Perseus

PerseuV. – 1. Hellen fényisten, Zeusnak és Danaénak fia, Acrisius unokája, Abasnak dédunokája (azért Abantiades). V. ö. az Acrisius czikket. Acrisius rendkívül szigorú őrizet alatt tartotta leányát, és midőn Zeusnak ennek daczára mégis sikerült Danaét aranyeső alakjában meglátogatnia (crusopatroV, mondja P.-ról Lycophron, Cass. 838; auregina, Ov. met. 5, 250), éktelen dühre lobbant és leányát Zeus szerelmének gyümölcsével, a kisded P.-szal egyetemben egy ládában a tengerbe dobatta. A láda egy ideig ide-oda uszkált a tengeren, a míg végre a habok a Cyclasok sziget-csoportjának egyikén, Seriphus szigetén zátonyra juttatták, a hol aztán Dictys a partra vonta és a benne lévő földönfutó anyát, egy isteni szerelemnek száműzöttjét, gyermekével együtt pártfogása alá vette. Így került a kisded P. Polydecteshez, a sziget királyához, a ki Dictysnek testvére volt. Midőn P. felnőtt, természetes akadály lett Polydectesre nézve, a ki a még mindig bájos és kedves Danaéra vetette a szemét. Elzavarta tehát a hős ifjút, a kinek azt a lehetetlennek látszó feladatot tűzte ki, hogy hozza el neki a Gorgónak (Medusának) a fejét. P. nem riadt vissza a nagy feladattól és bátorsága által biztosította magának két istenség pártfogását, a Hermesét és Athenéét, a kik veszedelmes útjában mindenképen segítségére voltak. Így jutottak el Graeákhoz, ahoz a három testvérhez, a kiknek össze-vissza csak egy közös szemük és egy közös foguk volt. Ezt a közös két kincset ragadta el tőlük csel útján P. és csak azon föltétellel adta vissza, hogyha megmondják neki az utat a nymphákhoz. Ez utóbbiak különféle becses útravalóval látták el P.-t. Adtak neki szárnyas sarukat; zacskót, hogy a Gorgó levágott fejét beletehesse; azonkívül pedig Hadesnek sisakját, melynek az volt a természete, hogy láthatatlanná lett tőle az, a ki a fejére tette. Hermestől olyan sarlót kapott, a melylyel soha sem kellett kétszer vágni; Athenétől viszont tükröt, a melylyel megfigyelhette a Gorgónak minden mozdulatát, a nélkül, hogy vele szembe nézett volna. Igy felfegyverkezve és felkészülve jutott el a Gorgókhoz, a kiket Tartesusban talált az Oceanus mellett. A vészes szörnyetegek történetesen épen aludtak, mire P. felhasználta a kedvező alkalmat és Medusa fejét hamarosan leütötte, még mielőtt felébredhetett volna. Mivel a Gorgo megpillantása mindenkit, a ki közvetetlenül reá nézett, kővé változtatott, P. úgy támadta meg Medusát, hogy a tükörben mutatkozó képére czélzott és úgy vágott rá a sarlóval, a melylyel soha sem kellett másodikat vágni. A levágott fejet hamarosan abba a zacskóba tette, melyet a nympháktól kapott volt; azután a fején lévő sisaknak védelme alatt elmenekült, mig a Gorgónak fejetlenül maradt törzséből magasra szökellt a vér, melyből egy-kettőre megszülettek Pegasus és Chrysaor. Időközben a másik két Gorgo felébredt és üldözőbe vették P.-t, a ki azonban Hades sisakjának védelme alatt szerencsésen elmenekült. Útközben eljutott Aethiopiába, a hol a szépséges Andromedát (l. ezt) megszabadította és feleségül vette. Vele együtt tért vissza Seriphusba, a hol Medusa fejét megmutatta Polydectesnek és ez által nemcsak régi sérelmeit torolta meg rajta, hanem annak is elejét vette, hogy a gonosz király P. édes anyját Danaét házasságra kényszerítse. Ekkor aztán Dictyst tette meg a sziget királyának, ő maga pedig Danaéval és Andromedával együtt visszatért Argosba. Később aztán Argos uralmát cserébe adta Megapenthesnek, Proetus fiának, Acrisius testvérének Tirynsért, a melyen azontúl ő uralkodott. Már mint Tirynsnek ura alapította Mideát és Mycenaet. Paus. 2, 16, 2. 