Persii.

– 1. C. Persius, a második pún háborúban legyőzte a tarentumiakat Kr. e. 210-ben. Livius (26, 39) in omnes occasiones rei gerendae impiger vir-nek jellemzi. – 2. C. Persius, a Gracchusok idejében kiváló tudós, Lucilius kortársa (Cic. de or. 2, 6, 25), ki az ő iratait nem akarta olvasni (Persium non curo legere). Neki tulajdoníták némelyek C. Fannius beszédét a szövetségesekről és a latinus névről Gracchs ellen. Cic. Brut. 26, 99. – 3. A Persius Flaccus, a stoikus lelkületű satiraköltő, született 34-ben dec. 4-én Kr. u. Volaterraeben Etruriában, előkelő, vagyonos családból, meghalt 62 nov. 24-én hatvannyolcz éves korában (a 650. á. állítólag P.-t ábrázoló márványherma a római Museo Capitolinóban). Jó nevelésben részesült. Remmius Palaemon és Verginus Flavus voltak mesterei a grammatikában és rehtorikában. Tizenhat éves korában Annaeus Cornutus stoikus bölcsészhez csatlakozott, kihez oly odaadó rajongással ragaszkodott, hogy ez egész életére, költészetére döntő befolyással volt: életére, a mennyiben folytonos tanulmányok közt minden erkölcsi botlástól ment ifjuságot élt át; költészetére, a mennyiben a stoikus morál iránt lelkesedés és feltétlen hit hatotta át és ama romlott korszakban szatira-irásra adta magát. A stoikus erény eszményi alakját látta a híres Arriában, Paetus Thrasea nejében, ki neki rokona is volt. Servilius Nonianust, Plotius Marcinust áhítatos tisztelettel vette körül. Ifjú korának bizalmas barátai voltak Caesius Bassus és Calpurnius Satura. Ismerte Senecát is, de nem nagy rokonszenvet érzett vele. Két tudós göröggel, Claudius Agathemerusszal és Petronius Aristocratesszel is gyakran érintkezett. Lucanust is ismerte. De Annaeeus Cornutus befolyása mondhatni leigázta költői egyéniségét. Háláját, szeretetét azzal fejezte ki, hogy halála után tekintéles vagyonát anyjára és nővérére hagyta ugyan, de külön hagyatékot rendelt Cornutusnak és reá hagyta könyvtárát, iratait; Cornutus csak a könyvtárt fogadta el. A költő hátrahagyott irataiból azt a kis könyvet választá ki, mely ma is P. neve alatt ismeretes, az a könyv, melyről Quintilianus, a római irodalom finom értékelője mondja: multum et vere gloriae quamvis uno libro P. meruit (inst. or. 10, 1, 94). Mint Jahn korszakos kiadásában bebizonyítja (Proleg. 45), Cornutus pótolt, illetve törölt is verseket, mert különben töredékes alakban kellett volna nyilvánosságra hozni a költő satiráit. Egyébiránt első kisérletei egy úti benyomásait leiró költemény (odoiprica), Arria hősies halálára írt panegyris és egy fabula praetexta, Vescia (?). Cornutus ezeket megsemmisítendőnek tartá és az így megrostált gyűjteményt átadta Caesius Bassusnak, a költő legjobb barátjának kiadás végett. Caesius Bassusról utolsó satirájában úgy emlékezik meg mint sokoldalú iróról, Cornutus iránt pedig elragadtatását 5. satirájában örökíté meg, mely egyszersmind a stoikus, morál alapvető elvét hirdeti, a valódi szabadságot, mely az igazság mellett tántoríthatatlan kitartásra tanít és a szenvedélyek rabszolgasága alól fölszabadít. Persiustól hat satira maradt reánk. Első satirája szomorú képet nyújt korának sülyedt irodalmi viszonyairól, az irási szenvedélyről, a lejárt műfajok (jelesen az epos) erőltetett művelőiről. Saját hivatását a hasznos igazságok hirdetését látja maga előtt, mintegy programmját adja írói pályájának. E satirában élet, közvetetlenség van. Pedig P.