek Achaiában. Plut. Ant. 56 köv. Dio Cass. 50, 9. Végre összeszedte seregét; volt százezer gyalogosa, 12 ezer lovasa s 500 hajónyi hajóhada, Octavianusnak meg 80 ezer gyalogosa, 12 ezer lovasa és csak 250 hajója, de vele volt Agrippa, a híres hadvezér. Dio Cass. 50, 29 köv. Plut. Ant. 61 köv. Flor. 4, 11. Actiumnál ütközött meg a két hajóhad 31. szept. 2-án. Octavianus csellel oda vitte a dolgot, hogy A. serege a szárnyakat terjeszsze ki mentül inkább, maga meg aztán a sereg dereka ellen intézte a főrohamot. Erre Cleopatra, a ki oda is követte volt A.-t, menekült s A., nem tudván ellenni nélküle, sietve rohant utána. Agrippa teljesen megsemmisítette az ellenséges hajókat. Plut. Ant. 65 köv. Vell. Pat. 2, 85. A vezérétől elhagyott szárazföldi sereg egy hét mulva ellenállás nélkül adta meg magát. A. Cleopatrával együtt Alexandriában élt tovább szokott dőzsölésében, legiói pedig rendre elpártoltak tőle. Még egy hiú kísérletet tett a közeledő Octavianusszal szemben, aztán arra a hírre, hogy Cleopatra öngyilkos lett, maga is kardjába dőlt, de értesülvén, hogy Cleopatra él, hozzá vitette magát s karjai közt halt meg. Dio Cass. 51, 10. Plut. Ant. 76 köv. Első neje Fadia volt, a második nagybátyjának C. A.-nak leánya, a kit eltaszított, hogy Fulviát vegye nőül, a kinek halála után a nemeslelkű Octaviával kelt egybe, de Cleopatráért ezt is elűzte. E különböző házssságokból két gyermeke maradt. Mint szónok hatásvadászó, dagályos. – Irodalom: Hoeck, Römische Geschichte I, 1, 259. Drumann, Geschichte Roms, 1, 84 köv. Schiller, Geschichte der römischen Kaiserzeit I, 1. fej. Merivale, The romain triumvirates, 1876. – 5. C. Ant., a triumvir testvére, Kr. e. 49-ben Caesar legatusa volt, 44-ben praetoroskodott s ugyanekkor kapta Macedoniát, hol Brutus hatalmába került, a ki megölette. Plut. Brut. 28. Dio Cass. 47, 23 köv. – 6. L. Ant., a triumvir öcscse, a polgári háborukban Caesar halála után bátyja terveit igyekezett előmozdítani és sikerült is a bátyja javasolt földosztó törvényt keresztül erőszakolni. Részt vett bátyja küzdelmeiben, de különösebb jelentőség nélkül. Az alpesi népek föltöt 41-ben diadalmenetet tartott és 41. őszétől 40. tavaszáig a perusiai háborút viselte Octavianus ellen. Ennek a háborúnak nem kis mértékben volt okozója a triumvir neje, Fulvia, mint a ki azt remélte, hogy Cleopatrától visszahódíthatja férjét, ha Octavianuszal meghasonlik. App. b. c. 5, 19. Fulvia igyekezett megakadályozni az új földtörvény végrehajtását s a földek kiosztását a legiók között. Ezért került háborúra a dolog s Octavianus,valamint vezérei M. Agrippa (App. 5,20–49) és Salvidienus egész télen ostrom alatt tartották A.-t Etruria városában Perusiában. A fölmentésre irányuló kisérletek dugába dőlvén, a beálló hőség miatt kénytelen volt A. megadni magát, Octavianus megkegyelmezett neki is, híveinek is, sőt Hispaniába praetornak nevezte ki. App. 5, 54. Cicero, bizonyára személyes gyűlöletből, nagyon kedvezőtlen színben festi jellemét. Phil. 5, 7. 7, 6. 14, 3 és 5. Élete későbbi folyása ismeretlen. – 7. M. Ant. Antyllus, Antonius triumvir és Fulvia fia, valószinűen Kr. e. 36-ban született. Atyja halála után neki kellett volna uralkodnia Egyptomban, de Octavianus parancsára megölték. Suet. Oct. 17. Plut. Ant. 81. – 8. Julus (’IoulloV, Dio Cass. 51. 