3. Utódai és leszármazottai, a Perseidák, Görögország mythikus történetében nagy szerepet játszanak. Andormedától született gyermekei: Alcaeus (Amphitryon atyja) és Sthenelus (Eurystheus atyja), Heleus és Mestor, Electryon (Alcmene atyja), és Gorgophone. Hom. Il. 14, 320. Hes. theog. 281. Soph. Ant. 944 skk. Ov. met. 4, 606 skk. P.-t mint törzsökös hőst az istenekéhez hasonló tekintetben részesítették. Volt egy herouma Argos és Mycenae között; egy másik Seriphusban, egy harmadik Athenaeben, Dictys és Clymene oltárával, a kik a hősnek megmentői valának. P. a római ősmondába is behatolt. Az őslatin hagyomány szerint a tenger árja a kisded P.-t és anyját Italia partjaira sodorta, hol Pilumnus király Danaéval házassági frigyre lépett és Ardeát alapította. Így kapcsolták össze a mesés genealogiában a rutulusok királyait P.-szal, Turnust Acrisiusszal. Verg. A. 7, 372. 410. P. mythsua eljutott azonkívül Aegyptusba is, a hol a hősnek Chemmisben temploma is szobra is volt. A hagyomány azt tartotta, hogy valahányszor P. szelleme megjelenik, midnannyiszor egy-egy két rőfnyi bőséges termést hoz Aegyptusra. Paus. 2, 91. P.-nek ezen aegyptusi szereplése összefüggésben van azokkal a mythikus kapcsolatokkal, melyek Argost és annak őstörténetét a Kelettel összefűzik és már Danausszal kezdődnek, kinek leányai az elől a gyűlölt nász elől menekülnek, melyet unokatestvéreikkel, Aegyptus fiaival kellett volna kötniök. Hasonlóképen Io is vándorlásain Aegyptusba vetődik, fia Epaphus Aegyptusban király lesz, a hol Cassiosát alapitja. ugyanez a Cassiopea vonja magára Posidon haragját, melynek a szép Andromeda áldozatul esnék, hacsak P. meg nem szabadítaná. Ezeket a myhtikus kapcsolatokat rhodusiak teremtették, a kik más hellenekkel egyetemben Psammetichus seregében szolgáltak és Amasis idején Naucratisban kereskedelmi telepet létesítettek. P. kalandjai nem gyakoroltak ugyan akkora hatást a művészetre, mint akár Theseusnak akár Herculesnek viselt dolggai, de azért mégis a népszerűbb motivumok sorába tartoznak Hozzájárúlt ehez kétségkívül az irodalom, mely különösen az Andromedára vonatkozó epizódot tárgyalja szivesen. Így a görögöknél Sophocles, Euripides és utánuk Lycophron; a rómaiaknál Livius Andornicus, Ennius és Attius. A P.-ra vonatkozó korábbi mythusrészletek közül nagy népszerűségre jutott a Gorgo lefejezése, melynek előzményeit is szivesen tárgyalták a művészek, különösen a «kis művészetnek» mesterei. Az etruscus tükrök diszítői visszamennek egészen a kalandra készülő P.-ra, a mint a Graeáknál jár (l. Gorgo). Ilyen pld. az a tükör, melynek képét a Monumenti dell’Isntitutóban (9, 56, 2) találjuk. P. és Athena loppal lábujjhegyen közlekednek a két öreg asszonyhoz, a kiket a művész a zókori dajkáknak jellemzetes ruhájában ábrázolt. Arczuk ránczos, de épen kezében tartja a közös szemet, mely után P. kezét suttyomban kinyújtja. Ugyancsak egy archaistikus vázaképen (Gerhard, Auseri. Vasenbilder, 323) másolatban megőrizve kapjuk azt a domborművet, mely Spartában Athena CalcioicoV templomában állott (Paus. 3, 17, 3), s a mely azt mutatja, hogyan látják el a nymphák P.