Perzsa háborúk.

Darius perzsa király nagy birodalmának épségét Nyugat felől mindig veszélyeztetve látta, míg a már meghódolt kisázsiai görögök európai rokonai a szomszédságban függetlenek voltak. Elhatározta tehát meghódításukat, miután már a scytha hadjárat alatt függésbe hozta Thraciát, sőt Macedoniával is elismertette fenhatóságát. A terv keresztülvitelét azonban néhány évre visszavetette az ion függetlenségi harcz. Ezt fejedelmi önzés szitotta, mert a kisázsiai görög nép állapota a perzsa uralom alatt nem volt felettébb súlyos, legfölebb azokra a városokra nézve volt terhesebb a perzsa gyámkodás, melyekben kedv mutatkozott a perzsáktól támogatott tyrannusok megbuktatására. De ész szerint kedvező sem volt most az idő a kisérletre, midőn a perzsa birodalom nagyobb, rendezettebb, a központi hatalom szilárdabb volt mint valaha. Azonban nem vette ezt figyelembe Aristagorasnak, Miletus tyrannusnáak az érdeke. Midőn Naxos szigetéről az aristocratákat elűzték a democraták s az előbbiek Aristagorashoz folyamodtak közbelépésért, ez szerette volna a gazdag szigetet magának elfoglalni. De nem érezvén magában elég erőt, Artaphernes sardesi satrapa előtt kecsegtető színben tüntette fel a sziget meghódításának előnyeit a perzsa hatalomra nézve. Ennek következtében Darius 200 hajót adott nekirokona Megabetes vezetése alatt. Utóbbival ment Aristagoras is. Észrevétlenűl akarták meglepni a szigetet, de útközben összetűzött a két ezér, mire Megabatas titokban értesítette a naxosiakat, kik aztán neki készülvén, visszaverték a támadást. Aristaoras a kudarcz miatt kegyvesztését biztosnak tartva arra a gondolatra jött, hogy fellázíjta az összes ionokat Ázsiában. Tervében megerősítette apósának és a tyrannisban elődjének Histiaeusnak (l. o.) a követe, ki által titokban Histiaeus is lázadásra buzdította abban a reményben, hogy Darius majd őt fogja kiküldeni a mozgalom lecsendesítésére s így menekülni fog az udvarból. Aristagoras megkisértette az európai rokonoktól is segélyt eszközölni, de Spartában (l. Cleomenes, 1) visszautasították; Athenae azonban küldött 20 hajót, Eretria pedig ötöt. Az ionok a Kr. e. 498. év tavaszán az athenaeiek tanácsára hritelen meglepték Sardest és elhamvasztották. A döntő lépésre az összes görögök a mozgalomhoz csatlakoztak a Propontistól a cyprusi vizekig. De a perzsák is összeszedték maguakt s hirtelen oly csapást mértek a Sardes alól elvonulókra, hogy az athenaeiek tanácsosnak tartották azonnal hazavonulni. A perzsák erélyesen hozzáláttak a mozgalom elfojtásához mind a szárazon mind a tengerren. Aristagoras hamar elvesztvén bátorságát, a miletusiak egy részével a Strymon vidékére költözött ki. Histiaeust pedig végre a háború 3-ik évében elbocsátotta Darius a harcztérre, de a miletusiak be sem bocsátották városukba, majd a chiusiak is visszautasították, mire kalóz életre adta magát. A függetlenségi harcz sorsa 494-ben (Busolt szerint 497-ben) dőlt el. Lade szigeténél (l. o.) a szövetkezett keleti görögöknek 353 hajója gyűlt össze. Kitartás, összevágó működés és jó vezérlet mellett győzelmet arathattak volna. De viszálykodtak, nem tudtak megállapodásra jutni a fővezérlet dolgában, sőt a hajóhad 2/3 része megvesztegettetvén az ellenség által, az ütközet napján elszéledt. Az ott maradtak, különösen a chiusiak 100 hajójukkal hősiesen harczoltak, de végre is vereséget kellett szenvedniök. A perzsák még abban az évben bevették Miletust is, teljesen elpusztították, a fegyverfogható polgárokat leölték, a nőket, gyermekeket pedig a Tigris torkolata tájára telepítették. 