15. 54, 25; nem Julius) Ant., az előbbinek öcscse, kit mostoha anyja Octavia nevelt föl szerető gonddal. Atyja halála után Augustus is jóakaróan bánt vele s több hivatallal tüntette ki (Vell. Pat. 2, 100. Suet. Claud. 2. Tac. Ann. 1, 10. 4, 44. Dio Cass. 55, 10), de később a lányával, Juliával, folytatott viszony miatt meg akarta öletni s ettől hihetően öngyilkossága mentette meg. Tac. ann. 4, 44. Horatius dicsérettel említi költészetét (od, 4, 2). – 9. Lucius Ant., az előbbinek fia, a család utolsó tagja, a ki Kr. u. 25-ben számüzetésben halt meg Massiliában. Tac. ann. 4. 44. – A hasonló nevű, de nem ezen családhoz tartozók közül a következőket említjük föl: – 10. Ant. Musa, híres orvos Rómában, a ki Augustust Kr. e. 23-ban a hidegvizgyógyítással mentette meg. Suet. Oct. 81. Ettől fogva e gyógyításmódot egyre szélesebb körben alkalmazták. Hor. ep. 1, 15, 3. Neve alatt fönnmaradt az Agrippához intézett de herba betonica orvosi rendelvényekkel s egy másik töredék de tuenda valetudine ad Maecenatem, de mindkettő későbbi eredetű. – Irodalom: Caldani, Antonii Musae fragmenta, Bassano 1800. Meyer, Geschichte der Botanik II, 48 köv. Müller. Rhein. Mus. XXIII. 189. – 11. Ant. Primus, galliai születésű ugyan, de Galba alatt a rómaiaknál lépett hadi szolgálatba, ott maradt Otho és Vitellius alatt is, s midőn az utóbbinak ügye rosszra fordult, Vespasianushoz pártolt. Tac. hsit. 2, 86. A moesiai és pannoniai legiókkal Italiába nyomúlt (Tac. u. o. 3, 6. 9, 10), két ízben megverte Vitellius seregét Cremona mellett s földúlta e várost. U. o. r, 27 köv. Dio Cass. 65, 11 köv. Ennek folytán elkapatta magát s pusztítva vonult át Italián. De késlekedett Róma megtámadásával, nem törődött Vespasianus kinevezte vezérrel Mucianusszal s csak akkor indúlt Róma ellen, midőn értesült, hogy Vespasianus testvére Sabinus hatalmába ejtette és fölgyújtatta a Capitoliumot. A városban folyt az ökdöklés, a kapuk előtt a harcz. Végre sikerült a város bevétele, Vitelliust megölték s A. korlátlan hatalommal uralkodott egészen addig, a mikor ott termett a vitéz Mucianus s a hatalmat magához ragadva helyreállította a rendet. Tac. hist. 3, 78 köv. 4, 2. 11. A. e. miatt való boszúságában Vespasianushoz fordult, a ki szívesen fogadta ugyan, de nem tüntette ki (u. o. 4, 80). Mart. 10, 23 szerint még élt Domitianus idejében. v. ö. Dio. Cass.65, 19. – 12. L. Ant. Saturninus, Domitianus korában élt, a ki ellen lázadást szított Germania felső részében való kormányzása alatt. Suet. Dom. 6 köv. Norbanus Maximus legyőzte s barátságosan bánt vele, de Domitianus nemsokára megölette. Dio Cass. 67, 11. Mart. 9, 84. – 13. Ant. Polemo, Laodiceából, Trajanus és utódai alatt élt s Symrnában rhetorikai iskolát alapított. Beszédei, a melyek közül két állítólagos halotti beszéd maradt fönn a marathoni hősök emlékére, nagy hírben állottak az ó-korban. Elkeseredvén gyötrő köszvénye miatt, öngyilkos lett 56 éves korában. Symm. Ep. 1, 89 köv. V. ö. Westermann, Geschichte der griechischen Beredsamkeit. I, 94.