-t mindazzal, a minek veszedelmes vállalkozásában szükségét láthatja. A három nympha közül mindenik más-más darabot tart a kezében: az egyik a szárnyas sarukat, a másik a láthatatlanná tevő sisakot, a harmadik a zacskót (cibisiV), melynek az a rendeltetése, hogy a Gorgónak vészthozó fejét magába fogadja. A hős átveszi ezt a sok hasznos dolgot, míg isteni védője Athena háta mögött áll. Más műemlékek azt a jelenetet vették fel alakítandó motivum gyanánt, midőn P. a Gorgónak fejét veszi. Ennek igen régi ábrázolása a selinusi metopák egyikén látszik (eredetileg a palermói múzeumban), a hol P. és Athena szembe fordulnak a nézővel (nyilván, hogy Gorgónak vérfagyasztó tekintetét kikerüljék). Medusa máriskarján tartja a kibugygyanó véréből fakadt Pegasust, a kinek azonban szárnya nincsen. Érdekes, hogy ehez az emlékhez fűződő műtárgyakon (pld. a Baumeisternél a 3. k. 1438. sz. a. közölt melusi terracottán) P., a ki csak imént vette fejét a Gorgónak, az épen most szletett Pegasusra pattan, nyilván azért, hogy a Gorgo üldöző testvérei elől annál gyorsabban menekülhessen. Ez a lóháton való menekülés valóságos unikum, mert különben P. mindig a szárnyas saruk segítségével fut a Gorgók elől, míg a levágott fejet vagy kezében tartja, vagy pedig a zacskóba rejtette. Így találjuk ezt már Hesiodusnál (scut. 216–237), nemkülönben a Cypselus ládáján (Paus. 5, 18, 1) és a vázaképeknek egész hosszú sorozatán, melyeken hol a testvérek szorongatják a menekült P.-t hol Posidon emeli reá szigonyát, hogy bosszút álljon Medusáért, a ki egykor isteni szerelmét birta. A fénykorban aztán hol a Gorgo fejének képe veszített ijesztő voltából hol az egész jelenetnek ódon merevsége változott által szép és megható compositióvá: Medusából szép leány lesz, kinek csonka teste lágyan borul az anyaföldre, míg levágott fejét P. emeli magasra. A hőst Athene, Hermes és Nich, néha más istenségek veszik körül, a Gorgók helyett pedig Satyrusokat látunk, a kik a kővé változtató fejnek láttára comikus rémülettel szaladnak szerteszéjjel. Megesik az is, hogy a Gorgók száma nem három, hanem négy; külsejürke nézve pedig szép ifjú leányok, a kik inkább kaczér mint rémült helyzetben veszik tudomásul a sorsot, mely testvérüket érte (capuai, ez idő szerint berlini vázaképen, Baumeisternél, 3. köt. 1439. ábra). Ritkábban, de nagyobb mesterek hagyatékában találkozunk azzal a jelenettel, mikor P. a Gorgo levágott fejével Polydectes királyhoz közeledik. Ez különben mint nagy kép az athenaei pinacothecában is meg volt festve. Paus. 1, 226. Különálló, de nagy érdekű csoportot képeznek a P.-ra vonatkozó műemlékek sorában azok a műtárgyak, melyek Andromedának P. által történt megszabaditását ábrázolják. Ennek a csoportnak korra nézve meglehetősen késő, de szépségre mégis kiváló tagjai azok a reliefek, melyek nyilván festmények után készültek, a melyeknek legkiválóbb képviselője a capitoliumi múzeum márvány reliefje Romában (648. á.). Andromeda ruhája technika tekintetében Paeoniusnak és a sarúkötő Nich-k mestereinek hatása alatt áll, P. alakja viszont erősen emlékeztet Hermesre, a mit még fokoznak a szárnyas saruk és a göndör fürtök közül előlopódzó szárnyak (a láthatatlanná tevő sapka velejárói). Egészen máskép mutatják Andromeda megszabadítását a vázaképek, pld. az