-nál ép az élet közvetlen ismerete hiányzik. Hamar a legfenségesebb, legtisztább elvek körébe emelkedik. Nincs meg benne Juvenalis hatalma, életteljes igazsága. Második satirája, az ima, erkölcsi szempontból akár a keresztyén felfogás tisztaságágáig emelkedik. Macrinus születésnapjára írja. Megtanít arra, hogy csak erkölcsi javakat kell kérni, sőt az istenekre bízni magunkat, mert ők tudják, mi válik javunkra. Mintha csaka Szent Írás örök szép szavait hallanók: «kik az istent szeretik, azoknak mindenek javokra vannak». A harmadik satira az erénytől elszakadt szív nyomorúságát festi, az emberi szenvedélyek uralmát rajzolja. A negyedik az önismeretre buzdít, az ötödik Cornutus eszményített alakját örökíti meg; a hatodikat Caesius Bassushoz írja és neki a józan mérséklet és kevéssel megelégedés elvét hirdeti, mint az emberi boldogság alapját. Persiusban a nagy író már csak kialakulóban volt. Az élet ismeretét az erkölcsi példákban hamis pathosszal és czélzatossággal rajzolt képek nem pótolják. Nemes szívnéek buzgó heve,az erény irnát érzett rajongása, mely az ihletig emelkedik, teszi Persiust költi lélekké, de még nem kiforrott költővé. Még nagyon érzik rajta az iskola. Még költői nyelvén is nagyon érezhető az utánzás. Horatiust utánozta. Nisard 8Études sur les počtes de la décadence 1, 201 skk.) ügyesen jellemzi a hanyatlás költőjének törekvését, hogy az utnázás útján elsajátított képeknek az eredetiség látszatát adja meg. A Lemaire-féle parisi kiadásban párhuzamba is van állítva P. és Horatius. Hatott rá Lucilius is, de Horatiuson át. Ritkán és nehezen írt. Nyelve zsúfolt, képei képzavarba csapnak át. A satira párbeszédes formáját túlozza, mi által szaggatott, nehézkes szerkezetet ad satiráinak. A kedves mosoly, az életbölcsesség derűje, mely Horatiusnál oly ellenállhatatlan bájjal vonz, P. ajka körül fanyarrá változik. Sokat, nagyon sokat akar mondani. Érzi, hogy nem értik, mert az ő világnézete a bölcsész világnézete, mely az életet irányozni szeretné, de elvont okoskodását az élet nem veszi számba. S ha mégis fölmelegít, vagy inkább fölemel, azt a romlatlan ifjú lélek fenszárnyaló lelkesedésének lehet tulajdonítani. Homályosságát zsufolt írásmódja okozza. Már a classikus korban érezték annak szükségét, hogy magyarázatot adjanak hozzá. A középkorban, mely erkölcsi tiztaságáért nagyra becsülte, el volt terjedve egy commentarius commentum Cornuti cz. alatt. Ennek kivonatát tartalmazzák a glossae Pithoenae, melyet Jahn kiadásába fölvett. Ujabb tudósok közt nagy tudománynyal magyarázta Casaubonus 1615-iki kiadásában. Jahn kiadta 1843-ban cum scholiis antiquis. Kisebb kiadása is jeles critikai bevezetéssel van ellátva, megjelent Berlinben 1851-ben és újolag Juvenalisszal és Sulpiciával együtt 1886-ban. Kiadták még: Dübner 1833-ban, Weber 1826-ban, Plum 1827-ben, Connigton–Nettleship, Oxford, 1874-ben commentariussal és angol forditással. Kitünő angol fordítását adta Lewis Evans (The satires of Juvenal, Persius, Sulpicia and Lucilius, London 1890). Ugyane kötetben van Gifford verses fordítása. Tanulmányt írtak Persiusról Teuffel, Studien und Characteristiken, 520. skk. ll. (második kiadás, 1889), Nisard, a fennidézett munkában, Martha, Un počte stoicien (Revue des deux Modnes, 1863. 291. skk. ll.). Magyarra fordították P. satiráit Kiss János a Felsőmagyarországi Minervában 1826-ban (kiadása A. P. Flaccus satirái, Sopron, 1829) és Barna Ignácz, A. P. Fl. és Sulpicia satirái, Budapest, 1877. Tanulmányt írt Hegedűs István Persius cz. alatt az Egyet. Phil. Közl. 1893-ik évi folyamában, Freitag Gusztáv doctori értekezésében (1901) igyekszik kimutatni a stoikus erkölcstan elemeit P. satiráiban. Némethy Géza az Egyet. Phil. Közl. 1902. évi folyamában írt tanulmányt P. első, második és haramdik satirájáról.