493 nyarán a phoeniciai hajóhad megtörte a propontisi és chersonesusi görög városokat is és ezzel a függetlenségi harcz végleg elbukott. 492-ben tehát Darisu azon czím alatt, hogy Athenae és Eretria bevatkozását nem hagyhatja büntetlenűl, az európai görögök ellen küldött egy nagy sereget veje az ifju Mardonius vezérlete alatt, ki maga is az erélyes föllépést és gyors döntést sürgette. A szárazföldi hadsereggel Thracián vonult keresztül, ujra függésbe hoztán ezt, miután az ion függetlenségi harcz alatt elszakadt volt. Meghódolt Alexander macedoniai király is. De hajóhadát, mely a szárazföldi hadsereget a thraciai partok mentén kisérte, az Athos hegy mellett vihar érte, minek következtében állítólag 300 hajó elpusztult s valami 20,000 ember a vízbe fulladt vagy más módon veszett oda. A szárazföldi hadak is érzékeny veszteséget szenvedvén a thraxoknak egy éjjeli támadása következtében, Mardonius meghiusult tervvel, kegyvesztetten vonult vissza. A király azért nem adta fel reménységét, melyet buzgalommal táplált az Athenaeből elűzött Hippias (l. o.) is, meg Demaratus a trónjavesztett, bujdosó spartai király. De Darius most már óvatosabb eljárást akart követni, szerényebb keretet adott tervének is, egyelőre csak Athanet és Eretriát akarván megbüntetni. Az általános hangulat iránt tájékozást óhajtván szerezni, elküldé a követeit a görög államokhoz bekövetelni a meghódolás szokásos jeleit. A szigetlakók, kikhez fordultak, kivétel nélkül engedtek a felhivásnak, sőt többen a szárazföldi államok közül is, de Spartában kútba, Athenaeben a Barathrumba dobták a követeket. Darius tehát 490 tavaszán az issusi öbölből útnak indította 600 hadi és számtalan szállító hajóját valami 100,000 gyalog és 10,000 lovas harczossal (Herodotus (6, 95) 600-ra teszi a trieresek számát; Cornelius Nepos (Milt. 4, 5) 200,000 gyalogot és 10,000 lovat említ; újabban az összes harczosok számát 50–60,000-re teszik, l. Busolt, 2, 575). De most két vezért helyezett élükre, ú. m. Artaphernest (l. o.) a volt sardesi satrapának, saját mostoha testvérének fiát és a medus Datist. Ezek először Naxost pusztították el, bosszút állva ezzel azért a kudarczért, melyet a perzsa had itt az ion függetlenségi harcz küszöbén szenvedett. azután útközben hódolásra bírván a többi Cyclasokat, az Euripus felé vitorláztak és árulás segítségével megvették Eretriát s polgárait rabszolgaságra hurczolták. Innen Hippiastól vezetve a marathoni öbölbe hajóztak. Ide sietett 9000 athenaei polgárkatona a megfelelő számú fegyverhordó rabszolgákkal. Már állást foglaltak, midőn ezer plataeaei jött meg segítségűl. A marathoni lapályon ütközetbe bocsátkozván, az athenaei Miltiades fényes győzelemre vezette honfitársait. A perzsák erre haza takarodtak, sőt kibocsátották kezükből a Cyclasokat is, mert a felingerült Darisu oly nagy mérvű készületeket tett most egy újabb háborúra, melyekhez képest közömböseknek látszottak