a napolii amphora, melyet Baumeisternek szakszótárában a 3. kötetben az 1440. ábra alatt találunk. Itt a cselekvény három párhuzamos sorozatban foly le szemünk előtt. A középső sorozatban középen Andromedát látjuk, menyasszonyi díszben és két fához kötött kezekkel. Egyfelül dajkája közeledik feléje gyászosfüzérrel, másfelül anyját látjuk, a ki még akkor is hiúságának áldoz. Alant P. viaskodik a szörnyeteggel, a mit a tengernek lakói (Scylla és a Nereisek) félő tisztelettel néznek, fent pedig Aphrodite hallgatja Eros suttogását, a ki mintha mondaná anyjának, hogy ezt a veszedelmet Andromedáról a szeretet fogja elhárítani. Igen érdekes, genreszerű képek azok, melyeken Athena úgy mutatja kedvenczének P.-nak a Gorgo fejét, a mint az a víznek sima felületén tükröződik. Pompejibeli falképeken P. ugyanúgy mutatja a veszedelmes szörnyeteget Andromedának. Lelőhelyénél fogva különös érdekű az a pannoniai dombormű (649. á.), mely a Magyar Nemzeti Múzeumban van és P.-t úgy mutatja be, a mint balkezével üstökénél fogja Medusát, jobbjával nyakának szegzi kardját. Pallas Athene azon sisakosan nézi a jelenetet és paizsát tükörként állítja P. elé. Ugyanezt a jelenetet (Pallas nélkül) mutatja egy váczi dombormű is. Mindkettő valamely kiválób művésznek munkája után készült selejtesebb anyagból. – A P.-ra vonatkozó gazdag szakirodalomból kiemeljük a következő munkákat: K. Fr. Hermann, P. und Andromeda (Göttingen, 1851). Fedde, De Perseo et Andromeda (Berlin, 1860). U. a. P., Pentheus u. Andromeda (Archaeol. Zeitung, 20, 1862, 357–364). Trendelenburg, Anfora rappresentante Pers. ad. Andormeda (Ann. 44, 1872). Boehlau, P. u. die Graien (Ath. Mittheil. 1886). Knatz, Quomodo Persei fabulam artificesGraeci et Romani tractaverint (Bonn, 1893, 33–37. l.). Löschke, Enthauptung d. Medusa (Festschr. f. Brunn, Bonn, 1893), Hartland, The legends of Pers., a study of tradit. in story, custom and relief (London, Tom. 1–3. 1894–95). A műemlékekről külön Baumeister szakszótárának 3. kötetében Gerhard. Etr. Spiegel, 2, 121–124. tábla. 3, 121–124. 4, 332, 74. Raoul Rochette, Ch. de peint, 26. tábl. 301–314. ll. A vázaképekről Jahn a Philologusban (27. 1–17. ll.); a pannoniai emlékekről: Récsei Viktor, Pannonia ókori mythologiai emlékeinek vázlata (52, 54 és 97; az egyik dombormmű a 17. táblán, kimerítő méltatása Arch. Ért. 1882. 159). – 2. P. vagy Perses, Macedonia királya, III. Fülöpnek fia, 212. Kr. e. született atyjának valamelyik balkézre való feleségétől (Liv. 39, 53) vagy valami rabnőtől. De az udvari ármányok úgy hozták magukkal, hogy a királynő a gyermeket úgy tüntette fel, mintha az övé lenne. Plut. Arat. 54. A fiú szépen fejlődött és már korán jelét adta bátorságának és a katonai pályára való rátermettségének. Atyja is észrevette ezt és kiváló férfiak vezetése alatt az illyriaiak ellen küldötte, a kik a rómaiakkal szövetkeztek volt 201-ben. Liv. 31, 28. Később változtak a viszonyok és akkor úgy esett, hogy midőn a rómaiak élet-halálharczukat vívták Antiochusszal, az ifjú P. mint Romának szövetségese harczolt édesatyja oldalán az aetolusok ellen. Liv. 38, 5. De csakhamar a Romához való viszony ismét elmérgesedett, a mi Fülöpöt arra indította, hogy Demetrius nevű fiát diplomatiia kiküldetésben menessze Romába. Liv. 39, 27. Demetrius, a ki már leőzetesen túszul járt Romában, ott jóbarátokat szerzett magának, fényesen oldotta meg feladatát. Oly fényesen, hogy diplomatiai sikereivel felébresztette atyjában a bizalmatlanságot, P.