Persis

h PersiV, Persih, óperzsa-nyelven Pârsâ, assyriai és héber nyelven Pâras, arabul Fars, Farsistân, az iráni felföld délnyugati része, a perzsa birodalom fő és törzstartománya. Határai Keleten Carmania (ezt különben I. Darius idejéig még P.-hez számították), Északon Media (Paraetacene), Nyugaton Susiana (a Zagrus hegysége), Délen és Délnyugaton a Perzsa öböl. Media felé a o megalh climax nevű meredek hágó vezetett, Susianába pedig az ai pulai ai PersideV (m. Keláh i Szefid) nevű hegyi út. Az ország legnagyobb folyója az Araxes (m. Kum-i Fírúz), a melyet a Medusnak (m. Murgháb, alább Pulvár) beléje való ömlésétől kezdve m. Bendemírnek neveznek és a mely a Bakhtegán nevű sós tóba szakad; továbbá van egész sor tengerparti folyója. P. 3. természetes részre oszlik: 1) a tengerpart forró, homokos vidékére, a melyen csak pálma terem; 2) az ország belsejére, mely lépcsőzetesen emelkedik, közben-közben vízben dús és igen termékeny völgyekkel, a minő pld. Merdast síksága a Medus mellett; 3) az északi részén elterülő hűvös felföldre, mely jó legelőkkel dicsekszik. P. lakosai (Persai, Persae) eredetileg igen egyszerű és edzett életet éltek mint pásztorok és vadászok; 3 osztályra oszlottak: 1) a harczias nemesség, melynek nemzetségei közűl említendők: Pasargadai (a melybe az Achaemenidák uralkodó családja is tartozott), Marajioi, Maspioi; 2) a földművesek: PanJialaiou Dhrousiaioi és Germanioi (valószínűleg a carmaniaiak); 3) a nomádok: Daoi, Mardoi, Dropicoi és Sagartioi. E nomád törzsek, melyeket részben más vidékek lakossága közt is emlegetnek, talán nem is voltak árják, mint a többi törzs. P. városai: Pasargadae (l. ezt), Persepolis (l. ezt) Gabae, Tarce (a Granis nevű tengerparti folyóhoz közel). Az ország történetét l. Cyrus, Darius, Xerxes, Artaxerxes, Perzsa háborúk, Parthusok, Sassanidák steff. czímszó alatt. – Perzsia művészete, mely a babylon-assyriai és az aegyptusi művészet hatása alatt fejlődött, nem a nép művészete, hanem udvari művészet, mely a királyok szolgálatában áll. Az építészet emlékei a királyi sírok, még pedig vagy önállóan épített sírok (a milyent a 215. á. mutat, 1. köt. 505. l.) vagy sziklasírok (l. 223. á., u. o. 526. l.) és a királyi paloták (l. 647. á.), melyek lépcsőzetes alapon épültek száritott téglából. Ezekben az épületekben nagy szerepe jutott az oszlopnak (ilyennek példáját mutatja a 651. á.); legjellemzőbb rajta az oszlopfő, mely 3 tagból áll: a legalsó fölfelé és lefelé fordított kehely, a középső barázdás hasáb volutadíszszel, a felső egymásnak háttal támasztott két ököralak előrészéből áll, melyeknél a nyakuk közé illesztett nyeregben kettős koczkán pihen a gerenda. A két alsó tag néha el is marad az oszlop fején (l. 652. á.). A bikás oszlopfő helyett egyszarvúakkal diszített oszlopfőt is találunk. A szobrászat nem alkotott önálló műveket; a paloták bejáratai mellett óriási állatalakokkal találkozunk, melyek közeli rokonai az assyriai s nemű emlékeknek (l. 1. köt. II. tábla, 130. á.). Maradt reánk számos dombormű különösen Persepolis romjaiban, melyek a bejáratnak oldalfalait és a terrasseok falait diszítették. Az ábrázolás középpontja rendesen a király. Így látjuk pl. a királyt a trónusán, mögötte kiséretének egy tagját (653. á.) vagy máskor ugyancsak a király van ábrázolva harczosként, a mint kardját az ellenséges csodaszörny mellébe döfi (654. á.). A 655. á. ó-perzsa dombormü alapján Ahura Mazda symbolumát mutatja. – Irodalom: Spiegel, Erânishe Alerthumskunde (1871–78, 3 köt. London, új kiad. lord Aberdaretól, 1894). F. Justi, Gesch. des alten Persiens (az Oncken-féle gyűjteményben: Gesch. in Einzeldarstellungen 1879). Malcolm, Hist. of Persia (1860, 2 köt. németűl is megvan). Nöldeke, Aufsätze zur pers. Gesch. (Leipzig, 1887). Gutschmid, Gesch. Irans u. seiner Nachbarländer (1888). Duncker, Gesch. des Alterthums (4. köt. 4. kiad.). Spiegel, Die altpersischen Keilinschriften 2. kiad. 1881. Rawlinson G., The seventh great oriental monarchy (London, 1875). Gobineau, Histoire des Perses (2 köt.1869). Oppert, Mélangés Perses (Paris, 1872). Weissbach és Bang, Die altpersischen Inschriften (Leipzig, 1. köt. 1893). Dieulafoy, La Perse, la Chaldée et la Susiane (Paris, 1886) és L’art antique de la Perse (5 köt. 1882–89). Bleibtreu J., Persien (Freiburg, 1894). Morgan J., Missino scientifique en Persie (1. k. 1894). Gayet Al., L’art persan (Paris, 1892). Schwab, Bibliographie de la Perse (Paris, 1876). Tomaschek, Zur historischen Topographie von Persien (Sitzungsber. d. Wiener akad. 1883–85).