az aegaeus-tengerbeli támpontok. Nagy készülődései között azonban 485-ben meghalt. Fia, Xerxes, uralkodása második évét (484) arra használta fel, hogy a fellázadt Aegyptust lecsendesítse. A görög háborúra nem érzett kedvet, ellenezték azt sokan a perzsa előkelők közül is, főképen Artabanus, Darius testvére (Hdt. 7,8–18), de mégis győzött a harczi párt, melynek feje Mardonius volt és a melynek munkáját elősegítették a görög bujdosók, mint a Pisistratidák valamint a Thessaliában uralkodó Aleuadák, kik perzsa segélylyel szerették volna uralmukat biztosítani Xerxes tehát e különböző befolyásoknak engedve óriási előkészületek után 480 tavaszán útnak indította roppant sergét. (Herodotus (7, 184–6) 1,800,000-re teszi az ázsiai harczosok számát a 80,000 lovassal együtt, 1207-re a trieresek és 3000-re a szárazföldi sereg létszámát. Minden valószínűség szerint ez a szám is igen nagy, bár Duncker és Curtius elfogadhatónak tartják. Utóbbiak a hadihajók számául elfogadják az 1207-et, a Ctesias 1000-ével szemben, de Duncker azok személyzetéül csak 250,000-et vesz fel. Busolt (2, 671) az egész sereg létszámát, beleértve a poggyász stb. személyzetet, nem sokkal többre teszi 300,000-nél. Beloch (1, 368) 100,000 harczost veszen fel. Végűl Delbrück Perserkriegejében az ellenkező túlzásba esve 65–75,000 harczost s valami 100,000 podgyász- és szolgaszemélyzetet veszenfel). Hajóhada Cyméből és Phocaeából indult ki, szárazföldi hadserege pedig Sardesből vonult a Hellespontus felé, melyen az ezen alkalomra készült két hídon 7 nap és 7 éjjel ment át. A perzsák hosszas készülődése becses időhaladékot juttatott a görög nemzeti ügynek. A jövendő eseményekre döntő fontosságú volt, hogy Athenae Themistocles hatása alatt (l. o.) jelentékeny tengeri hatalommá fejlődött. A lauriumi ezüst bányák jövedelméből 200r-a emelte Athenae hadihajóinak a számát, a több évig tartó aeginai háborút pedig felhasználta az új hajóhaj kiképzésére. Themistocles buzgólkodása kövekeztében 481 őszén az Isthmuson gyűlést tartottak Athenae, Sparta, ennek szövetségesei ,továbbá Aegina, valósínűleg Megara, Plataeae és Thespiae; szövetséget kötöttek a perzsák ellen és ezzel oly mérvű közeledés történt a görög államok között, a minőre eddig nem volt példa. A fővezérletet nemcsak a szárazon hanem Themistocles és Athenae bölcs mérséklete és áldozatkészsége következtében a vizen is Spartára ruházták. Csatlakozásra hívták fel a többi államokat is, de fájdalom siker nélkül, úgy hogy a szövetkezettek jóformán magukra maradtak. Nem vettek részt a nemzeti harczban Creta, Corcyra, Argos, Thebae. Ellenezte a háborút és a meghódolás mellett foglalt állást Delphi. E miatt elijesztő választ is adott először a tanácskérő athenaeieknek s csak Themistocles közbenjárására alakította át tanácsát olyanformán, hogy abból az athenaeiek megértették, hogy a perzsák elől hajóikra kell menekülniök. Nagy segítségül szolgált volna az akkoriban virágzó Syracusae részvétele, de ezt megakadályozták a carthagóiak, kik felhasználva a görögség szorongatott helyzetét, állítólag 300,000 főnyi haddal ütöttek a siciliai görögökre. A thessaliaiak hajlandóknak nyilatkoztak a nemzeti ügyhöz állani, és kérésükre 10,000 harczos indult el a spartai Euaenetus