-ban pedig a féltékenységet. Annyira féltek tőle mint a hatalmas Romának barátjától, hogy titkon tőrt vetettek neki és megölették (181). Fülöp csak későn vette észre, hogy P. csak saját nagyravágyásának áldozta fel Demetriust, és hogy ő támaszát hajította el, a nélkül, hogy P.-ban helyette másikat nyert volna. Liv. 40, 24. v. ö. 39, 45. 40, 5. Plut. Aem. Paul. 8. Ez a tudat lesujtotta, P. lázas törekvése a hatalomra végképen megtörte, 179-ben meghalt és örökébe P. lépett. Uralkodói tevékenységének első tényeit bölcsesség és önmérséklet jellemzik. Alattvalóihoz kegyes volt és jószívű, kereste a népszerűséget, megkönnyítette az adóterhet. Romával szemben, melyet gyűlölt, mert benne a legnagyob akadályt látta arra nézve, hogy Macedonia ismét világpolitikát űzhessen, eleinte az óvatos és alattomos ellenség szerepére vállalkozott. Szövetséget kötött és kereskedelmi szerződésre lépett, de a béke idejét arra fordította, hogy kiegészítse azokat az előkészületeket, melyeket már apja megkedzett és a melyeknek czélja irtó háború volt a rómaiak ellen. Apja nagyszámú sereget toborzott, népének számát ügyes telepítésekkel megkétszerezte, raktárai tele voltak gabonával és eleséggel, kincses házai aranynyal. P. ezeket a becses előkészületeket megpótolta diplomatiai intézkedésekkel. Mindenfelé keresett és talált szövtségeseket. Illyriában Gentius fejedelem, Cotys a thraxok királya, a bastarnák népe készséggel lépett vele szövetségre; Boeotiában és Aetoliában pénzzel szitotta a hamu alatt lappangó szikrát, Syriát házassági frigy alapján biztosította magának. Mindez természetesen nem maradhatott titokban, a rómaiak látták, mi készül és a maguk részéről szövetségükbe vonták pergamumi Eumenest, továbbá jóakaratú semlegességre birtak néhány ázsiai és afrikai államot. Így állottak az ügyek, midőn a háború 171-ben kitört. P. gyakorlott katonái, a híres phalanx harczosainak epigonjai határozott előnyben voltak a legiók felett, a kiket egy döntő ütközetben meg is vertek (Sycuriumnál az Ossa alján Thessaliában). És ekkor következett be elseje azoknak a sajátságos, szinte megmagyarázhatatlan fordulatoknak, melyekben P. jelleme annyira gazdag. Mert a helyett, hogy ezt a győzelmet kellőképen kiaknázta volna, békéért könyörgött, mire azt a megalzó választ kapta, hogy ha békét akar, adja meg magát feltétlenül. Liv. 42, 31. skk. Egy második ütközet után, mely eldöntetlenül maradt, P. országába vonult vissza, cserben hagyván a szövetséges görög államokat, melyeket a rómaiak súlyos elnyomással fenyítettek. De azért a háború tovább folyt. 170-ben a rómaiak ügye fordult rosszabbra, a mennyiben hajórajuk Euboea mellett Oreusnál súlyos vereséget szenvedett. Liv. 43, 3. Szárazföldön is elpártolt a szerencse a római legióktól. A tehetség nélkül való római hadvezérek mindenütt meghátráltak a macedoni hadak előtt, mire P. behatolt Thessaliába, megverte a római szövetségben lévő dardanusoakt (Liv. 43, 3. 44, 18. 45, 3 skk.) és kétségkívül nagy eredményeket tudott volna elérni, hogyha fukarsága rá nem bírja, hogy a zsoldosoknak szánt összegekkel takarékoskodjék. Így a nagy mérkőzés nemcsak hogy eldöntetlen maradt, hanem 169-ben megtörtént, hogy a rómaiak P.