Antoninus

M. Aurelius, Philosophus melléknévvel, hispaniabeli családból származott. Atyját, ki praetor volt, Annius Verusnak hívták s ez volt az ő neve is eredetileg. Rómában született Kr. u. 121-ben április 26-án. Komoly értelmes gyermek volt s már 12 éves korában bölcseleti tanulmányokkal foglalkozott Herodes Atticus, Fronto, Junius Rusticus s más tanítók vezetése mellett; megnyerte Hadrianus szeretetét, a ki Antoninus Pius által gyermekül fogadtatta. Capit. Ant. P. 4. Spart. Hadr. 24. A M. Aurelius Antoninus nevet 139-ben vette föl s ugyanekkor lett quaestor. Mostoha atyja leányát Faustinát vette nőül. Jelleme elődeitől elütően őszinte, szerény, szelid és barátságos. 161. márczius 7-én vette át az uralmat s megosztotta azt mostoha testvérével, L. Verusszal. Mindketten nagy buzgalmat fejtettek ki a Rómában kitört éhinség enyhítésére, aztán lecsendesítették a Germaniában és Britanniában kiütött lázadásokat s a parthusokat is leverve, 166-ban diadalmenetet tartottak. A marcomannusokkal (a mai Csehországban), a kikhez több germaniai és pannoniai törzs csatlakozott (Caipit. Ant. Phil. 12 köv. Paus. 8, 43), nagyon sok küzdelme volt. Az ellenség a felső italiabeli Aquilejáig nyomult előre s ehez járult új bajként a dögvész, a mely elragadta a seregnek egy részét. Eutr. 8, 12. Maga a császár ment ellenük s több ízben aratott győzelmet, miközben L. Verus Italiából való visszatérésekor 170-ben meghalt. Capit. Ant. Phil. 14. Ver. 9. A császár csak rövid időt tölthetett békén Rómában, a következő évben már ismét Pannonia ellen kellett mennie, miután előzőleg a dögvész és a harczok következtében megcsökkent hadi erejét helyreállította. Csatát nyert először is a befagyott Danubiuson, aztán az az állítólag keresztyénekből álló legio fulminatrixon (Dio Cass. 71. 8 köv. Cap. Ant. Phil. 24) s ha utoljára ellenségeit békére kényszerítette, melyet azáltal biztosított, hogy a határ tartományokba sok idegent telepített s katonasággal rakta meg a határon épített erődítményeket. 175-ben Ázsiába ment, hol vezére, a parthus háborúban jeleskedő Avidius Cassius, lázadást szított, hanem mire a császár odaért, a vezért már megölték. Több ideig maradt azonban Ázsiában s visszatérve 176-ban diadalmenetet ült fiával Commodusszal. Ez alkalomból sok hátralékos polgárnak engedték el az adóját és sokaknak adtak ajándékot. 178-ban ismét harczba kellett mennie a quadusok ellen, meg is verte őket Carnuntum mellett Pannoniában, de még a háború alatt meghalt 180. márczius 71-én Vindobonában vagy Sirmiumba. Noha hajlamai ellenére sok háborút kellett viselnie, mindazáltal különösen kormányzása elején gondoskodott népei jólétéről részint jóravaló törvények, részint a törvényszékek szaporítása által; maga is részt vett a senatusnak ülésein, a melyet nagyra becsült s jelentékenyebb hatáskörrel ruházott föl, mint elődei; gyűlölte a tékozlást és fényüzést, igen takarékosan élt. Egész lelkülete, gondolkodása módja föltárul a 12 könyvben írt ta eiV eauton czímű művében, a mely erkölcsi mondások, reflexiók gyűjteménye s a melyben a sota-bölcselet hívének bizonyúl, de mindenütt meglátszik az a törekvése, hogy e tan érdességein enyhítsen. E műve java részét pannoniai hadjárata alatt, a háború küzdelmei közepette, a táborban írta Carnuntum mellett. E művén kívül Fronto levélgyűjteményében fönntartotta néhány levelét s egy pár beszédét. A 74. á. bronzszobor a Capitoliumon Rómában; a háborúból hazatérő császár kinyujtott jobbjával a békét hirdeti a népnek. – Irodalom: Zeller, Vorträge und Abhandlungen, Leipzig, 1865. 82 köv. Philosophie der Greichen (3. kiadás) III. 754. Braune, M. Aurels Meditationen, Altenburg 1878. Königsbeck, De stoicismo M. Antonini, Königsberg. 1861. Renan, M. Aur. et la fin du monde antique (Origine du christ. VII). Boissier, La jeunesse de M. A., Revue des deux mondes 1868. apr. 671 köv. – Prágai A., Mark Aurel magyarra ford. Bártfa 1613 és 1628. Molnár J. M. A.-ből némely töredékek, Magyar Könyvesház 1873. III, 540. A R., Marc Aurel elmélkedései. Erd. Muz. 1817. VI. 57 sz. Perlaky S. M. A. Antoninus Elmélkedései 12 könyvben, Pest, 1874. Vajda K., Marcus Aurelius, Fehértemplomi főgymn. ért. 1889.