vezetése alatt, hogy zárja el a Tempe völgyét, Görögország első kapuját. Értesülvén azonban a macedoni királytól, hogy állásuk nyári időben a hegyeken át megkerülhető, néhány napi időzés után visszavonultak, abban az időben, midőn Xerxes a Hellespontuson tartotta átvonulását. Ennélfogva a thessaliaiak, midőn Xerxes megérkezett, melléje állottak. A Tempe völgyének feladása után a legtanácsosabbnak látszott a Thermopylaenél vetni gátat az ellenségnek. E feladat Leonidas (l. o.) spartai királyra és a vezérlete alatt levő 8000-nyi hadra háramlott. Fedezésükre Aremisium fokhoz vonult fel a 271 trieresből (közte 127 athenaei) és 9 darab ötvenevezős hajóból álló hajóhad a spartai Eurybiades vezetése alatt. Xerxesnek támadása Leonidas ellen két napon át nem vezetett sikerre, mire az Ephialtestől elárult ösvényen, melynek védelmét az oda kirendelt 1000 phocisi elhibázta, a perzsa Hydarnes a tízezer halhatatlannal átkelve megkerülte a görögök hadállását. Leonidas kerülni akarván az oknélküli vérontást, a szövetséges hadakat elbocsátotta, de maga a 300 spartaival valamint az önként vállalkozó thespiaeiekkel helyt maradt, hogy legalább példát szolgáltasson nemzetének. Mindnyájan hőshalált szenvedtek (480 aug.). Ez alatt Artemisiumnál kisebb-nagyobb tengeri ütközetet vívattak, miután a perzsák Dél felé igyekezve Magnesia partján vihar következtében 400 hajót veszítettek volt. Az artemisiumi ütközetek nem vezetvén döntéshez, 200 perzsa hajó az Euripus felől akarta megkerülni a görögöket. De e hajók szintén a viharnak estek áldozatúl. Midőn aztán a görögök értesültek Leonidas sorsáról, nem látván okot a további ottmaradásra, 378 hajóval Salamis szigetéhez vonultak vissza. Leonidas elestével Xerxes előtt megnyílt az út Középgörögországba. Phocist elpusztította. Boeotia örömmel állott mellé. Atticában csak valami 500 embert fogdoshatott össze, mert a többi elmenekült, a fegyverfoghatók a hajókra, a nők, gyermekek, aggok nagyobbrészt Salamisra, mások Aeginába, Troezenbe. Midőn a görög hajóhad látta, hogy a perzsa emberáradat miként lepi el Atticát, miként árasztja el Phalerumot az ellenséges hajóhad, mely a sok veszteség után is még valami 1000 hajót számlált: a peloponnesusiak haladéktalanul az Isthmushoz való hátrálását sürgették, hogy itt elősegítsék Spartának azt a tervét, mely a szárazföldi védelem súlypontját is ide akarta helyezni, tekinteten kívűl hagyván Athenaet, sőt Megarist és Aeginát is. Pedig Attica népét odadobni az ellenségnek roppant balfogás lett volna a nemzeti ügy szempontjából. Themistocles meglévén győződve, hogy ha a görög hajóhad nem tart ki Salamisnál, sőt a visszavonulás czíme alatt szétoszlik, soha többé nem lesz söszegyűjthető: miután ennek megelőzésére minden kisérlete meghiusult, cselhez fordulva titokban értesítete a perzsa királyt, hogy ha nem siet a támadással, a görög hajósereg elillan s nem lesz többé alkalma azt egyszerre megsemmisíteni. Xerxes támadott tehát. Vesztére, mert vereséget szenvedett 480 sept. 27-én vagy 28-án. Diodorus szerint a görögök 40 hajót vesztettek, de a perzsa hadból 200 hajót sülyesztettek el s ezenkívűl még el is fogtak többet. Elesett Ariabignes, a király testvére és a hajóhad főparancsnoka. A győzelem érdemének