-t és seregét megkerülvén, hirtelen Macedoniában termettek. P. annyira megijedt, hogy teljesen fejét vesztette, a miért aztán egy történetiró (Appian. Mac. 11) azt jegyzi fel, hogy P.-t az istenek vaksággal vertek meg. De akkor megint megfordult a hadi szerencse. A rómaiak kénytelenek voltak seregeikkel Macedoniából kivonulni, mire a szeszélyes király is megemberelte magát, nyomon követte őket és Thessaliában egész sorát aratta a kisebb győzelmeknek. Liv. 44,1–13. Ezáltal tekintélye midnenfelé helyreállott: Romában Prusias, Eumenes és a rhodusiak egyengették egy tisztességes békének útját (Liv. 44, 14. 45, 3), Gentius pedig, a ki Illyriának ura volt, felajánlotta P.-nak a véd- és dacz-szövetséget. Erre a hírre a bastarnák is küldöttek ujabb segédhadakat, melyek azonban vonakodtak csatázni, mert P. roppant fösvénységében még az előre megállapított zsoldot sem fieztte meg. Liv. 43, 11. 44, 23. Ekkor volt P.-nak utolsó alkalma, hogy a rómaiakat megverje. Mert 168-ban Kr. e. a római csapatok felett való parancsnokságot L. Aemilius Paullus vette által, a ki nemcsak consuli tekintélyével, hanem jó szívével és nemes jellemével párosítva nagy tudását és hadvezéri tehetségét, egyike lett az akkori római hadsereg regeneratorainak. A meglazult fegyelmet helyrehozta, a tactikát új alapokra fektette és így olyan sereget szervezett, mely sikerrel szállhatott szembe a félelmetes, macedoniai phalanxszal. Az eredmény meglepő volt. P. először külföldön veszítette el a hadműveletek talaját, azután Macedoniába szorult, utoljára pedig Pydnánál (jun. 22.) az örökké emlékezetes csatában mindent elveszített: hirnevet és trónt, hatalmat és hazát. Justin. 28, 1, 1. Propert. 4, 11, 39. A bujdosó király családjával és kincseivel egyetemben Samothracéba a Dioscurusok templomába menekült, a hol az üldöző rómaiak utólérték és a hol a férfiúhoz alig illő kicsinyhitűséggel adta meg amgát a győzedelmes ellenségnek. Aemilius Paullus lovagiasan bánt vele, de azért Macedonia függetlensége és P. szabadsága mindörökre oda voltak. A fogoly P. először ellenfelének diadalmenetében szolgált látványosságul a római népnek, azután Alba Fucentiában börtönbe vetették, melynek zordonságát csakis Aemilius Paullus jósága derítette fel, a ki nem szűnt meg az egykori ellenfél sorsának érdekében felszólalni, a míg csak a rab királyt a halál szenvedéseitől meg nem váltotta. P. családja lassankint az apró emberek sorába lépett, legkisebbik fia Alexander atyja halála után mint irnok élt és halt meg Albában. Liv. 45, 42. P. derék hadvezér és vitéz katona volt a csatatéren, életmódjában tiszta és egyszerű, terveinek előkészítésében következetes és kitartó, de mikor ezen tervek kivitelére került a sor, a döntő pillanatban visszarettent a merész elhatározástól és a sikertelenségtől való félelmében eljátszotta a biztos sikert is, melyek előkészítésén évek hosszú során által fáradozott volt. Ez a hiba párosítva fukarsággal és a kincseihez való görcsös ragaszkodással, lassankint leterelték őt a trón magaslatáról és olyan lejtőre juttatták, melynek alján az ő részére ott volt a börtön és a halál, utódai számára pedig a szegénység és feledés. Polyb. 23–27. 29. 30. A P.-ra vonatkozó irodalomból kiemeljük a következő munkát: Gerlach, P. König von Mazedonien und Lucius Aemilius Paullus (Basel, 1857).