főrésze az athenaeieket illeti, de az ellenség üldözésében az aeginaiak tüntették ki magukat. Hdt. 8, 83 skk. Aesch. Pers. 376 skk. Diod. Sic. 11, 17 skk. A perzsa hajóhad minden vereség mellett is megkisérthetett volna újabb ütközetet, de a nagy király végleg elvesztette bátorságát s mint a ki Attica elpusztításával feladatát megoldottnak tekintette, követte Mardonius tanácsát és a szárazföldi sereg nagyobb részével a termékeny Thessalia felé vonult, fedezvén útját a hajóhaddal. Themistocles szerette volna tovább üldözni a perzsa hajókat, lerombolni a hellespontusi hidat, esetleg még egyszer megütközni s állást foglalni a Hellespontuson, mire okvetetlen bekövetkezett volna Ionia fellázadása. Eurybiades és a peloponnusisak azonban ellenezték a tervet, mire Themistocles újabb cselhez folyamodott. Azt az izenetet küldte Xerxesnek, hogy a görögök le akarták rombolni a hidat, de ő megakadályozta, miért is most már nyugodtan mehet. Arra számított ugyanis, hogy a multkori tanácsa veszedelmet hozván a királyra, ez most nem fog hinni neki s annál inkább fog kisietni Europából. Xerxes éhségtől kimerült hadaival 45 napi út után ért a Hellespontushoz, hol a hidat a viharoktól szétrombolva találván, hajóhada segítségével kelt át. Mardonius azonban a sereg javával (Herodotus (8, 113) 300,000 főt említ, kétségen kívűl túlozva itt is) a termékeny Thessaliában maradt, hogy itt eltöltvén a telet, tavaszszal a szárazföldön próbáljon szerencsét. A perzsa hajóhad egy része Cymébe, a másik Samusba ment téli szállásra. Xerxes nyomorú visszavonulása elpártolásra bátorította Olynthust és Potidaeát. Az elsőt a király kiséretéből a Hellespontustól visszatérő Artabasus könnyen bevette, de az utóbbit hiába ostromolta 3 hónapon át. A görögök a győzelem örömére gazdag ajándékokat küldtek a delphii Apollónak, Themistocles nagy érdemeit mindenütt elismerték, de különösen Sparta részesítette őt nála szokatlan kitüntetésekben. Mardonius a telet arra használta fel, hogy a görögök között magának híveket szerezzen. Különösen Athenaet szerette volna szövetségesének megnyerni követe Sándor macedoniai király által kecsegtető ajánlatokat téve neki. A kisértés, midőn a város romban, Attica pusztaságban hevert, midőn Sparta segítségében sem igen lehetett bízni, nem volt közönséges. Ezt maga Sparta is átlátta, és Sándor ellensúlyozására szintén követséget küldött Athenaebe. Ez azonban hű maradt a nemzeti ügyhöz s azok a feleletek, melyeket a macedoniai királynak és a spartai követségnek adott, örök dicsőségére szolgálnak. Hdt. 8, 143, 144. Ádme Sparta nem tanusított ehez méltó magatartást. Bízva most már abban, hogy Athenae nem fog a perzsákhoz állani, bár maga támogatását igérte, mégis csak az Isthmus megerősítésével foglalkozott, csak a Peloponnesus védelmét tervezte komolyan. Elnézte, hogy midőn Mardonius megkapvaaz athenaeiek tagadó válaszát a 479. év tavaszán Közép-Görögországba indította hadait, amazok magukra hagyatva kénytelenek legyenek Atticát ismét kiürítni és a harczképtelen lakosságot Salamis szigetére költöztetni. Mardonius Atticába nyomulva egyelőre nem pusztított, hanem előbbi föltételeivel a hellespontusi Murychidest küldte el az athenaeiekhez. Egyedűl egy Lycides nevű tanácsos mert az elfogadás mellett nyilatkozni, kit azonban a polgárság azonnal megkövezett. Mardonius elpusztította tehát, a mi a mult évi dúlásból fennmaradt s a mit azóta a szorgalmas nép munkája visszaállított. Saprtába új követség ment, melyhez plataeaeiek és megaraiak is csatlakoztak. De ott még most is húzakodtak, a Hyacinthiákra hiatkoztak, s csak midőn a követség fenyegetődzött, hogy Athenae magára hagyatva kénytelen lesz a perzsákat állani, küldték el hadaikat Pausaniasnak (l. o.), Legonidas kiskorú fia gyámjának vezetése alatt. Ez magához vette az Isthmusnál a peloponnesusiak hadait, Eleusisnél pedig az Aristidestől vezetett 8000 athaneai hoplitával egyesült, úgy hogy a görög szövetségesek serege közel 40,000 hoplitára és valami 70,000 könnyű fegyverzetűre vagy fegyverhordóra rúgott. Mardonius argosi hirnököktől értesülvearról, hogy a lacedaemoniak is elindultak s így alkalm lesz a szövetségesek egyesült seregével döntő ütközetet vívni, lovasságára nézve alkalmas vidéket keresett és Boeotiába Erythrae közelébe az Asopus melletti térségre vonult, állítólag 300,000-nyi hadával, melyhez még 50,000 medus érzelmű hellen csatlakozott. Ide vonultak a szövetségesek is. Tizenegy napig döntő ütközet nélkül állottak egymással szemben az Asopus két ellenkező partján felállított hadak. Mardonius türelmét vesztvén, elhatározta a támadást, mit titokban hírűl vitt Sándor macedoniai király a görög vezéreknek. Ennek következtében ezek a 12-ik napra következő éjjelen visszavonultak Plataeae alá, hol a hely kedvezőtlenebb volt a perzsákra nézve. Mardonius utánuk nyomulva megütközött, de maga és sergének nagy része odaveszett 479 julius végén vagy még valószínűbben augustus elején. A görögök kezébe került a perzsák gazdag tábora s csak valami 40,000-ből állott csapat, mely az ütközetben tényleg részt sem vett, vonult el rendben Artabanus vezetése alatt északi irányban hazafelé. A szövetségesek a nagy siker hatsa alatt elhatározták, hogy a szövetséget továbbra isfentartják s ennek központjáúl a nagy győzelem színhelyét Plataeaet jelölték ki. Mielőtt szétoszoltak volna, megszállották Thebaet s innen a perzsa párt fejeit magukkal vivén, Pausanias őket Corinthusban kivégeztette. Hdt. 9, 1. skk. Plut. Arist. 11 skk. A hagyomány szerint magának a plataeaei csatának napján Mycale hegyfokánál is fényes győzelmet aratott a görög hajóhad. Ez ugyanis 479-ben az egyik spartai király Leotychides és az athenaei Xanthippus vezetése alatt Delosnál gyűlt össze. Ide samusi követek érkeztek és jelentették, hogy Ioniában forrongás van és hogy a Samusnál időző 300 perzsa hajóval a szövetségesek könnyen elbánhatnának, kiknek érkeztére nyiltan fellázadnának az ionok is. A hajóhad Samusba vitorlázott tehát, de mielőtt támadott volna, a perzsák a Mycale fokhoz vonultak vissza, az itt levő 60,000 főnyi szárazföldi had segítségével a partra vontatták hajóikat s cölöpök segítségével erős tábort készítettek. A csekély görög had így is támadott és fényes győzelmet aratva a perzsa tábort és hajókat szétrombolta. Hdt. 9, 90 skk. Ezzel megkezdődött a keleti görögök felszabadítása. Samus, Chius, Lesbos azonnal felvétettek a görög szövetségbe. Mycale alól a Hellespontusnak tartott a győztes had, hogy lerombolja Xerxes hídját, melyről nem tudták, hogy a viharok rég elpusztították. Értesülvén erről, a peloponnesusiak hazamentek, de az athenaeiek az ionokkal és hellespontusiakkal együtt ostrom alá fogták Sestust s a 478 év elején megvevén, fölszabadították a Chersonesus fontos közlekedő vonalát. Hasonló szerencse kisérte a görög ügyet Nyugaton is, mert a syracusaei Gelo Himera mellett nagy seregét, és pedig a hagyomány szerint a salamisi ütközet napján. Hdt. 7, 166 skk. Diod. Sic. 11, 20 skk. A perzsákon aratott nagy győzelmek után hozzá lehetett látni az ázsiai görögök felszabadításához. Ennek intézésére azonban inkább volt hivatva a vállalkozó szellemű tengerész Athenae semmint Sparta. Ezért körülötte csoportosulnak az érdekelt államok s így jő létre az athenaei nagy szövetség, melynek központja Delos lett, de főnöke Athenae. A delosi Apolló-templomban helyezték el a szövetség hadi pénztárát, de az athenaeiektől beállított hivatalnokok, a 10 hellenotamias kezelte azt. A delosi szövetség gyorsan fejlődött Cimon szerencsés hadjáratai következtében. A Strymon mellett fekvő Eion bevételével a perzsák teljesen kiszorultak Europából, mire Cimon saját tengerükre vezényelte a szövetséges hajókat s Pamphylia partján az Eurymedon mellett ugyanazon a napon előbb a tengeren, azután a szárazföldön fényes győzelmet aratott felettük 467-ben. Thuc. 1, 100. Plut. Cim. 12 skk. Midőn Inarus majd Amyrtaeus lázadást támasztottak Aegyptusban a perzsa uralom ellen, Athenae és szövetségesei örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy árthassanak a perzsáknak, és segítséget nyujtottak a lázadóknak. De ez a vállalat szerencsétlenül végződött, mert Megabyzus (l. o.) megverte a görögöket s a Nilus egy szigetére szorítva megadásra kényszerítette őket. A perzsa háborúk utolsó felvonása a 449-ik hadjárat volt, melylyel Cimon Cyprusból akarta kiszorítani a perzsákat s aztán Aegyptusban is megsegítni a multkori lázadók maradványait. De Citium ostroma közben szétverte a cyprusi Salamis mellett a ciliciai és phoeniciai hajóhadat s után parton a szárazföldi perzsa hadsereget is. Ezzel véget értek a perzsa háborúk, a nélkül hogy az állítólagos formaszerű béke, az ú. n. Cimoni béke (l. Cimon) tényleg létrejött volna. Azt a nagy kérdést, hogy maradjon-e fenn továbbra is a görög míveltség vagy tiporja el Kelet nyers ereje, tulajdonképen eldöntötte már a plataeaei ütközet. – Irodalom: H. Weissenborn, Der Aufstand der Ionier und der Zug des Mardonius, Jena, 1844. Finlay, Onthe hattle of Marathon, 1830. Campe, De pugna Marathonia, Greifswald, 1867. Devaux, Mémoire sur les guerres médiques, 1875. Wecklein. Uber die Tradition der Perserkriege, München, 1876. M. Duncker. Die Schlacht bei Marathon, Hist. Zeitschr. 1881. H. Noethe, De pugna Marath. quaestiones, Lipsiae, 1881. Casagrandi, La battaglia di Maratona, 1883. Swoboda, Die Überlieferung der Marathonschlacht, Wien, 1884. H. Delbrück, Die Perserkriege und die Burgunderkriege,1887. Welzhofer. Der Kriegszug des Datis und die Schlacht bei Marathon, Maurenbrecker, Hist. Tb., 1891. Koutorga, Recherches ser l’histoire de al Grčce pendant la période des guerres médiques, Paris, 1861. W. Hanow, Die Lacedaemonier und Athener in den Perserkriegen, 1885.